2012. július 30., hétfő

Másnaposok?

Hangover... Ki ne ismerné eme kultikus filmet? Hát azthiszem aki nem, annak sürgősen pótolnia kell mert nem is tudja mi hiányzik az életéből. Persze a filmek és a zene ízlés kérdése, de én még rossz kritikát a filmre nem nagyon hallottam senkitől, így azt tudom mondani, hajrá! Hogy miért esett erre a választásom címnek, azt ki sem tudnátok találni, meg sem fordul a fejetekben és a legkevésbé sem sejtitek. Nemám... De vagyok olyan aljas hogy a végére hagyom, mivel az időrendiség is úgy kívánja meg.

A hét csodásan indult, egy szabadnappal. A hétfői szabadnapnak valahogyan, valamiért mindig van egy különös varázsa. A németeknél is szerettem. Itt, bár nem sűrű és általános dolog néha mégis így alakul és olyankor én mosolygok. Persze cserébe nem dicsekedhetek szabad szombatokkal. De nem is érdekel. Igazából itt az élet nem hétvégére van szabva, de ezt szerintem már nem kell bemutatnom.
Nem tudom hogy tehettem magammal ilyet, de korán keltem fel, persze ebben benne van az is hogy el akartam csípni egy barátnőt neten, mert érett egy kis csevej. Ez össze is jött meg nem is, mert elég elfoglalt volt. Egy ideig elvoltam így itthon, aztán mint akit puskából lőttek, felvettem a fürdőrucit, bepakoltam a strandtáskát, és elindultam. Eldöntöttem ugyanis, hogy nem tehetem meg azt hogy itthon ülök egy egész szabadnapon, még akkor sem, ha tök fáradt vagyok. Ugyebár ez mindennapos, mármint a fáradtság. Beszaladtam a még a Dunkinba, imádok szabadnapon bemenni, civilben. Kivettem a kis borravalómat előző napokról, ismertettem a haditervemet aztán mentem a buszhoz. Vártam várakoztam, szétsültem. A busz jött és vitt majd kitett a célnál. Ezúttal Lewes-ba mentem, mert nem volt kedvem átszállogatni a másik buszokra. Ez egyesen levisz a partra. És milyen jól jártam hogy ezt választottam. A part ilyen igazi nyaralós, üdülős érzést keltett bennem, úgy érzetem én ide csak relaxálni jöttem. Lepakoltam, lefeküdtem, zenét hallgattam, aztán bementem a vízbe. Nem tudom elmondani, mikor kívántam ennyire utoljára a hideg vizet. Nyakig akartam benne lenni és csak dideregni, felfrissülni. Az óceán errefelé nem éppen meleg. Nekem mondjuk olyan nem létezett még eddig hogy egy víz hideg, mármint annyira hogy be sem menjek. Én mindig bemegyek.
Nem tartott soká az öröm mert a nap sem sütött. Hát melegem sem volt. Viszont! Fújt a szél, felhős volt az ég, de olyan meleg szél fújt hogy ahogy a vízből kijöttem, nagyon jólesett az egész. Napozgattam aztán megint bementem, aztán megint, elücsörögtem egy jó darabig benne, akkor már egyedül voltam. A víz ezen a szakaszon teljesen sekély, úgyhogy nem kellett félni hogy melyik lépés után tűnik el a talaj a lábam alól, illetve nem is hullámzik itt annyira mert vannak hullámtörők beljebb a vízen. Ez teljesen jó így. Ebben a partszakaszban pont ez az ami tetszik. Benn üldögéltem a homokon, mikor realizálódott, hogy ez egy óceán, cápákkal, rákokkal és minden tengeri izével... Mivel már láttam ugrándozó delfineket, nyilván jár erre cápa-pajás is néha. És hát ekkor már egyedül ücsörögtem, a vacsi kizárásos alapon én lettem volna. Kimentem.


 








Száradtam, jöttem mentem, aztán elindultam hazafelé. Avagy fagyizni akartam, helyette vettem egy elég gagyi jégkását, hát tényleg még ebben is jobbak vagyunk, plusz vettem egy icipici csirkés wrapet. Az jó volt, de kevés. Vártam a buszt egy jó darabig, amin egyedül ültem végig és zenét hallgattam. Órákon át ugyanazt a számot, néha van ilyenem is. Hazasétáltam a lemenetelő napban a kis strandpakkommal, és az járt a fejemben hogy így szeretek én élni. Óceán, szeretlek örökké!
Érzéseket nem lehet transzplantálni, nem tehetem át más emberekbe, elmagyarázhatom őket, körülírhatom és festhetek egy képet. Vannak jó napok, vannak rossz napok. ezzel újat nem mondtam. De ez a nap annyi mindent előhozott bennem, akkor ott egyedül is tök boldognak éreztem magam, vagy jelentsen is ez a szó bármit, a lényeg hogy elégedett voltam. Harmónia vagy micsoda.
Este beszélgetésem volt haza, és eléggé feszült lettem, bár nem történt semmi, de az az igazság hogy néha csak úgy egy kicsit, lennék inkább otthon. Illetve rástresszeltem a másnapra. A sok melóra.
Kedden hosszú-hosszú napom volt, de igazából teljesen jól bírtam a dolgot, mert beletörődtem sorsomba, nem menekülök. Bevásároltam meló után, főzöcskéztem, beszélgettem közben. Estére megit rámtört a feszkó, így fogtam egy pohár itókát, betettem egy filmet kiültem az erkélyre a laptoppal és néztem a múvit. Ajánlásra megnéztem a Törvénytisztelő Polgárt, elsősorban azért mert Philadelphiában játszódik, másodsorban mert állítólag jó, többektől is hallottam. Nos, igen, mint valami veszett tinilány, Gerard Butler neve hallatán a filmet "csak jó lehet!"-nek tituláltam. Nem tudtam hogy ő játszik benne, de ahogy rájöttem, biztos voltam a dolgomban. Nos a film végül nem nyűgözött le, persze így volt kerek és értem én a lényeget, de a vége nekem túl egyszerű és kiszámítható volt. Amúgy egészen addig hittem egy csavarban, de nem jött be. Szimpla ügy volt. De, persze Gerard mint mindig tökéletes volt, nem csak azért mert hihetetlen pofikája és testszerkezete van, hanem mert mindezek mellett, felett nagyon jó színész is, és igazából a lényeg ez. Ezután ágyba vetettem magam, mert a kikészülés szintjén tartottam ami az álmosságot illette.

No és a szerda.........
A nap, amit akkor már egy hete vártam. Persze nem a kilenc óra munka miatt.
Hát de na, már hülyén indult a nap. Mivel vettem egy új telefont ugyebár, teljesen be vagyok rezelve hogy elkésem, mert nem szoktam meg az ébresztőjét. Olyannyira, hogy már olyan álmaim voltak, hogy a főnököm az ablakom alatt ordítva ébresztgetett, mert elkéstem. No ezen a csodás szerdai napon, nemhogy elkéstem, hanem szépen bementem hatra, beöltöztem, bejelentkeztem a pénztárgépbe, majd odafáradtam a beosztáshoz nézegetni, és konstatáltam, hogy ŐRÜLTEN HÜLYE vagyok. Balfék, lúzer, vagy bármi. Ki az az idióta, aki egy órával előbb bemegy dolgozni? Hát én... Én mindig centizem az alvást, elindulást és a munkaidőt. Egy perccel sem kezdek előbb... Most bepótoltam hatvan napnyi egy perccel előbb kezdést. :D
Jó, hát lehúztam a kis óráimat, szaladtam haza, zuhanyzás, evés, puccbavágás, Adrival egyetemben, aki közben hazért. Buszmegállóba be, buszra fel, másikra fél óra várakozás, másik buszra fel, negyven perc utazás öböl és óceán között, csodaszép részen, majd megérkezés OceanCitybe, ismét.




Elmentünk boltba, vettem fagyit, legubbadtunk a bolt mögötti házakhoz, vigadtunk egy kicsit, aztán elindultunk a magyarok háza felé. Szembetalálkoztunk az egyik ottlakó sráccal, megvártuk míg a boltot lezavarta, aztán elértük a végállomást.


"Sok rossz magyar, nagy helyen sem fér el"

Igazi bölcseletet találtam adni a buli címének. És valóban... Utána se számoltam még mennyien is vagyunk most itt, egy rakáson és cseppet meglepődtem. Mert így, még ennyire egyszer sem gyűltünk össze, mint ezen a héten.




teraszuk kilátása ;)

Ez a szülinapi buli, igazán olyan kategóriás, ami nem blog-publikus. Fotó őszintén szólva nem is készült, de nem is a fotózkodásról akarta bárki is hogy szóljon. A felhozatal; csupa felső vezetésben dolgozó hímnemű és egy nőnemű, hozzá csupa magyar jómunkásasszony-lányok, két jómunkás-fiú, és a tulajdonos. Mindenki Dunkinos, és senki sem volt szomjas. Ez az esemény olyannyira volt brutális, hogy én tán még ilyenben részt sem vettem. Igazi házibuli. Név és mindenféle infók nélküli elejtések következnek; Manager úr sétál a csatorna menti stégen. Lány megy elől, a pasi hátul, lány átlépi a két stég közötti hiányzó részt, hézagot, nem értesíti a pasit, hisz van annak is szeme. Lány hátranéz, pasi abban a pillanatba eltűnik a két stég között, egyenesen bele a csatornába. Lány nevet és azon gondolkodik, hogy húzza a ki, a majd két méteres férfiembert. Bot sehol, marad a pusztakéz. Lány megmenti a férfit.
No ez most így elég személytelen és hangulattalan, de én azthittem meghalok a röhögéstől. Édes jó élet! Ez mennyire vicces!
Akkor volt még "menő" megfogadás-betartós rész is. Ugyanis tavaly hárman megfogadták hogy ha idén ugyanitt lesznek ezen a napon, akkor kopaszra nyíratják magukat. Még egy negyedik fő is csatlakozott a fogadalomban foglaltakhoz. Volt négy kopaszunk. :D
A nap címét pedig a következő ihlette; A ház, ahol mindez zajlott, nem kicsi. Se a nappali, se a kétszintes terasz, ami a csatornára néz. 17 magyar ember és 3 nem magyar, avagy 20 ember. Ebből időközben 2 lelépett az 18. Matek ezennel vége. A végeredményben vett emberek száma, ahelyett, hogy a nappaliban, teraszon, emeleten erkélyen, vagy akárhol tartózkodott volna kinn állt, ült a ház előtti tágas részen, ami az útra nézett. Itt iszogattak, beszélgettek, nevetgéltek, avagy mulattak. Ülök a útpadkán, látom, rendőrautó finomat elhalad, majd lassít, továbbmegy, féklámpa, tolatólámpa, Y. Ebben a pillanatban egyszerre pattan fel és indul meg 18 ember, egy darab ajtó irányába, ugyanis; Amerikában TÉNYLEG tilos közterületen inni, pláne ha még el sem csomagolod, illetve 21 éves kor alatt nem vagy ember, bébi vagy, és a cumisüvegen kívül más flaska nem lehet a kezedben. Hát, ha csak egy ilyen bébivel is rendelkeztünk, de rendelkeztünk, úgyhogy tipli volt befelé a házba. Ez is groteszk volt.
A zsaruk amúgy továbbhajtottak.
Volt még menyasszony hirtelen és rejtélyes eltűnése /nálunk nem a vőlegény tűnt el/. A vőlegény s egyben az ünnepelt, nagy fáradtságában lepihent a járdán, ott alukált. Derültek ki szerelmi szálak, s én az egész éjszakát egy napszemüvegben töltöttem, ki tudja miért. A kókuszos rum ugyanolyan finom volt, mint az előző heti banános testvére, de ezen a héten gördült még mellé más is, több is. Kimondom hát; berúgtam. De én azon szerencsés ittasok közé tartozok, aki mindenre emlékszik általában, illetve egy pillanat alatt tudom szimulálni a józant. Tökéletesen megy. Mivel egy csomó "fejes" volt jelen, hasznát is vettem és használtam is eme tudományom. Őszintén szólva, egy-két kisebb hülyeségen kívül én nem sok mindent csináltam, inkább megfigyeltem.
Maradjunk annyiban, a nyár partyja volt, nagyon jól éreztem magam, és szuper volt ennyi magyar közt lenni, egy ennyire jó helyen. A kanapén alukáltunk vagy egy-másfél órát, aztán jött értünk a főnököm, mert ő OceanCityben lakik, és hazahozott minket melóba menet. Ez egy nagyon rendes dolog volt tőle, de én annyira nem élveztem az utat, maradjunk annyiban, hogy másnaposság gyötört.
Itthon ágybavetődés és alvás. Nem túl sokáig. Eléggé szenvedős egy nap volt, még a medencéig is megerőltető volt lemenni. Kicsit pancsiztam, aztán feladtam, túl melegem volt ehhez és nyűgös is voltam. Belassulva elmentem a boltba, aztán csak voltam... Nevettünk sokat Adrival az előző estén. Este hétkor nálam már pizsiosztás volt, de Adrinál is. Még sütött a nap, mikor lefeküdtünk, hát ez is vicces volt. Pénteken várt rám szépséges tíz óra, megállás nélkül. Több okból is be voltam lassulva, de mint valami lajhár, úgy közlekedtem, fájt ez, fájt az és nem volt erőm. Máskor simán emelgetem a nehéz jegeskávés bödönöket, most ketten alig bírtuk, rám is ömlött egy csomó. Sebaj. Összességében akkor is jó napot zártam odabenn.
Adri talált nekem egy bringát, nem vicc, egy egész biciklit. Este azzal állított haza. Én több-órás beszélgetés és főzés után voltam már ekkor. Micsoda meglepi este negyed tízkor. Nagyon romantikus. :D
Szombaton nem dolgoztam a végtelenségig, de mégis bealudtam délután skype közben, és ez most már szinte rendszeres, hogy én bizony a szombatot az alvásnak szentelem. Míg más ekkor jár bulizni meg lazulni valakikkel, addig én alszok. :) Mondjuk nagyon hajtós nap volt a melóban.
Aztán olyan fél kilenckor viharra keltem. De olyan hatalmas viharra, hogy az erkélyajtó is kinyílt magától. Adri napközben mondta, hogy hurrikánnal álmodott... nos, kb be is jött. Az erkély azóta is vizes, pedig ma hétfő van. Lezajlott a dolog, én elkezdtem "nagytakarítani". Mosogattam, mostam, és rendet raktam a házamtáján. Este tízkor. Komolyan jólesett. Adri, aki sosem alszik délután, szintén csicsizott ezen a napon, a vihar előtt s este is édesdeden alukált. Kicsit ki vagyunk asszem purcanva.
Tegnap, vasárnap, természetesen dolgoztam. Délután végre először hosszú idő után, nem voltam álmos, fáradt és semmi extra. Beszélgettem ezzel-azzal, aztán hazaért Adri és nekiültünk egy filmnek, amit drága Vivim ajánlott nekünk. Abban a pillanatban, ahogy mozit csináltunk a nappaliból egy laptop és a függöny elhúzásának segítségével, csengettek. Gergő jött, hogy vigye még a maradék cucca egy részét. Ennek ellenére mi moziztunk, már csak a popcorn hiányzott. A film elején zavarban voltam, mind Adri mind Gergő előtt, hisz én ajánlottam Adrinak és elég furcsán indult a dolog, egy elég gyenge "tinifilmnek" tűnt. Mégis kitartóan néztük, közbe Gergő végzett és lelépett. A film egyszercsak remek lett és odaszegezett a monitorhoz. Nem vagyok egy filmen-sírós fajta, de ha nem lettem volna egyedül, asszem bőgtem, zokogtam volna, de így csak bekönnyeztem, hisz mások előtt nem sírunk ugyebár. Mikor végeztünk, hálás köszönetet mondtunk az ajánlónak, mindkettőnknek nagyon tetszett. Olyannyira hogy kihozott egy csomó hülye érzést. Hosszú idő után először okozott valami érzést, nagybetűs ÉRZÉST. Valami VÉGRE elgondolkodtatott, megérintett, megindított. Kavargott minden, én ilyen vagyok egy jó könyv vagy tényleg-jó film után.
Neki is indultam éccaka sétálni egyet, fejszellőztetés, és mehetnék címén.
No és ekkor...
Ültem pontosan félúton a Dunkin és a lakás között, zenét hallgattam és mehetnékem volt. Eldöntöttem hogy egye fene, veszek egy fagyit a Dunkinban, aztán hazasétálgatok vele s közben elfogyasztom. Múltkor úgyis kimaradt a fagyizás, mert jégkására gondoltam meg magam. Megvettem a fagyit, végül visszaültem továbbra is zenét hallgatva ahol előtte üldögéltem. Eszegettem a fagyit, majd egyszer csak valami roppant, reccsent.
Gyerekek, nem hiszitek el, de kettétört a fogam, a fagyitól!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Az egyik gombóc a kedvencem volt, a jólismert cookies&cream, a másik meg egy olyan, amit csak néha eszegetek meló közben minikanállal, tehát annyira nem ismertem; pralines&cram. Nos ez utóbbi tartalmaz fogalmam sincs pontosan mit, ami nagy és kemény és ropog. Olyannyira hogy drága jó fogam széttört. Nem, nem akarom és nem is tudom elmondani mit éreztem. Nem fájt, egyáltalán nem fájt, de úgy lesokkolódtam, hogy nem tudtam idegességemben elhányjam magam, bőgjek, vagy mi legyen. Hazajöttem és lefeküdtem aludni, nem tudom egyszerűen az erő is elszállt belőlem. Ennyi volt.
Ma reggel, felkeltem. Az óra 7:50-et mutatott szerencsére azon az órán amit előreállítottam 5 perccel, mert mindig át tudom magam verni vele és időben elindulok, mert azthiszem már elkések. No ezúttal tényleg el voltam. Negyed órám volt felöltözni, mosakodni és munkába állni. Szerintem a rövidtávfutást az Olimpián most én nyertem, csak még senki sem tudja Londonban. Enni két okból nem ettem, egyrészt a fogam miatt, másrészt pedig MIKOR(???) ettem volna? Beértem munkába napszemcsiben beálltam a pult mögé bejelentkeztem a gépbe, a főnök háromszor is szólt hozzám, de semmi. Vivi kicsit szétszórt volt, legalábbis a fogaim tuti. Menet közben mesélem a főnöknek mi történt, rávágja hogy ááá, nem nagy ügy, mások is éltek már törött foggal, ez csak egy fog nem a világvége, nem halok bele, úgyis hazamegyek majd. Nem fogta fel a helyzet súlyosságát. Mondtam neki hogy de, anyukám kicsit félek, mert itt a fogorvos kicsit drága és eléggé hentesek az illetők. Biztos forrásaim vannak. Több is. A fánkot nyomattam napközben az legalább puha ls fél oldalon is ehető dolog. Oké. Munka letudva, menjünk haza és együnk. Már a leves(!) közben rájöttem hogy súlyos a helyzet. Még mindig nem fájt, de bizony bekövetkezett az amitől féltem, mozgott. De csak az egyik fele.
Innentől kezdve csak az olvassa aki bírja erős idegzettel.
Miután végeztem, bementem a szobába és tükörrel próbáltam felmérni a bajt. Igen egy darabja a fogamnak letörött a nagyobbik részről. De ott volt a helyén. De evés közben annyira meglazult hogy a körmöm már közéfért. Nem részletezem nagyon, de a lényeg a következő; gyor döntést kellett hoznom, gyorsat és keményet.
Pusztakézzel, körömmel húztam ki a fogamat, avagy az egyik felét. A szemöldökcsipesz is segített középidőtájt, a körmöm bele is szakadt. De végül kijött. Kihúztam a saját fogam, érzéstelenítés és minden nélkül. A vér persze ömlött a számból egy darabig, majd szépen elállt. Elmostam az eszközöket, levágtam a maradék körmöm tükörkében megnéztem a végeredményt.
Miért árultam ez mindezt? Miért? Miért nem titkolom el jól, és miért nem tartom cikinek vagy undorítónak? Egy okom van rá. Ha bárki is, de bárki aki egy amerikai út előtt áll, ennek az olvasmánynak a hatására elmegy a fogorvoshoz és minden fogát megnézeti és kezelteti, akkor már nyert ügyem van. Nekem ez a fogam egy gyökérkezelt tömött fog volt. De a tömés egyik oldala kijött még jó régen, de nem csináltattam meg. Aztán amcsi előtt akartam menni fogdikohoz otthon de nem ért rá és én sem igazán. Jobban elfoglalt a fogfehérítés mint a lyuk kezelése.
Egyszerűen saját magunk ellen elkövetett főbenjáró bűn úgy kijönni Amerikába hogy előtte nem mész el fogorvoshoz, hiába drága, hiába fáj. Itt hiába van biztosításod... akkor is fizetsz, nem úgy működik ez mint otthon.
És igen, miért húztam ki a saját fogam, kockára téve hogy balul is elsülhet? Több mint negyed évet leszek még itt, szóval nem várhat a kezelés. Ha itt elmegyek és megcsináltatom nem úszom meg 1000$ alatt. Nem vicc. Ráadásul elég szarul dolgoznak legtöbben. Igen pörögtek a kis dollárjelek a szemem előtt és elöntött a dac és a tenniakarás. Hogy most jobb-e? Egyelőre nem rosszabb az érzés mint eddig, de nem fityeg egy fél fog a számban. Most van egy fél fog, ami megmaradt, mellette egy lyuk, és sok sok ima, ami tán segít hogy ne legyen ettől már nagyobb a baj.
És miért ugrott be nekem a Másnaposok címnek??? Ki emlékszik arra, mikor a srác a saját fogát húzta ki? Na? Megvan? Igen... emiatt. :D
Éshát pont jól is jött, mert még másnapos is voltam, és egy menyasszony is eltűnt.

egy kis zene ajándékba :D

2012. július 22., vasárnap

Ocean City - ahol az óceán éjszaka zárva tart

Egy hete ilyenkor hatalmas izgulásban voltam, készültem a nagy találkozóra. Ma pedig annak örülök hogy ülök az ágyamon és nem kell megmozdulnom. Körülbelül azóta, egy hete nem sikerült magam kialudni. Most belegondolva kemény. Annyi minden jutott még eszembe az előző bejegyzéshez, ilyen apróságok, amiket elfelejtettem. Aztán a többségét megint elfelejtettem. Volt még hétfő este OceanCityben egy buszsofőr, aki beszólt hogy leléptem a pasimtól vagy mivan? Ugyebár éjjel volt, le voltam robbanva és egy kis gurulósbőrönd volt nálam, amit ott pakolásztam a padon, mert valamit kerestem benne. Szerintem a tekintetem mindent elárult, mert azonnal elnézést kért, hogy csak viccelt. Nekem már az agyam sem fogott pedig. Nem volt enerdzsí röhögni egyet.

No idáig jutottam tegnap a írásban, ugyanis rám tört az álmosság, így gyorsan főzőcskéztem és aludtam. De erről majd később.
Egy hete ILYENKOR még Wyndmoorban készülődtünk csicsikálni, a szuper dolgok ugyebár valahogy hamarabb érnek véget, így a múlt hétvége is szinte olyan mintha már egy hónapja lett volna. Nem volt időm a fejemben forgatni az eseményeket, így olyan távoli akár a Hold. Közrejátszik ebben az is, hogy elfogott egyfajta szomorúság is ha rá gondoltam, mert igencsak hiányzott. És hiányzik most is. Mióta itt vagyok, először találkoztam olyan emberrel aki igazán közel áll a szívemhez, akivel hasonlóak vagyunk és akit a barát kategóriába sorolok. Az elmúlás sokszor, sőt mindig meg tud viselni, és kicsit rá is stresszeltem arra, mi lelki megviseltség lesz majd a hazamenetel. Tulajdonképpen az egyik felem hazavágyik, a másik meg rosszul van a tudattól. Sokszor írtam már hogy az embereim hiányoznak otthonról de amúgy az élet szebb itt. Ez így is van, de e mellet sok európai dolog hiányzik ám még a palettáról. Hiányoznak az ételek. Sablon és unalmas téma, de igaz. Annak akinek a paprikás csirke, vagy egy jó húsleves mindennapos, annak ez érthetetlen. Igen, itt is meg lehet főzni ezeket, de sajnos a hozzávalók nem az igaziak. Minden olyan édes, minden kevésbé laktató. Üres az egész. Eszel, éhes vagy, eszel, éhes vagy. Megehetsz egy fél raklap kaját, akkor is éhes vagy.
Hiányzik az értelem. A legtöbb ember annyira ostoba, megvezethető és egy olyan elvarázsolt világban élnek, ahol nem ciki nekik a pofádba vágni hogy "Ember! Fogalmam sincs hol van az a Magyarország!" és röhögnek saját magukon. Nem ciki butának lenni, hisz mindenki az, és természetes számukra a nemtudás. Mindenre az a válaszuk hogy; hát amerikai vagyok! Ezzel mindet meg is magyaráztak. Nekik nem tanítanak egyetemes törit, ezt tudom, de szerintem földrajzot sem. Szuper kis világom van itt, az igaz, de megfulladok a butaságban és hihetetlen hogy mennyire épülök le szinte agyilag. Annyi minden van itt aminek nincs semmi értelme!
A minap értesültem a hírről hogy egy pasas legépfegyverezett Denverben az éjféli Batman vetítésen egy csomó embert, köztük egy három hónapos babát és csomóan megsérültek. Ő csak hős akart lenni, szerette volna hogy lőjék le. De nem lőtték le. Az akciójának semmilyen szempontból nem volt értelme. Nem akarom tovább fejteni a történteket, akit érdekel olvasson utána. Itt megint csak az jön elő amiről már írtam. A motiváció. Az embereknek semmi motivációjuk nincs, mindenki csak "híres" akar lenni, mert már csak ez maradt ami feljebb van. Nincsenek egyszerűbb és normálisabb vágyak. Csak felsőkategóriásak, és ez itt már egy jóféle cél valakinek, hogy hősként lőjék le. 15 perc hírnévért képesek életeket ontani, képesek családokat tönkretenni és sorsokat megkeseríteni. Nem erről szeretnétek olvasni egy óceános csupa szépség-élet blogban? Sajnálom. Tudom, nem szeretjük az igazságot, nem szeretjük a jó dolgok rossz oldalát, de bizony, az élet nem fenékig tejfel. Én egy olyan ember vagyok, akit foglalkoztatnak a világ dolgai, aki megbotránkozik egy ilyen eseten és nem megy el a fülem mellett, nem zárom ki csak azért mert rossz. Otthon is történnek gyalázatos dolgok /sajnos éppen aktuális is a dolog a pécsi lány miatt/, de teljesen más az egész kiindulópontja. Más a keserűség, ami nálunk lakik, és más a "jó dolgában nem tud jobbat" kategória. Egyik sem jobb a másiknál, de azt tudom mondani, Magyarország összességében biztonságosabb mint Amerika. Persze ez egy nagyobb ország, nagyobb városokkal, nagyobb statisztikákkal. De mégis.
Philadelphiában rengeteg hajléktalant láttam. Kosz volt és bűz sok helyen. Ez hirtelen nagyon furcsa volt. Itt nincsenek hajléktalanok, egyet láttam eddig csak, az is jó állapotban volt. Persze, tök jó felhőkarcolós nagyvárosban körülnézni, de őszintén mondom hogy jobban örülök hogy itt lakok. Inkább a nyugalom és az óceán mint egy koszos city. Igen, itt felharsog biztos sok álmodozó, hogy ő bizony azzal is tök elégedett lenne, de higgyétek el, van egy varázsa, jól tudom, de amúgy ha már itt laksz, nem csak vakációzol, máshogy éled meg.
Hullámzó amúgy az érzésem Amerikával kapcsolatban. Legbelül érzem hogy nem ez az a hely, ahol le szeretnék telepedni, de közben azt is érzem, hogy szükségem van még itt némi időre. Még kell nekem ez a hely. Még kell Amerika és az egész mindenség, ostobasággal, kosszal, gyilkossággal. Mert meg kell élnem, meg kell tapasztalnom az érzést. Sokféle érzést. Utaznom is kell még egy csomót, és átélnem az érem két oldalát. Persze hogy nem szeretnék belecsöppenni egy tragédiába és nem szeretném ha történnének ilyenek, de ez sajnos nem az én kívánságomra alakul így vagy úgy. Ez nem egy izgalmas krimi megélése, nem hajtok arra, hogy elmondjam, én ilyet is megéltem, mert NEM akarok. Remélem minden ilyen elkerül, csak azt szeretném tudni, ezek fényében hogy alakul a véleményem, életem itt. Hátha ráérzek majd mit is akarok ettől az egész kontinenstől, egyebet mint az utazást. Tudom mit szeretnék csinálni a jövőben. Egy éven belül tiszta a kép. Utána meg nagyjából. Csak a helyszín nem biztos hosszú távon.

No és most következik a hetem. Ilyen borzasztóan fáradt, mint ezen a héten, nem is tudom mikor voltam. Sokszor vagyok fáradt, de ez valami különleges volt.
Az egész onnan kezdődött, hogy ugyebár hétfő éjjel hazaértem, eléggé későn és kipurcanva. Volt néhány órám pihenni, ugyanis reggel hétkor hívott a műszakom. Annyi kedvem volt hozzá, mint egy döglött gyíknak. Jó, hát miért is ne, lezúztam az óráimat és jöttem haza. Írogattam blogot, aztán kipurcantam délután, ledőltem aludni, 10 körül megébredtem és láttam vannak "vendégeink", a kisfőnök és valaki akit nem ismerek. Előtértem a kómából, meglepődtem, ők elhúztak bulizni. Én próbálkoztam még a blogírással de nem sok sikerrel. Lefeküdtem, kampó! Szerdán melóztam, természetesen, aztán délután Adri rávett hogy menjünk el estefelé bringázni. Ő meg gördeszkázik egyet. Hát nagyon gettó-sztájlba nyomuk, én tekertem ő meg tepert mellettem, tettünk egy kört a Dunkinnál, ott van egy domb, párszor legurultunk, ő gyakorolt valami figurákat, aztán elmentünk egy számomra új részre, ott megláttam a bébikukoriát, avagy egy hatalmas kukoricást és nekiestem eszegetni. Tiszta mocsok lettem, de megérte. Imádom a nyers babakukoricát. Kóstoltátok már? Isteni! Ettől olyan otthoni, magyarországi hangulatba jöttem!
Ezt is letudtuk aztán Adri kicsit tanítgatott deszkázni, sosem voltam valami príma benne. Aztán visszapattantam a bringára és hazafelé vettük az irányt, mert már komoly felhőcskék gyülekeztek az égre. Pár csöppecske el is kapott a ház előtt, nem volt vészes. Vártuk a csodát, hogy hátha jön a zivatar, de semmi. Lementünk a medencéhez, eltöltöttünk jó kis időt, én az esőt vártam, de semmi. Adri pedig söröcskézett én meg végül bementem a vízbe és eluszikáltam jó sokáig. Eső nem jött. Fél kilenc körül felmentünk. Mivel másnap csak délre kellett mennem, belehúztam az írásba és hajnali negyed négyig irogattam a blogot. Aztán kidőltem. Aludtam is szépen 11:30-ig de így is baromi fáradtan keltem, nem vagyok hozzászokva a késői lefekvéshez. Hazai idő szerint már negyed 10 volt délelőtt mikor lefeküdtem... Három órára mentem csak dolgozni, ez valami vicc lehetett, ráadásul a nap kellős közepén. Iszonyú meleg volt odafelé úton, nagyon utáltam az egészet. Tűzött a nap és fáradt voltam. Háromra Adri jött elém, közölte a jóhírt; megyünk OceanCity-be grillezni a magyarokhoz. Éljen, éljen. Hát akkor vásároljunk be; kell pia, egy új felső és amúgy meg otthonra kaja. Egy új telefon és egy külső vinyó. Tudjuk le hipp hopp, főzzünk is és zuhanyozzunk aztán mehetünk. Az eső elkezdett szakadni, addig vettünk banános rumot, jónak ígérkezett. Utána átnéztünk a ruhaboltba, találtam két áldozatot. Telefont nem kaptam, a vinyó drága volt. A boltban hihetetlen húsvásárlást rendeztem, és fagyasztott zöldségekből is betáraztam. Adri időközben már hazament, pont szétázott, én meg jól időzítettem mert már elállt. Gyorsan neki is estem a brokkolikrém levesnek, mint egy veszett őrült, úgy főztem, annyira kívántam egy jó kis levest. A levesből jóformán főzelék lett, sütöttem mellé húst és az élet szép volt arra a 10 percre míg elfogyasztottam. Végre jóllaktam. Nem öt percre. Aztán villámgyors zuhanyzás, készülés, és mentünk is a buszhoz. Ácsingóztunk vagy húsz percet, felültünk, majd átszálltunk az OceanCitybe tartó buszra. Hihetetlen de igaz, 1$-ért utazol 50 mérföldet. Vezessük már be légyszi otthon is! :D Ráadásul a vonal végig az óceánpart és az öbölpart között halad egy keskeny szárazföldi sávban. Semmi ok panaszra!
Megérkeztünk már sötétben, elsétáltunk a házikóhoz, ami a csatornaparton van, itt töltöttem első éjszakámat, vagyis a másodikat, annak idején. Két és fél hónapig nem voltam OceanCityben, most meg egy héten belül másodjára. Tetszik a hely, rájöttem! Na, kezdődött is a kőkemény grillezés, és kóstolgattuk a banános rumot és azt kell hogy mondjam, nem szeretem tisztán az alkoholt amúgy, de ez valami isteni finom volt magában is. A husik sültek, ment a sztorizgatás, nagyszámú, kizárólag magyar csapatban. Nevetés, beszélgetés, munkahelyi "balesetek" elemzése és minden ami kell. Nagyon jólesett. Közben a husi kész lett, ott sült kinn a csatornára néző teraszon. Itt nem egy lepukkant csatornára kell gondolni, végig motorcsónakok és szipiszupi házikók. Eszegettünk, iszogattunk, aztán nekem lassan indulnom is kellett volna. De előtte még felvetült az ötlet, miszerint látogassuk meg az óceánt így éjszaka. Nekiindultunk hát, addigra már csak hatan az éjszakának. A két srác kocsival, mi lányok gyalog. Így is kettébe szakadtunk, Adri is jót csevegett és én is. Adriék lemaradtak, mi pedig utolértük a parton várakozó srácokat. Na célirányosan bele a homokba, saru és papucs le! Én kicsit berezeltem a rákoktól, nem akartam hogy bántsanak... :D
Párás volt az idő, mellettünk tüzijátékot lőttek fel valakik, nagyon különleges volt az egész. Dórival nekivetkőztünk és belevetettük magunkat az óceánba, persze nem egészen, csak derékig. Egy ideig toporogtunk, míg megláttam, hogy Dóri iszkol kifelé. Mögötte valami fény. No kérem; egy rendőr, motorostul! Lepergett az életem, felidéződött a törvény, miszerint a tangabugyiban tilos fürdőzni! Már peregtek a dollárok a fejemben, hogy ez vajon mennyibe is fog majd fájni. Kérdezte, van-e nálunk bármiféle tiltott dolog, ALKOHOL, drog, vagy bármi egyéb. Hát semmi sem volt nálunk, csak mi álltunk ott éppen bugyikában és melltartóban. Rendőrbácsi rendíthetetlenül tartotta a kis elemlámpását, telibevilágítva minket, hol egyikünket, hol másikunkat. Én gyorsan felkaptam a pólóm, Dóri kicsit nehézkesen a rövidnacit, közben a biztos úr magyarázott és folytatta a megvilágítást, mintha anélkül nem találna bele Dóri a nadrágába. Közölte az emberünk, hogy ÉJFÉL UTÁN TILOS A PARTON TARTÓZKODNI, PLÁNE FÜRDŐZNI. Milyen elcseszett egy szabály ez, arról fogalmam sincs... Hogy lehet egy óceánt éjszakára zárva tartani, pláne a homokot? Ez nem egy játszótér homokozóval és szökőkúttal, ez maga a természet. A tangabugyis téma pedig nem volt napirenden, de közben eszembejutott, hogy tán ott ez nem is számít, ugyanis az már Maryland állam, kicsit más szabályokkal. Nálunk, Delaware-ben lehet sétálni bármikor a homokban és fürödni is, de húzzál babám bugyit a valagadra! Marylandben meg mutogathatod magad, de léccci éjfél előtt... Ki érti ezt? Mondom én, ezek nagyon ostobák, sok-sok, ezer-millió hülye törvénnyel és szabállyal. Dehát itt élek, én döntöttem így, be köll hát tartani a játékszabályokat. Csak sok van és sok féle, nem lehet kiigazodni. Az hogy 50 mérfölddel arrébb már ennyire más a rendszer, az meg pláne furcsa. Ez olyan, mintha Pest megyéből átmennék mondjuk Nódrádba és ott már egy teljesen más rend uralkodna. Oké, otthon is önkormányzat válogatja egy-egy dolog szabályozását, de nem ennyire drasztikusan.
Szóval elindultunk felfelé, közben megérkeztek Adriék is, elmeséltük élményeinket és távoztunk. Fenn az aszfalton ment a diskurzus, hogy hogyan tovább és arra jutottunk legvégül, hogy akkor kocsival eldobnak a buszomhoz a többiek meg elvileg hazamennek. Utólagosan megtudtam hogy közel sem mentek haza volt ott még cifrább rendőrös sztori. Ilyen rendőr előtt összeborulós vicces eset. De semmi komoly... ;)
Én fél órát gubbadtam a buszra várva, tiszta hétfői eset. Kipattantak a szemeim, nem voltam álmos cseppet sem, de azért erőszakkal aludtam a buszon. Átszálltam ledobattam magam a háztól nem messze és gondoltam alszok. De nem jött össze. Még nekiültem e-mailezni és valamit csinálni. Négy óra körül mint akit fejbekólintottak, rámjött a kidőlés. Puff alukáltam is. Öt harminckor meg már keltem. Éljen!!!!!!!! Szerintem nem kell mesélni róla mennyire is voltam fáradt. És egy kilenc órás műszak várt pont rám. Hidegvérrel nekiálltam, napköznem minden rendben volt, jól bírtam, majd délután, mikor belassult az élet odabenn, azzal együtt én is belassultam. Nem tudtam beszélni, emlékezni. Már reggel megkérdezett az egyik fekete lány nem maradnék-e négyig és rávágtam hogy nem, ne haragudjon. Asszem be is sértődött. Végül a főnök addig csűrte csavarta míg csak ott lebzseltem négyig. Az az egy óra élethalál kérdése volt! De cserébe lebizniszeltem vele hogy vigyen el az AT&T-be ami egy telefonszolgáltató, hadd vegyek egy másik telefont, mert az enyém kipurcant. El is vitt, közben jót dumcsiztunk, azért az angolom ha nem is remek, de fényévekkel jobb mint negyed éve. Választottam egy nem túl okos de jól kinéző telefont, olyat ami otthon nem tetszett, de most tetszik, mert ő az első amerikai saját kis telefonom és narancssárga szín is van benne! Olyan mint egy BlackBerry, de persze messze nincs köze hozzá. Suta szegény, de kit érdekel. Úgyis csak sms-ezek. Még csak nem is telefonálok. Mondjuk internet is van elvileg rajta.
A márkája számomra sosemhallott; Pantech. De szeretem, ennyi! :D
Haza is hozott a főnök aztán kicsit telefonoztam /ugye ez természetes/, zenét hallgattam és bár korán terveztem feküdni a nulla alvás után, megintcsak nem feküdtem le időben. Képeket próbáltam felrakni, de miért is menne az könnyen?
Szombaton délig dolgoztam csak, és mint a villám téptem haza, egy kis késéssel, túlóra miatt. Már megszoktam. De nem volt most vészes, egy fél óra csak. Na jött egy kis skypeocskázás, közben húst klopfoltam és pácoltam, időt spóroltam, mert muszáj volt aludnom hamar. Aztán egy másik fővel való csevegés közben kisütöttem a husimat egy kis párolt zöldséggel mellé. Ettem, elköszöntem és habozás nélkül vetettem magamat az ágyikóba. Olyan délután öt-hat között. Gondoltam alszok pár órát és újra ember vagyok kicsit aztán majd folytatom éjszaka az alvást. Ez persze nem így alakult, kisebb nagyobb megszakításokkal, de reggelig aludtam. Reggel hét harmincig. Szóval azhiszem kialudtam magam. Délig voltam ma is, megint fél órát még kellettem, aztán ágyő!. Gyorsan sütöttem husit mellé megint zőcccség, aztán lazulás. Közben egyszercsak csöngetett Ati, a Baltimore-i magyar lakástulajunk, nem sokkal később Gergő is megjelent, nem sokáig maradtak, majd vitték a kisebbik kanapét világgá. Vagyis csak Balitmore-ba és csak az Ati. Megint egy bútorral kevesebb... :D
Más különösebb programom nemigen volt ma. Viszont eszembe jutott egy kemény kis sztori. Tegnap nagyban kasszázgattam, mikor ordibálást hallottam, azt hittem hülyéskednek hátul a csajok, mígnem kiderült hogy kőkemény szócsatát vívnak. Részemről annyi volt ebből érzékelhető, hogy ordítottak, néha bekukucskáltam, semmit nem értettem, és alig láttam valamit, mert a vendégekkel kellett foglalkozzak, akikből szerencsére, épp az adott pillanatban nem volt sok, amúgy egész nap tömeg volt. Az egyik nő is csak nézett, kérdezett is valamit, elnézést kértem, mondtam, hogy ez nem mindennapos. Én még nem is hallottam, láttam ilyet. Idővel behajtották az ajtót. Úgy folytatták. Adri látott belőle valamennyit, elmondása alapján tudom, hogy a kis Hawaii-i majdnem nekiment az egyik fekete csajnak, holott a feketének volt igaza, valami tejen vesztek össze, hogy ki hogy szólt a másikhoz. Utána mint két nyájas bárányka, kicserélten dolgoztak tovább, tündibündin mindenkivel. Hát na, nem is semmi. Ennek örömére hülyeséget is álmodtam, hogy összevesztem az unokatesómmal, de olyannyira, hogy látni sem akartuk többé egymást. :D Trauma ért gyerekek, mitagadás! Najó, természetesen nem, csak elég új szituáció volt, még én is elég ingerült lettem.
Hát így zajlik az élet errefelé mostanában; zsaruk szállítanak ki az óceánból záróra miatt és majdnem bunyó kerekedik egy tej miatt. Csuda egy világ ez!

2012. július 19., csütörtök

Philadelphia, Baltimore & Az évtized találkozása

Képtelen voltam ezt az egészet röviden megírni, így aki akar még most hátráljon meg. ;) 
/képek feltöltése egy későbbi időpontban folytatódik ugyanis a gépem megőrült és nem lehet kijelölni és feltölteni őket, rejtélyes.../

Bevezető;
Kell egy kis rizsa, mert így lesz kerek az egész.
Minden egy hideg, depressziós, novemberi napon kezdődött... tudom, baromi drámai, de igaz. Igazából még egy kicsit előbbről is indul a történet. Ősszel cseppet búbánatos idők jártak rám, olyannyira, hogy a nemrégiben említett létezés-megkérdőjelezés még egy lightos kis dolog ahhoz képest. Volt két játékos, ÉN és a VILÁG. Vesztettem a párbajban. Kerestem a lehetőségeket arra hogyan szakadhatnék ki a nagy magyarországi valóságomból, ahol minden szürke volt, és semmi sem alakult jól egy ideje. Amerika nekem mindig a "menekülési terv" elején szerepelt, de ide kijutni nem olyan könnyű - mint tudjuk. Így esett a választásom még évekkel ezelőtt arra hogy aupair leszek. Európában semmiképpen nem vállaltam volna, CSAK Amerika miatt. El is kezdtem olvasgatni blogokat. Aztán egy időre alábbhagyott ez az egész, mindig elnapoltam valami miatt, pedig regisztráltam is már. Tavaly ősszel megint elővettem a témát és megint nézegettem blogokat. Mindenképp olyat kerestem ami LosAngelesből vagy Californiából íródik, mert nem találtam olyat soha és szerettem volna tudni valamit az ottani életről, mert én bizony oda AKARTAM kerülni, türelemmel, várakozással, akárhogy. Szóval helyszínek szerint kattintottam csak rá blogokra. Találtam is ősszel egyetlen egy szerencsést, aki megnyerte magának LosAngelest. Ő volt az első ember akinek ott helyben, ahogy elolvastam a blogját azonnal írtam, hogy megtudjam hogy csinálta, mi a titka, melyik ügynökség stb. Azonnal válaszolt, emlékszem ott ujjongtam hogy e-mailem jött, egyenesen LA-ből. Na lelombozódtam mert nem volt egy könnyű küldetés továbbra sem. Nézelődtem tovább, majd ráakadtam egy ilyen című blogra hogy Vivi Amerikában. Chicago volt megadva helynek, ami egyáltalán nem érdekelt. Nem akartam megnézni. Aztán mivel a "saját" nevem virított ott, és én még nem olvastam előtte Vivien nevű aupairtől blogot, úgy döntöttem egye fene. Elkezdtem olvasni az elejétől, még egész friss blog volt. Megszerettem az írásmódot és hogy ennyire részletes, nem csak felületes. Majd rátaláltam a németországi blogjára és elolvastam az utolsó megható kis bejegyzéseket. Akkor éreztem azt, hogy nekem ennek a lánynak írnom kell. Pont ugyanolyan lelkiállapotban voltam és megértettem miről is ír. Kaptam is a választ. Két és fél hónapon keresztül masszívan e-maileztünk, de imádtam azt az időszakot. Időközben elkezdődött január elején az Amerika és München projektem. München össze is jött, írtam is neki, hiszen előző évben ott volt ő aupair és pont az hozott végülis minket össze, a német blogja. Volt nagy rácsodálkozás és öröm. A két hónap alatt míg kint éltem megismerkedtem az ottani magyar barátnőivel és a szívembe is zártam őket. Bearanyozták a kinttartózkodásom néhány napra, órára, sajnos nem tudtunk sokszor összefutni. Mikor már biztos volt hogy megkaptam ezt az állást, csak akkor tálaltam a dolgot mindenestül. Közben már facebookra tettük a kommunikációt. Ott ért is minket a meglepetés, nem is kicsi. Pont azok az srácok akik által kaptam a melót közös ismerőseink voltak. Kiderült hogy nemhogy tök közel fogunk egymáshoz lakni, de olyanok lesznek a környezetemben, akik ismerik Vivit. Ez ilyen igazi "null százalék esély" dolog, de velünk megtörtént. Aztán mikor érkeztem NewYorkba, oda is beszervezte nekem az ottani magyar barátnőjét Biankát, így a pár órás otttartózkodásom sem volt magányos és eseménytelen. Mi pedig még továbbra sem találkoztunk. Aztán én lejöttem ide, kiderült hogy ez a hely "Mucsaröcsöge", avagy az Isten háta mögött még kettővel. Leközlekedni még egy olyan nagy városból mint Philadelphia sem könnyű menet. Aztán úgy volt hogy júniusban sort kerítünk a nagy találkozásra. Mint már olvastátok oly sokszor, nem jött össze és csalódott is voltam. Én pedig megjártam már Philadelphiát is, mégsem láttuk egymást. És ő sem tudott lejönni, ugyanis a kocsija szervizben volt, pont akkor végig! Túléltük. Nem örültünk. Aztán ez a hétvége is sztornírozódni látszott. De előcsaptam öt perc alatt a B tervet és így jutottunk el addig, hogy ezt a történetet most elmesélhetem nektek. Szóval tessék a legnagyobb örömmel venni írásomat, ugyanis ez szívből-lélekből íródik.

Pénteknél maradtunk le. A sztori ott folytatódik, hogy hazajöttem, megvolt A TERV ami még meg is valósulhatott. Buszjegyet foglaltam, lementem a medencéhez és elégedetten relaxáltam egyet. Semmi para, semmi izgalom; megyek Phillybe. Péntek este még semmi nem volt bennem. Szerintem fel sem fogtam. Szombaton szépen elmentem dolgozni reggel, már iszonyat zavart voltam. Délben mint őrült ki letépte láncát vágattam ki az üzletből, egyenesen a boltba, vettem hajfestéket. Utána átsétáltam a likőr sztórba, volt egy küldetés; vegyek boricskát. No ez úgy nézett ki, hogy bambultam mint az őrült, de semmi Európaira nem akadtam. Pláne nem magyarra. Egri Bikavér, meg a Tokaji? Még sem annyira világi szinten elterjedtek... Jön a kis négus hapsi, kérdi segíthet-e. Jaja tesó, dobj meg egy európai borral. Vörössel. Jön-megy, semmi. Jön egy másik nő segíteni, semmi, jön egy harmadik, semmi. Mondtam is hogy ez már szinte sértő, mert nálunk meg lehet kapni amcsi bort is. Majd találtunk nagynehezen valami Francia szellőt a polcon. Egykét olcsóbb és általam keresett fogás. Lekaptam egy Bordeux Merlotot perkáltam és mentem vissza a Dunkinba buszjegyet nyomtatni. Otthon villámsebességgel ettem, hajat festettem, bepakoltam a kis gurulósomat és készenlétben voltam. Láttam hogy épp készülődnek elmenni Janethék így naná hogy megkérdeztem eldobna-e, úgyis arra ment. Halál kényelmesen elautókáztam így a dugóban velük, ugyanis jó korán indultam, eleve busszal mentem volna a buszhoz. Előtte még volt egy stopom a banknál. Beváltottam a kis csekkem, majd elgörgettem a bőröndöm a buszpályaudvarra. Vártam készségesen a kis buszom, aztán útrakeltem. A busz meglepetésemre teljesen kényelmes és jó állapotú volt. Hipp-hopp bealudtam. Közben néha egy-egy sms beficcent hol Adrinak helyzetjelentettem, hol Vivinek.





Már közel jártam megláttam Wilmington "felhőkarcolóit". Aztán vettük az irányt a belvárosba, forródrót sms-ben Vivivel. A busz bevitt "gettóba", kicsit lepukkant környék, csak fekete emberek és kosz mindenütt. A busz megállt az út közepén, helló emberek, tessék leszállni, ez Wilmington. Körülnéztem, Vivi sehol. Na bementem a vészhelyzet esetére megbeszélt váróterembe, ment az üzenet, itt vagyok. Egyszercsak az üvegajtón megjelent egy hús-vér, igazi két lábon járó Vivi! Na szaladtam is a kis bőrönddel, nagyölelés és hát csókolom, ezt is megéltük! Ahogy fogalmaztunk; egy Isten háta mögötti Wilmingtonban találkoztunk először hét és fél hónap ismeretség után! Azthiszem sosem felejtem el! Sétáltunk a kocsihoz, közben el is kezdtük a végeláthatatlan beszélgetést. Két ember, aki még nem is találkozott, egyszer beszélt "élőben" azt is interneten és mintha mindig is ezt csináltuk volna, mintha csak simán régen találkoztunk volna utoljára. Nem, messze nem voltunk már idegenek, de akkor is lehetett volna egy kis zavarban levés vagy valami, de semmi!
A kocsi felé menet figyelmes lettem egy sorompós hídra, azonnal tudtam mizu van, ez egy felnyílós híd. Szaladtunk is és megcsodáltuk, még a táskámat is otthagytam a kocsinál nagy rohanásomban.


Bepattantunk a hiperszuper hybrid Toyotába, elkezdtük megkeresni az Orange street-et, ami túl közel is volt. Elvileg egy olasz kajáldát kellett volna megtaláljunk. Végül arra jutottunk, ugyanoda visszaparkolunk és gyalog derítjük fel a terepet. Nekiindultunk a városnak, ami inkább hasonlított egy számítógépes játék díszletének. Minden zárva, egykét ember és autó lézengett csak, de zsaruk azok voltak. Kis séta után találtunk egy nyitva is lévő szimpatikus helyet. Drága volt. Kifordultunk, vissza a csirkés gyorsétteremhez. Az meg zárva megint. Na arra jutottunk, hogy marad a meki vagy bármi, amit majd útközben találunk! És ekkor megpillantottunk egy pizzázót. Kicsit tanácskoztunk, bementünk, leültünk. Mehet a menet. Rendeltünk, ment a kőkemény sztorizás és program egyeztetés. A percek úgy repültek mint a sicc, közben megettük az igen finom és igen kicsinyke kis pizzánkat. Mikor kijöttünk már besötétedett és hirtelen még tetszett is a város. Sötétben minden nagyváros szép, úgyhogy nem újdonság. Münchent is egy estén szerettem meg. Madártávlatból. No útra keltünk a kocsihoz. Mikor odaértünk meglepi fogadott, tüzijáték volt! Hát baromira megtiszteltetve éreztem magunkat. A nagy találkozás örömére negyed órás tüzijátékot kapunk? Ejjj! Igazából fogalmam sincs minek volt tüzijáték, de nagyon menő volt. A folyó szépen tükrözte, mi valami hajófeljárón álltunk és fotóztunk.






Ezután még megpróbáltunk wifit fogni, nem nagy sikerrel, végül bepattantunk a Priusba és suhantunk! Nem s akárhogy. Zene be, ablak le! Nagyon szuper volt, olyan jó érzés hogy el sem tudom mondani! GPS megmondta hol van az arra és elnavigált minket WestChesterbe ahová menni terveztünk bulizni. Kocsit leparkoltuk egy parkolóházban, a csomagomból előcsaptam partyfelszerelésem, Vivi rajzolt egy szolid sminket magának, én meg átöltöztem a kocsiban és úgyszint make up időt tartottam. És itt időközben előkaptam a gurulósomból a kis csomagot, amit egyenesen, vagyis inkább kacskaringósan hoztam Münchenből. Vivi barátnői küldték neki szeretettel, egy kis édesség és egy képeslap. Tőlem pedig egy hűtőmágnes figyelt be. A csomag nem kis utat tett ám meg velem, míg eljutott a címzettig. Kb 10.000km volt már azokban a csokikban, gumicukrokban. München-Meiling-Budapest-Bécs-Düsseldorf-NewYork-OceanCity-RehobothBeach-Wilmington-Philadelphia. Ez a röpke táv amit megtettem a kis tasakkal, és hát nem vállaltam garanciát, tekintve hogy csokik voltak benne. :) De azthiszem az öröm pillanata felbecssülhetetlen volt. Megint olyan igazi MasterCard élmény!
Letipegtünk a Más nevű helyre, igazán nem volt messze. Ott felmentünk a nyitott felső szintre, kértünk egy kör bambit, és ment a beszélgetés tovább. Asztalt cseréltünk, ahová csatlakozott két fekete pasas és egy fehérebb. Megint nem sikerült megtippelni hová valósiak vagyunk. Opciók; orosz, német, svéd. Ennyi jutott. Már megszoktam személy szerint. No a srácok jól kifaggattak minket, minek miért hogyan meddig merre, majd szépen átültek egy másik asztalhoz mikor megérkeztek nőnemű barátaik. Jajdejó! Egy ideig még elücsörögtünk, majd útra keltünk táncolós hely bevételére. Neveket nem tudok. Az első hely hasonlított arra ahol NewYorkban is voltam, tetszett, a zene kicsit más műfaj volt mint amihez szokva vagyok. Elrázogattunk rá, aztán megnéztük a másik helyet is. Na ott aztán még olyanabb zene és hozzá még olyanabb tömeg. Vissza indultunk az elsőbe, ücsörögtünk még egyet az egyik üzlet vagy kapu lépcsőjén. Az első helyen még ellötyögtünk zárásig, ami Pennsylvania államban kettőkor történik. Na hát nekem az az egy óra is sokat számított. Mint örömben mint fáradtságban. Azért korán keltem, dolgoztam, sok izgalom és inger, 15 a talpam alatt és szóval igen, akármennyire is éreztem jól magam, mert bizony szupi volt, de elfáradtam a végére rendesen! Vicces volt amúgy, mert csupa fekete emberke rázta a popót, volt "kihívás" is, mikor az egyik táncolt, majd a másik túltáncolta, végül együtt táncoltak. Tök jó volt, mint a filmekben, komolyan!







Zárás előtt kicsivel, elindultunk a kocsihoz, nem mondhatnám hogy fáztam, hiába volt hajnal kettő, dög meleg volt! Kocsiba be, autópályára fel, suhanás hazafelé. Meg akartunk állni egy Wawanál, de nem igazán jött szembe egy sem. Nekem ez az éjszakai kocsikázás nagyon de nagyon bejött, mondtam is, hogy ettől tökre otthon érzem magam, avagy azt érzem Magyarországon vagyok. Hazaértünk, leparkoltük a kocsit, kiköltöztem belőle és szembetaláltam magam Vivi otthonával. Nem teljesen így képzeltem. Bementünk, én bámultam jobbra, balra, tiszta babaház. Lementünk az ő lakosztályába, és hát hiába is nem használja ki, de nagyon menő ám, azt meg kell jegyezzem. Mutogatott pár ereklyét, megágyazott nekem és nem sokkal később álomra szenderültünk. Első alkalom hogy nem "otthon" aludtam és meg kell valljam, nagyon élveztem. Az ágy százszor kényelmesebb volt, mint itt a sajátom.
Na és a reggel! Nem terveztünk túl korán kelni, pontosan 11-re volt ébresztő állítva. Megvallom nagyon jót aludtam, de hoppá. Felkeltem valami lányhangra. Oké, konstatáltam a helyzetet, nem vagyok otthon, illetve beazonosítottam hogy akkor ez biztos Grace lesz, Vivi "gyereke". Meglepődtem, de visszaaludtam. Később újra felkeltem, ezúttal nyávogásra. Huhh, megint, hol is vagyok? Ja igen itt, és itt van macska is. De vajon hol voltak az állatok az éjszaka, kutya is van elvileg... miért nem evett meg éjjel? Oké, visszaaludtam. Ezután megmondom őszintén, nem számoltam a kiscsaj még hányszor jött le, és "keltet fel" különböző módokon. Volt "diszkófény", trappogás, ajtócsapkodás, hangos megjegyzések, miszerint még alszunk /akkor miért nem fogod be és mész fel?/ és ehhez hasonló cifraságok. No én azthittem Vivi édesdeden végigaludta eme hadműveleteket, de nem. Én már 11 előtt feladtam az alvást, takaró alatt, telefonon nézelődtem neten. Mikor mindketten publikusan is felkeltünk, megosztottuk egymással tapasztalatainkat. Igen, a kiscsaj már igen kíváncsi lehetett rám, mert nem bírt magával. Vivi felment a fürdőbe, addig én felkészültem a találkozásra. Felmentem mosdóba, na itt szembe is találkoztam a jámbor blökivel. Azthiszem szimpi voltam neki. Gyorsan leosontam mikor végeztem. Vivi is végzett, nem sokkal később megjelent őfelsége Grace és hihetetlen sebességgel és fontossággal kicserélte Vivi szemetesében a zacskót, amit amúgy nem szokott, de ezúttal élethalál kérdése volt. Nem tért magához a nevem hallatán. Mi az hogy ebből kettő is van egy rakáson? :D Hát van ez így... Kicsit tette-vette magát a kiscsaj aztán felment. Nem, igazatok van, nem tudok elfogulatlanul hozzájuk állni. Felmentem a fürdőbe, utána még egyszer szembejött Grace, aztán hipp-hopp elhagytuk a házat. Kocsiba pattantunk, elküldtük a good bye üzenetet anyukának, aki mind ezidáig a harmadikon csücsült. Láttuk még Grace-t integetni az ablakból. És itt kezdődött is a galiba. Miért megyünk kocsival, trallala. No én csak azt sajnáltam az egészben, hogy Vivinél igencsak felment a pumpa és a kedve kicsit elkenődött. Az egész út smsekről és idegességről szólt, egy idő után részemről is. Megérkeztünk a célállomásra, az orosz-bolthoz. Megreggeliztünk a mellette lévő Dunkinban ami részemről kicsit komikus. Vivit bevezettem a fánkok és hashbrowns-ok rejtelmébe, mert azt ezidáig nem próbálta még Dunkinban. Jóllakottan átsétáltunk a NetCoastMarket-be, bevetettük magunkat a friss zöldségek-gyümölcsök és európai fuvallatú dolgok közé. Vettem barackot, MILKAcsokit, Nutellát, zsemlét, kindercsokit éééssss éééééééssssss most kapaszkodjatok meg! Túró rudit! Bezonyám! Szóval üzenem minden kedves ismerősömnek aki túrórudival próbált "hazacsalogatni" hogy sajnos nem nyertetek! :D Hihetetlen de igaz, magyar betűkkel állt a finomságon hogy ez bizony az aminek látszik! Volt natúr, barackos és epres is! Vettem egyet egyet mindből, sőt még Adrinak is, mert ez volt az egyetlen kívánsága, hogy ha találok, vigyem. baromi drága volt, de nem hagyhattam ki! Igen, én szinte csak édességet vettem, ezére mentem. Volt megint, Karaj, Pick szalámi és Vegeta. Jó kis bolt ez, azért na!




















Elégedetten távoztunk, elfogyasztottuk az itteni viszonylatban vett éves rudimennyiséget és továbbálltunk. Irány Philadelphia Downtown! Mentünk számomra is ismerős helyeken, utakon, láttam a kis üzbég éttermet ahol múltkor ettünk, a hidat amin átjöttünk és úgy egyébként is a felhőkarcolókat. Eddig jutottam legutóbb. No egy benzinkút szerű helyen próbáltam beszerezni  elemet a fényképezőgépembe, de halott ügy volt. Ezután bementünk a sűrűjébe. Sosem autókáztam még felhőkarcolók között, hát már ezen is túlvagyok. Kerestünk valami olcsó parkolót, de nem volt sok remény. Végül találtunk egyet, de eléggé nem volt bizalomgerjesztő. A kocsit a bejáratnál kell hagyni, KOCSIKULCCSAL együtt, kapsz egy papírkát és ennyi, helló, lesz ami lesz. Nos utólagos engedelemmel megvallom, jobban féltettem a kocsit mint mutattam. Gondoltam hogy nem lesz baj, de tény, furcsa hely volt.  Végre kiszállhattunk és nekiindulhattunk a Citynek. Pontosan tudtam mit várjak Phillytől. Ami nagyszabású dolgokat illette. Hagytam magam vezetni, egyetlen különkívánsággal, egyik vagy másik folyót lessük meg. Pancsiztam egy szökőkútban aztán lesétáltunk a Benjamin Franklin Parkway-en, ahol az összes ország zászlója megtalálható. Vajon melyiket kerestük fel??? Neeeem, nem Zimbabwe... Oookos, Magyarország. Előkelő helyet foglal el közel a Philadelphia Museum of Art-hoz. Útközben összefutottunk Rodinnal, mily meglepő, éppen gondolkodott. Najó, nem ő, de a fickó aki nála szokott. Gondolkodtam egyet én is, aztán folytattuk utunkat.








Elérkeztünk a hírös Rocky szoborhoz, amivel nem lehet nem hagyományosan pózolni! Őszintén tetszett a fickó. Kerestük a tenyérlenyomatát is, amit nem találtunk. Meleg volt és fáradtak voltunk illetve egy illemhely is kerestetett. Bementünk a múzeumba, amit akár nagyon szívesen meg is néztem volna, azt hittük vasárnap ingyen van, de magyar szokáshoz hasonlóan minde hónap első vasárnapján van ez csak így. Na mindegy, keressünk mosdót, meg talán egy vízárusító helyet. Nem könnyű feladat! Vizet nem is árultak. Ám, mielőtt még bementünk volna a múzeumba, készíttettünk néhány sztárfotót magunkról a város panorámájában. A fickó igen profi volt, és kattogtatott rendesen szép számmal. Mondtam Vivinek, adjunk neki egy dollcsit, mégiscsak jófej. Ám mikor végzett "benyújtotta a számlát" dobjuk meg egy ötössel. Azt hittem rosszul hallok! Na apukám, míg engem látsz ezt buktad. Vivi zavartan nézett, csapta elő az egy dollárt, én a másikat, aztán közöltem hogy ennyi. Urasága erősködött volna tovább, majd ráförmedtem és hirtelen elég volt a két dollcsi is. Érdekes. Ha valamit rómában megtanultam az a NO! No karkötő, No rózsa, No pénzkérés a semmiért. No no no. Már nem vagyok szívbajos.





Lementünk megint Rockyhoz kerestünk mellette alatta mögötte, de tenyér sehol. Oké feladtuk Vettünk egy üveg vizet, ami se nem volt hideg, se nem volt "finom" de legalább jó drága. Leültünk egy padra, szieszta volt. Láttunk mókust, egy kutya kergette fel a fára. Pont mikor le akartam fotózni... Vivin láttam ugyan hogy kedv nem sok van lemenni a folyóhoz, de nem hagyhattam ki. Tudom, olyan helyen mászkálni ahol már ezerszer voltál, és nem is a szíved csücske biztos uncsi lehet, pláne dög melegben, szomjasan fáradtan. Hősiesen lesétált velem, majd mindkettőnket meglepi fogadott. Szerintem iszonyat jó kis részen voltunk. Erről tényleg annyit mondok, beszéljenek a képek! És még végül a Rocky tenyérlenyomatot is megtaláltam, ami amúgy talplenyomat volt! :D









Visszaindultunk volt még egy csomó napirendi pont. Először is elköltöttünk egy fenséges teadélutánt a Subwayben, málnás és mézes teácskákkal, hatalmas poharakból. A Starbucksnál loptuk a netet, majd elmentünk a LOVE jelhez. Persze valaminek azért fel kellett legyen "állványozva" de ezúttal csak kicsiben, néhány jelzőbója és kötélke. Eztán elsétáltunk A Szabadság Harangig. Hát jó, ezt is láttam. Megnéztük közelebbről is az Independence Hall-t aholis annak idején aláírták a függetlenségi nyilatkozatot és az alkotmányt. Ejha! Magát a nyilatkozatot Washingtonban nézhettem volna meg, ha befáradtam volna a megfelelő múzeumba. Nem fáradtam be. Majd legközelebb...

























Elindultunk felderíteni egy különleges fagyizót vagy nem is tudom minek nevezzem. Az működési elve hogy te adagolod az általad választott fagyikat majd azt teszel rá amit akarsz. Magvak, gyümölcsök, csokikák, kekszek... aztán lemérik súlyra, fizeted és eheted! Hát valami eszméletlen volt!!! Baromi jó ötlet és tökéletes kivitelezés! Köszi Vivi, ez nyerő program volt!
Ezután a kocsit kerestük és találtuk meg, szerencsére sértetlenül és ott ahol hagytuk. Szépen hazaindultunk még egy kicsit át a városon. Hosszú idő után előjött megint a kocsikázós rosszullétem amit a májusi baleset okozott. Nem Vivi hibája, hanem a dugóé és az előttünk lévő vadbaromé. Odahaza leparkoltunk, bementünk, és már jött is a vihar. A kiscsaj rettenet nagy budipucolásban volt, jelentette hogy vettek nekünk reggelire bagelt és még pár szó. Én nem igazán értem amit beszél, nagyon laza, nagyon amcsi. 13 éves... Lementünk, Vivi vett egy zuhanyt, én addig gépeztem. Ettünk ittunk. Francia vörösbor, Haribo, csokiroló. Volt aztán ott jó élet. Mentek még az utolsó nagy sztorik, képmutogatások. És persze a mi képeink nézegetése. Teljesen elégedettek voltunk. Elég sokáig ment ez a menet, aztán alvásra kényszerültünk. Korán kellett kelni. Az éjjel semmi különleges nem történt, nem is keltem fel semmire. Édesdeden alukáltam és azt álmondtam hogy Vivivel utazgattam valami SanFranciscos naplemente valami lépcsőkön maradt csak meg.
Reggel összepakolásztam, kómáztam, reggeli gyanánt betoltam az egyik szezámos bagelt, Vivi közben tette hétfő reggeli teendőit, csomagolta az elemózsiát Gracenek. Grace is megjelent, időközben anyuka is, bemutatkoztunk, ő is szólt valamit az egyforma nevünkre aztán el is tűnt.
Elhagytuk a babaházat, és a "Lilaakác köz"-t. A búcsú nem volt sem könnyes, sem hosszú, de igencsak jelentős. Ők továbbáltak Princeton felé, én meg Phillybe zakatoltam. Elindult a vontatott, hosszú hazatérés. Megérkeztem a városba, csekkoltam a buszpályaudvart, megérdeklődtem hogy minden rendben van-e. Átöltöztem a budiban, nyáriasabb gúnyába. Ezután az immáron már ismert útvonalon célbavettem a Starbucks-t és semmit nem vettem, csak leültem netezni a telefonomon. Nagynehezen nethez is jutottam, és kezdődött a pár órás Skypeolás. Miért? Miért nem nézelődtem a városban? Miért ültem egy kávézóban a klíma alatt és beszélgettem? Egyrész baromi meleg volt már reggel, másrészt volt nálam egy kissebbfajta gurulósbőrönd, harmedrészt azért menő bejelentkezni SZÓBAN is Philadelphiából. Mindezt ingyen. Elkapott az éhség, átbandukoltam a Subwaybe, berendeltem az imádott tonhalas szendvicset az előtte való nap megismert teákkal. És egy kis makadámdiós süti is beficcent. szóval egy komplett menü. Limitált példányú Phillies-es poharat választottam, gondoltam jó emlék lesz. Eszegetten a felhőkarcolókat nézegetve, aztán útnak eredtem visszafelé. Még egy gyors "telefon", aztán mentem még egy kört az egyik megkedvelt részen, majd a buszhoz. Az másik kívánságom a folyón kívül nem netudom milyen nevű épület, ahol ha a közepén állsz, ellátsz a város mind a négy irányába. Tök menő. Egy bácsi hegedülgetett ott előző nap, és ha valami meghatott és megfogott, akkor az az a pillanat volt!
Sorbanálltam a buszhoz, kényelmesen helyetfoglaltam, kínai pajtás pedig mellém csücsült. nem volt baj a fiúval, csak néha rám akart zuhanni a feje alvás közben. Bámultam amíg lehetett a város távolodó képét, aztán bal oldalamon a Delaware folyót. Stadinot, repülőt mindent. Philly immáron el volt hagyva. Azért nem csüggedtem, mert izgalommal vártam a két órás pihenőt Baltimoreban. Az út jó volt, wifi a buson és konektor, kényelem és jóidő. Elvileg Baltimore belvárosába kellett volna érkezzek, de nem így történt. Én dactól fűtötten és kiváncsian a gurulósomoat vonszolva rohantam a magas épületek irányába. Felüljáróra fel, híd alá le. Az a hely pontosan úgy festett, mint amikre drága édesanyám megjegyezte hogy nem kéne mászkálnom. El egy majd még egy stadion mellett. át egy parkolón. Feka faznotól útbaigazítás, merre is van már végre a kikötő??? Közben nagyon de nagyon szorított az idő. Néztem az órát, elszórtan fotóztam, megtaláltam a kikötöt... Semmi különleges. Pár kép, aztán még nagyon rohanás ugyanezen az útvonalon visszafelé, dombnak fel, legalább 50fokban, bőrönddel és benne a csokikkal. Fájó lábbal és kevés ihatóval. Nem viccelek a hajamról csöpögött az izzadság. Lehetett volna annyi eszem, hoyg felkössem a hajam, de annyira rohantam hogy csak utólag jutott eszembe. Már majdnem elájultam, de tényleg kicsit sötétült már el a kép, mikor megérkeztem a buszhoz. Vettem az automatából egy vizet, és egy szuszra meg is ittam. Alig ültem le, már felszállás volt. Hát megkaptam a leglerobbantabb buszt, amit csak lehet. se wifi, se konektor és valami csöpögött a fejem felett lévő csomagtérből. Átültem, ott meg a nap tűzött, visszaültem ott lefagytam. Aludni nem tudtam, maradt a zenehallgatás. Kicsit elbóbiskoltam mégis, épp a BayBridgenél keltem fel, azona hídon amin Washingtonba is mentünk. Nagyon jól néz ki! Egyszer megálltunk pihenőre Doverbe, aztán ezer év múlva megérkeztünk OceanCitybe. Na, de hol a busz Rehobothra? Hát nem ott. Megkérdeztem egy lányt és szerencsére pont oda ment ahová nekem kellett, mert ő legalább tudta hová kell mennem nem úgy mint én. Felszálltunk egy buszra, majd egy másikra amivel egy finom 40 percet mentünk végig a városon, ami amúgy nagyon jól festett sötétben. Leszálltam elköszöntem a csajtól kicsit összebarátkoztunk az úton. Vártam egy órát a hazabuszomra. Elfogyasztottam a széttrancsírozott barackjaimat és vártam. A másik buszon már nagyon kínlódtam. Még 40 perc azzal. Aztán Rehobothon újabb 20 perc várakozás arra a buszra ami lakáshoz visz. Tehát egy kis matek. Reggel hat órási kelés, autózás, vonatozás, 6(!!!) db különböző buszra átszállás és hajnal negyed egyre már otthon is voltam. Bevágtam az Adri által nekem hagyott cézársalit, közben a barátnője elkezdett odahaza szülni és ennek örültünk az éjszaka közepén. Vettem egy hosszú-hosszú zuhanyt, aztán úgy ahogy voltam kidőltem. Kész vége!


Utószó:
A sztori lezárult...
De! Az élet megy tovább. Határozott terveink között szerepel egy őszi NewYork-i szülinapozás és nem mellékes az októberi nagy utunk is, amire immáron lefoglaltunk már minden repjegyet, így a nyugatot együtt vesszük be, az már fix!
Hihetetlen dolog hogy a bejegyzés elején leírtak után itt tartunk. Találkoztunk és minden formában ismerjük végre egymást. Nem ért csalódás sem Vivivel sem a városával kapcsolatban. Azthiszem köszönhetek a nemlétező aupair életemben egy csudajó barátot, akivel nagyon sok közös dolog, de elsősorban Amerika hozott össze. S bár neki nem szíve csücske eme kontinensnyi ország, nekem Ő valahogy ide tartozik. Itt "várt" engem, itt találkoztunk. Sokszor magányos kis itteni életem nagyonis tartalmas része ő, interneten keresztül ugyan, de mégis közelebbinek érzem. Olyan jól éreztem magam, hogy akár egy egész hetet is eltöltöttem volna nála, talán ő sem bánta volna. Hihetetlen hogy a sors hogy képes embereket egymás útjába sodorni és hogy képes ilyen szintű összefüggéseket alkotni. Azthiszem jó páros voltunk mi, Miss Vivien Pennsylvania és Miss Vivien Delaware. Ha azt vesszük figyelembe, hogy minden a nevünk alapján indult ki, akkor igenis nem semmi a történetünk!

Eme bejegyzés összes gondolata és megemlékezése úgy íródott, hogy bár az ő posztja ugyanebben a témában már két napja ott fityeg a blogjában, egyetlen árva szót sem olvastam el. Meglepetésnek szánom magamnak, és az enyémet neki. Nem kívántam meghatározódni az általa használt szavakban. Nem azért mert én vagyok a menőbb, hanem mert szerettem volna neki megadni azt, hogy kap egy az én fejemből íródott alkotást. Hogy neki is élmény legyen ez a post!

 hogy elolvashassátok a másik szemszögből is a történetet:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...