Beindul a buli!

Na azt hiszem felpörgetem az életet ezen a blogon is, itt az ideje!

Április közepén hazalátogattam Magyarországra, ugyebár vízuminterjú ügyében. Előtte való napon bejártam fél Pestet, hogy minden visszajövős szándékom igazolva legyen. Iskolalátogatási, banki igazolás, kocsi tulajdoni lapjai. Ennél jobban már nem tudtam felkészíteni magam. Valóban nem tervezek rafináltan kinnragadni Amerikában, hacsak nem Vegasban részegen sikerül összeházasodnom Brad Pittel. Erre meg ugye igen csekély az esély. :D Amúgy szerintem fénykorában, még Angelina és a focicsapatnyi gyerek előtt tényleg nem volt rossz pasi, most már inkább lennék a lánya... :)

Szóval elmentem interjúzni, persze késtem, esett és őrület volt az utakon. Magam sem tudom hogy találtam parkolóhelyet a belváros mélyén, de egy perc sétára a hivataltól bepréseltem magam nőiesen, sietősen egy helyre. Az eső esett, én sorban állatm az kapu előtt, a papírjaim szépen áztak, ez van.

Mindenki mondta hogy milyen hipp-hopp megy ez a dolog újabban. Hát, én hét éve három órát kacskaringóztam benn, úgyhogy mindenre fel voltam készülve. Most sem volt másként, tömeg volt, rejtélyes módon. Benn először ellenőrzőkapu, kipakoltatták a fülhallgatót, a telefonokat és elemeket, háta éppen kedvem szottyanna benn egy spontán-bombát összerakni. Cuccok leadva, aztán jött az első állomás. Egy cuki akcentusos nőci összerakta a fontos papírokat, adott egy sorszámot, aztán leültetett. Előttem egy sokfős kínai csoport meresztette a sorszámhívóra a kis csík szemeit. Egye fene, ennyit megért, végigülök én akár egy kisvárosnyi embert, csak legyen minden rendben. Először hívtak egy ablakhoz, ahol beadtam a papírjaimat, magyarul feltettek pár kérdést, és elvileg ujjlenyomatot kellett volna adni, ha a készülék működött volna. No comment. A nő adott egy tájékoztatót a jogaimról, aztán sorban álltam egy másik ablakhoz ujjlenyomatadásra. Most már modernebb a dolog mint annak idején, nem festékezik be a ujjaidat és lapítod őket így papírra, hanem egy lézeres szkenner beolvassa. Hét év eltelt, helló! :D

Ezután újra leültem, vártam hogy hívjon a konzul. Láttam hogy az egyik ablaknál egy mogorva fickó állt... nem szerettem volna hozzá kerülni. Villan a számom, persze a pasinál... Odatotyogtam, vörös szemekkel, náthásan, ázottan, kialvatlanul. Mosolyogtam ezerrel. A fickó kb rám sem nézett, ő is mosolygott mint a nagyágyú, aztán feltette a kérdéseit - angolul. Meséljek magamról, mit fogok kinn csinálni, és mit csinálok ha hazajöttem, befejeztem-e már a tanulmányaimat. Ennyi. Mikor látta hogy van még egy év az egyetemből, nem is piszkált tovább. Érezzem magam jól az Egyesült Államokban, 2-3 napon belül érkezik a vízumom. Idegesítően egyszerű volt! :D Semmi igazolós papíromat nem kérte... Persze így is element összesen két óra. Száz fokos vigyorral távoztam, a biztonságis hapsi tette a hülye megjegyzéseit a cuccaimra. Kit érdekelt, van megint egy amcsi vízumom! Hazazúztam, és aludtam.

Szóval igen, van egy vízumom. Szabad az út. Persze én kicsit bátor voltam, mert  már előre lefoglaltam a repjegyem, a tervezett Bécs-NewYork szakaszra. Igazából nagyon jól jártam vele, feleannyi nekem a jegy, mint a többieknek. Annyi az egyetlen gondocska, hogy én egy kis kerülővel megyek, dehát ennyi belefér, legalább NewYorkot azonnal meg is nézem magamnak egy kicsit. Hű...!

Minden annyira közel van és annyira gyors!

Ma még itt ülök a németeknél a kis kanapémon, aztán egy hét alatt totál nemzetközi leszek. Egy kis München, egy kis Budapest, egy kis Bécs, egy kis Düsseldorf, egy kis NewYork, egy kis OceanCity és végül sok-sok Rehoboth Beach! És ezt mind egy héten belül... Sőt, a nagyját két napon belül!

Fogalmam sincs mi vár rám kinn, azt tudom hogy a házunk nagyon tetszik, a környék is szuper, szerintem a melóhely is szimpi lesz. Aztán jön a nyár, és vele együtt minden!
Isten Áldja Amerikát!