Olvasnivaló

Láthatóvá tettem 4 új bejegyzést az utazásból. Az egész LasVegas story immáron olvasható nálam is. A búcsúzós bejegyzés alatt találhatók meg. Képpel mindennel ahogy azt kell. ;)
Még hátravan öt bejegyzés amit ki kell egészítenem a képekkel és láthatóvá kell tegyem a számotokra. A napokban azt is megcsinálom, majd mesélek kicsit a hazajövésről és arról milyen újra itthon, hogyan tovább. Aki szerette kelekótya és lustán irt blogocskámat, annak annyit elárulok, kalandjaim amcsiföldön tavasszal folytatódnak, szóval igazi vége nem is igazán lesz a mesének egyelőre.

http://oceanparty.blogspot.hu/2012/11/viva-las-vegas.html
http://oceanparty.blogspot.hu/2012/11/grand-canyon.html
http://oceanparty.blogspot.hu/2012/11/vegas-varosnezes-stratosphere-encore.html
http://oceanparty.blogspot.hu/2012/11/bye-bye-vegas-hello-san-francisco.html

Ideje búcsút mondani...

Első körben szeretném közölni, hogy az utazós blogok mind készen vannak, csak várakozó pozícióba helyeztem őket. Tegnap egész nap rajtuk dolgoztam, de a reptér végül keresztbetett, nem tudom feltölteni a képeket, így pedig nem szeretném közzétenni. Mind el van mentve vázlatként és ahogy otthon lesz szusszanásnyi idom, feltöltöm a képeket és láthatóvá teszek mindent. Szerettem volna viszont egy utolsó bejegyzést még amerikai földről. 

Itt dekkolok hát a JFK-n és pár óra múlva már úton leszek Moszkvába. Nem érzek éppen semmit. Kicsit kezd a gyomrom fura lenni, de még semmi egyéb. Nincsenek nagy gondolataim, még nem fojtogat sírás. Teljesen mindegy mit szeretnék, haza KELL menni. Eljött az idő  Tegnap este kicsit már voltak szomorúbb gondolataim, elfogott a nosztalgia és elkezdődött bennem az értékelés. Fél évet töltöttem itt, anélkül hogy elhagytam volna az országot egy percre is. Országon belül jártam megannyi helyen, éltem át megannyi élményt, jót és rosszat egyaránt. Az igazság az, hogy tudom hogy ahogy felszáll majd a gép elöntenek az érzések és kb kiugranék a gépből, nem fogok akarni elmenni.
Éppen egy hónapja ilyenkor, Philadelphiában ültünk Vivivel, és LosAngelesbe készülődtünk. A repülőm szinte ugyanabban az időben indul mint a gépünk egy hónapja. De merőben más a helyzet. Most a létező legkeletebbre megyek, akkor a legnyugatabbra menetem. Akkor a melegbe, most a hidegbe. Akkor nyaralni, most pedig haza. Haza.

Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim, hiányzik a kocsim és hiányzik Magyarország és hiányzik Európa. Hiányzik kicsit az otthoni életformám. Hogy kevésbé kiszolgáltatott az ember, nyelvileg, környezetileg, munkailag és a személyekkel kapcsolatban. Otthon tudom hol a helyem, ki vagyok, itt még mindig nem igazán döbbentem rá és ezt talán pontosan azért van, mert itt nem vagyok senki.

Látom elszállni a repülőket, látom ahogy emberek becsekkolnak, húzkodják a bőröndjüket  Mindenkinek megvan a maga története és azt hiszem én büszke vagyok a sajátomra. Amerika immáron már nem egy álom, nem egy vágy csupán, nem egy átmenet hanem az életem része. Ha valaki idejön hozzám és kérdez valamit, tudok segíteni, illetve képben vagyok, akár el is tudok beszélgetni  Számomra már nem idegen és új dolog hogy NewYorkban vagyok, voltam. Nekem már nem azt jelenti Amerika mint azoknak akik sosem jártak itt. Éltem itt, a része voltam. Tételezzük fel hogy kerek 80 évesen fogok meghalni. Ha ez így lesz, és mondjuk többet nem térek már ide vissza lakni, életem 1/160 részét itt éltem le. Hülye adat, de így igaz. Most nyugodt vagyok. Nem érzek sem kitörő büszkeséget, sem azt hogy lemaradtam valamiről  Értékeltem át dolgokat, szőttem új terveket. Ez a fél év annyit adott és vett el ami tán egy életre is elegendő  Annyi de annyi iszonyatos napom volt, mikor a pokolba kívántam Amerikát, mikor a legnagyobb vágyam az volt hogy hazamenjek. Ha a nyaralás nem tartotta volna bennem a lelket, talán hazamentem volna október közepén. Nem mondanám hogy kudarc lett volna, mert nem maradtam volna le semmiről  Csak egy kis őszről  egy költözésről  egy hurrikánról és sok munkáról. Tulajdonképpen örülök hogy végigcsináltam az egészet. A történetem Amerikával még úgysem tért véget, ezért nincs is miért nekiállni gyászolni bármit is. A lehetőség ugyanígy előttem van, ha vizumot kapok, itt leszek jövőre is. Itt kell lennem. Van még itt dolgom. És megint nem lesz könnyű  de könnyebb lesz mint otthon szenvedni. Holnap ilyenkor már otthon leszek, talán éppen fodrásznál ülök. Van jó néhány dolog ami miatt jó hazamenni. Be lehet ülni egy fodrász keze alá nem egy vagyonért, ugyanezt megteheted egy fogorvossal, ehetsz jókat, jobbakat mint itt. 

Itt ülök a megannyi csomagommal, fél évvel a négy táskámban. Már maga az ha a laptopomra nézek, márpedig máshogy nem tudok írni  na már ez egy külön köteg emléket hoz elő  Nem azért ami benne van, hanem hogy hogy és miért jutottam hozzá, mi miért történt Rájöttem hogy szeretem a gyors búcsút. Jobb az mikor csak megtörténik és fel sem fogod hogy az jelentette a végét. Úgy hagytam ott az itteni első otthonomat, majd tegnapelőtt a másikat. A Dunkint, a főnököm  az óceánt, NewYorkot, a magyar csajszikat. Nem adtam magamnak időt, vagyis a szituáció nem hagyott nekem időt arra hogy bármi is fájjon. Ez nem olyan mint mikor csak elköltözöl egy másik városba. Itt egy konkrét kontinensről költözök el. 

Tényleg nem tudom mit érzek most. Egyelőre aggódok a csomagjaim miatt, és már csekkolnék be. Túl elfoglalt vagyok most a "gyászhoz", de tudom, tényleg tudom hogy egyik pillanatról a másikra majd levesz a lábamról. Minden hónap másról szólt, minden hónapban más történt, és tényleg az volt, hogy mikor már azt hittem nem jöhet semmi mozgalmas, történt valami, valami amitől az egész fél évem folyamatosan élt.
"Mindig van egy pont ahol az út ketté válik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer újra össze futnak. Ahogy távolodunk az úton a másik egyre kisebbnek tűnik  de nem baj, egymásnak vagyunk teremtve. A végén ott fog állni. Csak hogy a végén egy dolog lesz: BEÁLL A ROHADT TÉL."

Ez egy idézet egy kedvelt filmről amiről már meséltem. Nos, tán nem érezni annyira idevágónak, de a szavakban az a szép, hogy úgy lehet őket csavarni ahogy akarjuk. Nekem nem szerelmi jelentése van, nálam a másik fél maga Amerika, én mennyire igaz. Beáll a rohadt tél. Menni kell, nincs mese. Annyi mindent írnék még, de valahogy nem megy. Most nem. Majd otthonról kiöntöm a szívemet  addigra már tudom mit érzek. Négy-öt óra múlva felülök egy Moszkvába tartó gépre, és idén véget ér minden ami Amerika. Tessék, valahogy most sem megy, nem megy a hosszú búcsú. 

Egyszerűen csak annyit tudok mondni; Viszlát!

http://www.youtube.com/watch?v=1lOoIgGFy24

Óceánom, jövőre találkozunk!

Át a Golden Gate hidon, Dolores Park, Californinai naplemente

Ez volt az extrák napja, mikor már csak kiegészítettük azt, ami amúgy is oly jó. Reggelizni indulunk megint az orosz pékségbe, mikoris Adri telefonált, hogy keleten hurrikán készülődik és legyünk erre figyelemmel. Repülésileg meg mindenhogy. Nem is tudom ekkor még annyira nem vettük komolyan. Nekem nem volt még fuvarom haza, mert senki sem volt oly kedves hogy ráérjen. Sebaj, induljon izgalommal a nap...

Elbuszoztunk a GoldenGate hídig  és szépen rákanyarodtunk a lábacskáinkkal és elkezdtünk rajta sétálni. Nem is tudom, ez is ilyen leírhatatlan fajta érzés volt. Sütött a nap, gyönyörű időnk volt, alattunk egyszer csak megláttuk hogy DELFINEK és FÓKÁK úszkálnak. Ugrándoztak, fel-fel bukkantak, kicsi, nagy, több vagy csak magában. Olyan felemelő érzés. Olyan élőlények  amiket leginkább könyvben  vagy tévében látsz, nagyritkán akváriumokban. És tessék, élő egyenes adásban, a természetes közegükben. És nem egy és nem is tíz, hanem rengeteg !! A városra és az Alcatrazra tökéletes rálátás volt, pláne hogy az idő is kedvezett. Végigsétáltunk az egészen, tisztességgel. És vissza. Amúgy, hogy olyan "ÉN" legyen a dolog, természetesen még a híd is fel volt állványozva, de nem volt zavaró, csak annyiban hogy épp a kellős közepét piszkálták. Tapiztuk az elemeket, mintha nem is tudom, aranyból lettek volna, tekintettünk az egészre. Visszafelé kicsit fújt a szél már, de pulcsiban így is tökéletes volt minden. Hát, nem nagyon hittük el, de átmentünk a GoldenGate hídon!

Ezután újra buszra ültünk, teszem hozzá ekkor már lejárt a 3 napos bérletünk, de a kutya sem figyelte. A következő állomás a Dolores Park volt. Hogy miért is pontosan? Mert kitaláltam hogy szeretnék elmenni az egyik kedvenc filmem az Édes November helyszíneire  és Vivinek is megtetszett ez az ötlet, neki az anyukája szereti nagyon a filmet, így nekiindultunk. A Dolores Park egy suli mellett található, pálmák, gyönyörű zöld fű, játszótér, nagyon gazdag résznek hatott. Elállt újból a lélegzetünk. Nem terveztünk ide jönni, de hálát adtunk az égnek hogy erre sodort. Megtaláltuk a film utolsó jelenetének a helyszínét  a szomorú pillanatok pontos helyét. Nem volt egy nagy látványosság, de nekem annál többet jelentett.

Innen átbuszoztunk a film másik helyszínére  avagy a főszereplő Sara(Charlize Theron) házához. Csak egy ház, tudom, de különleges. A városra is gyönyörű volt a rálátás, szóval igazából ez is megérte, de tényleg! Ezúttal tartottuk az "olasz" napunkat, pizzára gondoltunk, és hát hogy, hogynem pont volt ott a háztól nem messze egy olasz étterem, ahová be is tértünk, és hátsó szögből rálátással a házra, meg is ebédeltünk. Vivi egy pizzát rendelt, én pedig csak egy sima mozzarella tálat, de esküszöm istenien esett!!! Egy csepp Olaszország. Útközben nem kaptunk valami fényes híreket, már, Vivinek törölték a buszát Phillybol NewYorkba, Sandy, a hurrikán miatt. Én is aggódtam, fogalmam sem volt még hogy hogy jutok haza. Nem voltunk a legjobb passzban sajnos.

Mégis úgy döntöttünk beteljesítjük az utolsó tervet, lemegyünk az óceánpartra és megnézzük a naplementét, az óceán felett. Jó hosszút buszoztunk, végül odaértünk. Hosszú, széles homokos sáv és a csodaszép óceán. Olyan tökéletes képeket tudtam volna lőni, de otthon maradt a memóriakártyám, ismét, megint naplementézés napon. Így kiéltem magam Vivi gépén, rám bízta a dolgot.

Nem ez nem csak egy egyszerű naplemente volt. Nem csak egy ugyanolyan nap mint a többi. Ez volt az utolsó, ez volt az a pillanat mikor az álom maga tért nyugovóra, mikor a természet egyszerűen elbúcsúztatott számodra valamit amit két kézzel kínált neked előtte  Ez nem csak homok volt és napsugár, nem csak színek az égen, nem csak hullámok. Ez valami sokkal bensőbbségesebb volt. És nem csak csend. Hanem egy élet minden hangja. Fájt viszlátot mondani. Két hét, fél hónap az életünkből  Egy hatalmas közös kaland, ami előtte egy évvel még elképzelve sem volt. Nem is ismertük egymást. Most meg ott ültünk egymás mellett és csak mondtuk az emlékeinket. Amik közösek voltak és örökké összekötnek.

Közben a kutyák szaladgáltak a labdákért, az emberek kocogtak, sétáltak vagy csak simán ücsörögtek mint mi. Nem volt igazán sietős senkinek. California, örökké szeretni fogunk!

Az este rendeltünk még shuttle-t, összepakoltunk utoljára, menetkészre, képeket cseréltünk. Utoljára hajtottuk álomra a fejünket a nyugati parton. Az atom kényelmes matracon, egy mostanra már nem is annyira idegen pasas szobájában, megszokva a fűszagot... :) Szép is az élet.

Másnap reggel a házigazdi hamar lelécelt melóba, mi pedig lecuccoltunk, mert már hamar jött is a kisbusz. Utoljára magunkra húztuk a bejárati ajtót. SanFrancisco-i életünk is immáron véget ért. A cuccunkat leadtuk szépen, felszálltunk a repcsire, egymás mellé ültünk. Vivi az ablaknál. Láttuk a GoldenGate hidat felülről és a város jó részét. A BayBridge-t is. Ezzel kipipáltuk a 4. várost is madártávlatból  Ekkor nem volt bennem para a repülés miatt, fene se tudja miért. Pedig tudtuk hogy otthon már vár ránk a hurrikán, legalábbis az előszele vagy valami hasonló. Szinte az egész úton nosztalgiáztuk, és örültünk magunknak hogy mekkora jók vagyunk, megcsináltuk amit annyira szerettünk volna. Ez már visszafordíthatatlan. Egyszerűen megtörtént. :)

Denverben leszálltunk, nekem ott jött a felmentő telefonálás, fuvarügyileg, mint azt már ismertettem, illetve Vivi is ott próbálta az életét menteni. Perceken múlt már minden. Hirtelen sötétedett be, mentünk vissza a jövő felé. Phillyben normálisan leszálltunk, nem volt semmi extra.

Felvettük a csomagjainkat és igazából rohantunk kétfelé, elrebegtünk egy rövid kis búcsút és hogy akkor majd Európában találkozunk. Ahhoz képest hogy arról volt szó hogy a reptéren éjszakázunk igencsak siettünk. Engem várt Elysia, a megmentőm, Vivi pedig pattant a vonatra. Így és itt ért véget a nyugati parti kalandunk. Két, 22 éves Vivi bevette a vadnyugatot, ahogy ígértük!!! :)

Alkatraz, Fishermans Warf, Coit Tower, Partytime

Korán kelés volt, nagyon nagyon korán kelés. Nem mondom, ez a művelet eléggé nem esett jól, dehát valamit valamiért, ismét. Az idő egyáltalán nem volt nice, felhős  borús, hűvös. Hát egye fene, ez van. Buszozgattunk, ahogy előtte nap elterveztük az útvonalat, nagyon profik voltunk. Hipp-hopp ott is termettünk, megreggeliztünk valami baromi drágán, rosszabb volt mint egy reptér, pedig csak kikötő  Beálltunk a sorba, készítettek egy jó kis képet rólunk, aztán feltessékeltek a hajóra. Leültünk ilyen igazi lábas székekre a placc közepén és száguldottunk át Alcatraz szigetére. Az idő ekkor még nem javult. Nagyon gyorsan ott is voltunk, kb 15 perc. Leszálltunk, volt egy kis terelőszöveg  aztán mindenki megindult. Kértünk audioguide-ot, német nyelven, de természetesen már miért is lett volna jól beállítva, angol volt.

A "pelikánok szigete" először világítótorony volt, majd a 30-as és 60-as évek nagy gengszterei raboskodtak itt, köztük tán a leghíresebb fazon, Al Capone. A sziget beceneve az egyszerű Szikla lett. Próbálkoztak néhányan szökéssel, de nem volt egyszerű dolguk. Mikor bezárt börtöni, fegyházi és mindenféle mivoltja, pár évre rá az indiánok elfoglalták a szigetet és IndianLandnek nevezték el. Először nem volt vészes, majd a sziget apraja nagyja elzüllött, végül a kormány tett róla hogy véget érjen ez az állapot.

Mikor végeztünk a szigetezéssel már egész jó idő lett, amúgy nem egy nagy terület, de saját különleges védett élóvilága van, ami kicsit furcsa kontrasztot ad az egésznek. Viviel elmászkáltunk olyan részekre ahol senki sem járt, dehát már nagyon jó felfedezők lettünk ekkora mi ketten. Dél körül elindultunk visszafelé a hajókával. Igazából ettől a helytől kicsit többet vártam. Láttunk pár cellát, de semmi különöset. Volt egy ilyen kiállítás vagy minek is nevezzem, a címe Élet gyilkosság után. És négy-öt ember, arccal vállalva mesélt magáról hogy mizu vele mióta kinyírt valakit és dutyiban volt. Ezúttal nem élőben  a falon csüngött a képük és a történetük, de van hogy előadásokat tartanak. Nos, igazából durva hogy gyilkosok rohangálnak köztünk, sosem gondolkoztam el rajta hogy melyik vendégem lehet gyilkos. Csak egy volt aki közölte hogy épp most lőtték le, nem bírja használni, csak a jobb kezét. Mondom jó. Szóval van itt minden érdekes, mint a filmekben.

Ezután sétálgattunk a FishermansWarf nevezetű részen, ez a kikötő egy része. Az idő ekkor már remek volt. Megnézegettük a fókákat, ahogy heverésznek a nekik fenntartott lebegő stégeken. Nagyon drágák voltak ahogy ott feküdtek összebújva, de baromi büdösek is. :) Amúgy ez is egy olyan dolog volt amit nagyon-nagyon vártam, fókák, csak úgy a természetben. Jó tudom, ez város, de nem egy akvárium vagy valami. Nézegettük őket egy darabig, aztán engem sikerült néhány telefonnal felhúzniuk a Dunkinosoknak az agyamat. Beültünk egy mekibe, ami olyan ritka SanFranciscoban mint a fehér holló.

Néhány szó a városól. SanFranciscoban él a világ második legnagyobb számu kinai populációa - egyenesen Kina után. A buszon bemondják kínaiul is a dolgokat illetve, tényleg amerre a szem ellát valami ázsiaiba botlasz. Nos ne menjünk bele a véleményembe az ázsiai népekről, maradjunk simán annyiban hogy sosem vonzott a keleti kultúra. Volt sok ázsiai osztálytársam, többükkel kifejezetten jóban voltam, úgyhogy nincs itt semmi gond, csak nekem ebben a városban igen fura volt ezzel szembetalálkozni, ugyanis sosem hallottam erről előtte. Nagyon furcsa amúgy a dolog. LosAngelesben is sok ázsiai emberke volt, de messze nem ennyi. Amúgy ahogy észrevettem az ázsiai leányzóknak nagy a keletje, eléggé egzotikumok és nagyon szép csajszik vannak arrafelé. Fekete embereket viszont nem lehet túlságosan látni, az itt keleten sokkal-sokkal több van.

A kikötő után buszra szálltunk és felmentünk a CoitTowerhez, ez már eleve egy dombon van, nem túl magas épület, de igencsak kirí. Felmentünk, szűköske az egész, de gyönyörű a kilátás. Mindent lehet látni, a GoldenGate hidat a BayBridge-t, az Alcatrazt, a LombardStreetet, a kikötőt. Nagyon el van találva ez a tornyocska, de tényleg. Nem töltöttünk fenn sok időt  de éppen eleget láttunk - mindent. Sőt, csak nekünk még szerencsénk is volt a fotózkodással, három ablakot is üresen találtunk. :)

A torony után elmentünk egyet kajálni a Chipotle-ba mert Vegasban is annyira jólesett. Ez volt a mexikói kaja-napunk. Ezúttal sem csalódtunk, imádom azt a kaját! Hazafelé vettük az irányt, ugyanis estére ezúttal programunk volt. Joseph a házigazdink ugyanis mitadIsten, pont promoter és hát igencsak otthon van ezáltal az éccakai életben és nem mellesleg az ingyen itóka is biztosított volt. Nem öltöztünk ki, semmi komoly, egyszerűen csak kényelmesen. Várakoztunk egy ideig, aztán útnak indultunk, busszal. Olyan utcáknál jártunk ahol már előtte megfordultunk. Az első állomásunk egy salsa-s hely volt, ahol nyomatták a zenét és a népek táncoltak. Kicsit olyan dirty dancing feelingje volt. Josephnek be sem állt a szája, mesélt és mondta, hogy táncot oktatott, meg hogy a csajával járt ide sokat és trallala. Eliszogattunk egy sörikét amit én ugye nem annyira szeressek, a vége Vivinél is landolt. Szuperül éreztük magunkat, bár tudnék is valami latint táncolni! :D

Ezután taxit intettünk, és elgurultunk egy másik helyre. Ez már ilyen kocsmás feeling volt, itt már ittunk valami rendeset is, és Vivi feltette újra a kérdést Josephnek, hogy van-e az alkarján kívül másik tetoválása is... Elfelejtette hogy már egyszer megválaszolta a kérdést és a válasz a következő volt; nem akarjuk tudni a választ. Avagy nyilvánvalóvá vált hogy kb hol is helyezkedik el a dolog, és végül előszeretettel el is mesélte a tetkó történetét, mi pedig nagyon jót nevettünk. Úgy mondta mintha arról beszéltünk volna hogy vett egy kiló kenyeret. A szöveg a következő; Keep going! :D

Innen kb szembe mentünk egy táncikálós zenés helyre, ahol kaptunk egy egy jello shot-ot Vivinek az első volt, nagyon vicces volt mert nem tudta meginni vagyis megenni, és Joseph segített neki. Nekem ment, kb rutinos voltam, a Northbeachi partik már megedzettek. :) Amúgy aki nem tudná, ez egy ilyen vodkás-ízesített zselé, és baromi finom. Be fogom otthon is vezetni!!! Megosztottunk Vivivel ketten egy pohár egyéb itókát és volt még egy kör jello-shot. Táncikáltunk, néztünk egy ilyen csippendél fiúkát aki ezúttal ruhában, de nagyon durván nyomta a táncot. Minket betalált valami indiai gyerek, akit végül a mi Józsink, kirakatott. Micsoda hős! Megszólalt a mi nagy SanFrancisco zenénk is, úgyhogy kerek volt a világ! Kettőkor záróra, mentünk is utunkra. Ettünk egyet a subwayben, aztán hazataxiztunk.

Alamo Square, Lombard Street, Bleeker Beachre

Joseph még reggelre sem tért haza, így mi csodás harmóniában keltünk és indultunk utunknak.  Hosszú volt a lista aznapra. Ezúttal egy másik helyre mentünk reggelizni, egy szintén pékségbe. Buszra szálltunk, és elmentünk az AlamoSquare-re hogy meglessük a PaintedLaies nevű viktoriánus házikókat. Könnyen megtaláltuk, ott elfogyasztottuk a kis gyümölcstálunkat amit a 7elevenben vettünk, néztük a házakat és a mögöttük lévő szuper kis panorámát. Sétáltunk ott egy sort. Az idő ekkor igazán jó volt, szó szerint egy olyan hűvösebb pólós nap. Innen átbuszoztunk a Lombard Streetre. Meneteltünk egy kicsit, majd szembetaláltuk magunkat egy kb 45-50 fokban emelkedő utcával. Konkréten hátrafelé mentünk rajta fel, én 5 méterenként álltam meg és átkoztam el az egész várost úgy ahogy van. Baromi szép volt, és különleges, de rohadt fárasztó, én meg ugye baromi lusta. De kussoltam, megcsináltam, ugyebár már megírtam a hegymászós nézeteimet a LosAngeles-i hiking alkalmával. :) Nagyon szupi volt amit láttunk fentről  ismét, illetve hihetetlen hogy tudnak a kocsik parkolni, elismerésem a sofőröknek  azthiszem rossz helyre születtem, ha jól akarok vezetni. A Lombard Street arról híres hogy itt található a világ legkacskaringósabb utcája, Szóval felértünk, aztán le is mentünk a túloldalon, ugyan nem kakcskaringva, mert nem vagyunk autók, de legalább végigmentünk rajta. Alulról pedig felnézve baromi jól néz ki az egész, csupa növény, és ide oda forgolódó kocsik, egy élmény lehet ott kiállni a kis garázsodból  ugyanis még az is belefért hogy parkoljanak az ott lakók. Nagyon durva utcácska.

Innen fogtunk egy CableCart aztán egy másikat, egy másik fajtát, ugyanis szerettünk volna lemenni a kikötők környékére, megnézni a BayBridge-t. Ez a nyugati part leghosszabb hídja  és tök jó, mert voltam a keleti partin is. Jó, itt nem mentünk fel, csak megnéztük de az is tök jó volt. Nekem frankón a maga módján jobban tetszett mint a GoldenGate. Most ez hülyén hangzik, de lenyűgözött ennek a hídnak a hatalmassága. Jó persze a GoldenGate az a GoldenGate, szeretem, imádom. Csak ez is tetszett nagyon. Itt kicsit ejtőztünk  Vivi helyzetjelentett telefonon, én pedig konkrétan kicsit beszunyókáltam a padon, de Istenemre mondom, nagyon jólesett! Szuper idő volt és én baromi jól éreztem már magam ekkor a városban. Már éreztem hogy itt vagyok. Miután itt elidőztünk újra CableCarra pattantunk, aztán elbuszoztunk világgá, avagy a BleekerBeachre. Én, megmondom őszintén nem ismertem ezt a helyet, de Vivi annyira jókat mesélt hogy már nagyon vártam! Lemásztunk hát a domboldalon, a sárban, ott tett le a busz. Fás rész, utána homok, parkoló, homok újra. A kilátás erről a partól valami fantasztikus, nem találom már a jelzőket  komolyan mondom. Sziklák, homok, és a GoldenGate. Végigsétáltunk rajta, egészen a sziklákig ahol gyönyörű képeket csináltunk. Odafele menet megjegyeztem Vivinek, hogy ott a sarokban hever egy pucér pasas. Nem félpucér, vagy akármi, konkrétan szembenézett velem a kishaverja. Vivi is szemügyre vette, aztán kicsit kínban voltunk. Na még akkor mennyire kínba lettünk mikor a fazon előcsapta a hatalmas kameráját elkezdett vele fényképezni minket. Álltam a sziklán és csak kattogtatott a jóember. Élkepesztően abberállt lehetett az ürge, de nem foglalkoztam vele sokat, inkább fordultam a gyönyörű oldalára a partnak. Nem csak a mi szemünk akadt amúgy rajra ahogy elnézegettük a fejeket visszafele menet  Csodálkoztunk, hogy senki sem szólt be neki, holott voltak ott családos emberkék is. Amúgy az a partszakasz előröl hátulról gyönyörűséges  A domb felett ment le a nap a minden olyan volt mintha megállt volna az idő  mintha minden kicsit örök lenne.

Útnak indultunk hát visszafelé, mert kezdett sötétedni. Elhatároztuk hogy ezúttal japán kaját eszünk, így közel az otthonunkhoz bemasíroztunk egy kajáldába és rendeltünk egy egy szusitált és egy kis leveskét. Nagyon nagyon finom volt. Gondoltuk adunk egyet az életérzésnek és elfogyasztjuk azt a két szivarkát amit magammal hoztam. Vaníliás szivarka, semmi nagyon elegáns  de esküszöm, ott, azon a lépcsőn üldögélve, kicsit gettóhangulatosan baromi jól esett. Egyikünk sem dohányzik, teszem hozzá. Hát de miért is ne tettük volna? YOLO - You Only Live Once! Csak egyszer élsz!

Hazaérve Joseph haverunk már otthon volt. Teljesen jó kedvében, józanul, normálisan, és hadd ne mondjam milyen beszélőkéje van. Ekkor kedveltem meg a fazont különösen, és már nem is zavart a jelenléte - egyikünket sem. Minden körülményt félretéve tényleg nem egy hülyegyerek és nem is egy sötét arc. Ezúttal otthon alukált, "velünk".

San Francisco - Golden Gate Bridge, Cable Car, China Town

Az első napunk tulajdonképpen már jól indult, nem esett már az eső sem.  Nem volt hatszáz fok, de kellemes volt. Felvettük hát a zárt cipőt  újra, és nekiindultunk egy újabb túrának. Őszintén szólva, mentünk amerre jónak találtuk, de a hidat kerestük. A GoldenGate hidat. Kezdtük a napot egy igazi pékségbe, egy orosz pékségbe, aholis végre valahára európai beütésű dolgokkal találtuk magunkat szembe. A reggeli baromi jól esett, frankón vettem egy kis kenyeret csak úgy magában. Fogalmatok sincs, mi kincset ér az ilyen, amíg nem jöttök ki. Jól eltúrázgattunk hát, erdőben, temető mellett, golfpályán át, teljesen ügyesen. Kilyukadtunk az öbölparton, ahonnan meseszép kilátás nyílt a hidra. Útközben, ahogy meg-megpillantottuk a "piros" kis csúcsait, már teljes extázisban voltunk. Barangoltunk a parton, bementünk egy szuveníresbe  ahol már megint magyar emberre bukkantunk, az ott dolgozó néni navigált el minket - magyarul. Felmásztunk a lépcsőfokokon  ahonnan egyre jobb lett a rálátás a hidra, illetve Alkatraz szigetére. Olyan hirtelen voltunk ott és láttuk a lényeget, hogy igazán ekkor még én át sem tudtam igazán érezni. Nem tudom, valahogy megint nagy váltás volt és megint egy újabb valóra váló álom. Ekkor úgy döntöttünk nem megyünk át a hídon azt majd máskor. Hatalmas nagy az a híd  és elvileg nem piros, hanem narancssárga, de szerintünk ez nem narancssárga. :) Egy fickó megkért hogy csináljak neki ugrós képet, miután Vivinek is megcsináltam, és elsőre sikerült a vad idegen géppel, a fickó annyira boldog volt hogy ilyet még nem láttam. Jó érzés volt, na. Lebuszoztunk a belvárosba ezután, a mindenség közepére az UnionSquare-re. Ez a város legközpontibb része. Mivel már egészen éhesek voltunk úgy döntöttünk eszünk egy-egy sajttortát. Nos, tudtam hogy jó drága és csak egy szelet torta, de mivel Amerikában járok én, nehogy már kihagyjam, ha már eddig kihagytam. Gondoltam hogy jól éppen nem fogok fele lakni, de na, miért ne. Azthiszem a 9. emeleten volt az étterem, várnunk kellett kicsit asztalra, addig lenéztünk a térre a nyitott részen, kis teraszka, jól nézett ki de hideg volt hozzá. Kaptunk asztalt, én egy banános költeményt kértem magamnak, Vivi pedig egy Oreo kekszeset. Na meg is érkezett, remekül néztek ki, meg is kóstolgattuk egymásét, majd félúton elkapott minket a küzdelem és a rosszullét. Annyira de annyira tömény és geil volt a cucc, hogy ez is csak Amerikában történhet meg. Hát szégyen, de nem bírtuk megenni. Egy szeret tortát. "Jóllakottan" távoztunk. A szuvenírek kérdését rögtön az első boltban le is tudtuk, ugyanis egész jó dolgokat találtunk. Lementünk a jegyes bódéhoz és vettünk egy három napos bérletet, amivel mint kiderült a híres Cable Car-t is használhattuk. Ami egyébként ha csak egy útra veszel jegyen 6 dollcsi. Néztük ahogy megfordítják kézzel az egész kocsit, egy ilyen forgatható talajon. Utána egyenesbe rakják és megy is visszafelé. Beálltunk a sorba, és felültünk mi is egy körre. Nem tudtam hogy ez ennyire kanyarog és ilyen hosszú. Én ezt nagyon vártam amúgy, pontosan így képzeltem, ücsörögsz vagy álldogálsz rajta félig nyitott, féli zárt. Hihetetlen volt az egész. holt meredeken csak ment, megállt, nagyon érdekes szerkezet és tök durva ahogy kezelik, fék meg "gáz" meg ilyenek. Alapvetően az egésznek az a titka hogy a föld alatt húzódik egy "kötélzet, ami körbejár" és arra rákapcsolódva haladunk, illetve leválasztódva megállunk. Felfelé még nem is annyira, de lefelé azért elég ijesztő tud lenni, sokkal jobb mint egy hullámvasút. Életemben nem láttam még amúgy ennyire dimbes dombos várost, pláne nem nagyvárost. Felhőkarcolókkal.

A végén leszálltunk, és mentünk egy kört visszafelé is. Még fenn a hídnál szereztem egy térképet magunknak, amit az étteremben Vivi szépen bekarikázgatott, hogy merre van még dolgunk, aztán rejtélyes körülmények között eltüntettük. Szóval visszafelé láttunk egy dobozt, amiben rendes térképeket osztottak ingyen, és még ott viccelődtünk hogy kell, nem kell, minek, hiszen van már egy. Igenám, ekkor még nem tudtuk hogy nincs. Leszálltunk hát az Union környékén és kérdezés segítségével jutottunk a Chinatownba. Amit erről tudni érdemes az az, hogy Amerika legnagyobb Chinatownja. Sok sok kínai vacak, szuvenír  kajálda és mindenféle. Úgy határoztunk hogy a vacsoránkat itt költjük el valahol. Vándoroltunk hát, betértünk ide oda, közben éhen akartunk halni. Nézegettük a kínálatot  az árakat, aztán találtunk egy igencsak jóféle kajáldát, ahová nagy örömmel tértünk be. Én megrendeltem a szeretett szezámmagos csirkémet Vivi pedig valami halas levest. Neki ízlett, nekem a levese annyira nem, olyan karácsony íze volt. :) A csirkém remek volt, bár a szezám magok számát tán meg tudtam volna számolni, nem túlozták el, ami egy szezámmagos csirkénél igen érdekes dolog. Összességében elégedettek voltunk, én elcsomagoltattam a maradékomat, nehezebb időkre  :D A szerencsesüti kicsit késett üzenetet tartogatott számomra, mely szerint kiránduljak egyet egy baráttal. Hát éppen azt csináltam. Hazabuszoztunk  először ültünk egy ideig a buszmegállóba míg rájöttünk hogy ott egy tábla hogy pár méterrel hátrébb indul a busz, de végül hazaértünk. Igazából imádkoztunk hogy Joseph ne legyen otthon, hadd tegyük a kis dolgunkat, és Isten meghallgatta az imánkat, a srác olyannyira nem volt otthon, hogy haza sem jött egész éjjel. De a füvestasak tartalma is megcsappant. Amúgy nem magának tartja hanem... ismerősöknek "adja", és hát Californiában a fű nem illegális.  Istenit alukáltam ismét.

Bye-bye Vegas, hello San Francisco

Október 22. Hétfő

Az utolsó napunk a napfényes sivatagban úgy nézett ki, hogy összepakoltuk a kis motyót, leadtuk a csomagmegőrzőbe  aztán útnak eredtünk. Immáron hárman. Katicától még előző este elbúcsúztunk, az o gépe reggel indult vissza keletre. Így Vivivel és Krisztával megreggeliztünk, aztán szuvenírbeszerzésen voltunk. Mindenki kapott mindent, amit szeretett volna. Kicsit mászkálgattunk még, fényképeztünk, vettünk közösen egy pólót amin a következő a szöveg:

(forrás: http://krisztaamerikaban.blogspot.hu/)

Kriszta műve

Ami Vegasban történik Vegasban is marad. Tulajdonképpen nagy dolgok nem történtek már csak lazulgattunk, sétálgattunk. Visszamentünk a Mirage-ba felvettük a pakkot és vártunk a shuttel-ra. Majdnem egy időben indult a gépünk, Kriszta visszaröppent SanDiegoba, mi pedig következő állomásunkra koncentráltunk, SanFranciscora. Ücsörögtünk a földön egy konnektor társaságában, cserélgettük a képeket. Ami a Vegas-i reptéren igen vicces az az, hogy végig tele van játékgépekkel. Szinte kaszinóban érezheted magad az utolsó pillanatig. Volt oxigén bár, azoknak akik kicsit túlhajszolták magukat. Idővel búcsút intettünk egymásnak és ki-ki a maga kis gate-jéhez ment. Nem volt azért könnyű otthagyni Vegast...

ez nem egy kaszinó... ez a reptér :)

No és itt volt az, ami még velem életemben nem fordult elő  Féltem a repüléstől  Szél volt, már a felszállás borzalmas volt számomra, ide-oda dobált a gép, és az egész út alatt nem éreztem mást, csak hogy le AKAROK szállni. Nem tudom mi volt velem, valószínűleg a kimerültség tett rá ennyire, de az a pár óra számomra pokoli volt, a leszállás is, meg minden. Már leszállás után éreztük hogy ez nem a napfényes LosAngeles és LasVegas. Azt sem tudtuk merre induljunk, kicsit felkészületlenek voltunk. Végülis itt is a shuttle mellett döntöttünk és egy fura kínai fazon szállítmányozott minket "haza". Az eső elkezdett esni, az arcunkról a vigyor megszűnt kicsit emiatt. Semmit sem láttunk igazából, a városból, de nem is számított  csak tehessük le a cuccunk és érjünk oda. 

Így is történt, megálltunk a ház előtt  elénk ugrott két fickó, megragadta a cuccunk, borravaló a sofőrnek  aztán már vitték is a csomagunk. Na a vendéglátónknak Josephnek be sem állt innentől a szája, a másik srác - nem tudom már a nevét - pedig asszisztált. Ismét a couchsurfing mellett döntöttünk, a spórolás jegyében. A meglepetés első körben az volt, hogy kiderült egy szobában fogunk lakni Joseph barátunkkal, egy kedvesen megvetett matracon a földön, o pedig a saját ágyikójában. Hát nem mondom, kicsit nem tudtuk hova tenni a dolgot. A fürdőszoba sem volt valami elsőosztályú, dehát na, mit is várunk, többnyire pasik lakják, meg néhány csak a házat. Baseball meccs volt szóval a két srác be volt pityókázva örömében mert a városuk nyert. A második körű meglepi a kisszekrényen heverésző füvestasi volt. Nem kevés marihuana heverészett ott zöldellve. Az egész szobában eleve egy ilyen fű és kanszag egyveleg volt, nem mondom, Vivivel kicsit lefagytunk hogy mi a szar ez, de végülis nem volt gáz. Joseph tulajdonképpen jó arc, semmi veszélyes. Okos tanult ember, csak vannak ilyen érdekes exrtái. Megkóstolta a páleszt ami Vegasból maradt, volt egy arca... :D Elszórakoztatott minket egy kicsit, aztán már alig vártuk hogy csak fürödhessünk és alhassunk. Megkért hogy tévén lehetőleg pornót ne nézzünk, mert azért fizetnie kell, és ez előző német csajok bizony nézegették, o meg fizetett. Hát, első számú terveink között szerepelt pedig, az "üljünk otthon és nézzünk pornót", de így le kellett mondjuk róla. Csak vicceltem... A matrac kifejezetten kényelmes volt és kifejezetten hamar és jót csicsikáltunk rajta. 

Hát üdv SanFranciscoban.

Vegas - városnézés, Stratosphere, Encore poolparty

Október 21. Vasárnap

Másnap szépen összepakoltuk a cuccainkat, elbúcsúztattuk a 49. emeleti kilátást és szobácskát  Odalenn iszonyat sor állt, eltartott egy darabig míg kicsekkoltunk. Katicáék eddigre már vártak minket. Átvonszoltuk a cuccunkat a fél városon, drága pici Évinktől a Caesarsban elköszöntünk és útjára bocsátottuk az o álomvárosába LA-be. Fura volt egy ilyen tökéletes együtt töltött hét után búcsút mondani, nagyon megszerettem, szívből örülök hogy megismerhettem és hogy a barátaim között tudhatom immáron. 

Itt kezdődött a csapó kettő. Erre az egy éjszakára a Mirage-ba béreltünk szobát, mi közösen Vivivel, és Katicáék is egyet közösen Krisztával  Itt a 9. emeletre kaptunk szobát ismét egy egy franciaágy jutott, és a szoba igencsak jól nézett ki. Nekem a szálloda is nagyon tetszett, igaz a közönség már nem volt olyan előkelő  hanem kicsit turistás beütés, de a szállodának magának volt egy különleges hangulata. Az egyetlen dolog amit sajnálok hogy ki kellett hagynom az a Cirque de Soleil előadások voltak, ugyanis az is régi vágyam volt, és hol máshol lett volna a legjobb alkalom mint magában Vegasban, az otthonában. No mindegy, mint már  írtam nem valósulhat meg minden álom - elsőre  Letettük a kis motyónkat, elindultunk felfedezni a szállodák világát belülről  Kívülről  Elmentünk hát Velencébe avagy a Venetian-hoz. Konkrétan ámultam bámultam, ugyanis egy az egybe tökéletes mása volt az egész, nagyon jó arányokkal és minden szépen egyben, egy helyen.

Volt ott aztán Sóhajok hídja  Rialto híd  Szent Márk tér, csatornák, gondolák. Mondjuk nyilván a sivatag közepén nem 6000 db facölöpön áll mondjuk a Rialto, de komolyan mondom nosztalgikus volt az egész, akár a valódi Velence. Bementünk az épületbe, én nagyon kíváncsi voltam a belső csatornába, ami nem hiszitek el, de az első emeleten csordogált. A plafon be volt festve égboltszerűre  tisztára olyan volt mintha igazi lenne. Minden olyan volt. Mellénk csapódott egy köpcös jópofa pasas és érdeklődött rólunk, mondtam a csajoknak legyünk aranyosak, hátha jól jön. Hát jól is jött, Vivi lezsirozott vele egy bulit estére, Vegasban ez már csak így megy, a promóterek csak úgy hemzsegnek és betalálnak minden sarkon. Ennek a fickónak azért volt jó az ajánlata, mert ugyancsak az Encore-ba szólt, amiről előző nap lemaradtunk. Mondat hogy valami híres európai dj lesz az este.

No a program le volt zsirozva, igazából több helyre is ezáltal. Ezután átsétáltunk Rómába, vagy a Caesarshoz, egy kis Trevi kút, egy kis Colosseum, Dávid szobor(oké ez firenzei cucc) és Vénusz. Egyfolytában azt hajtogattuk hogy itt "baszcsizta oda Carloska a fejecskéjét". Folyamatosan a Másnaposok jeleneteit elemeztük, ez itt volt az ott volt, és mi meg ost itt állunk! Bementünk a hallba, a recepcióhoz, ahol kezdodött a kalandja a négy jómadrának, illetve ott volt a szökőkút amibe Allan pancsikázott. Nos, nem mondom nagyon el voltunk ragadtatva, legfőképpen magunktól hogy megcsináltuk, itt vagyunk!

Visszasétáltunk a Mirage-ba majd nekiindultunk a "naplemente a Stratosphere" project teljesítésére  Lebuszoztunk hát a toronyhoz. Ez a torony nem csak azért különleges, mert torony, és fel lehet menni a tetejére, szét lehet nézni LasVegasra, hanem mert a tetején van egy minividámpark. Jópár évvel ezelőtt  mikor még a bakancslistámat tervezgettem és Vegast nézegettem, hogy mit érdemes ott megnézni, találtam erre a gyöngyszemre. Akkor, ott eldöntöttem hogy ha engem egyszer az életben arra sodor a szél, akkor biza nem hagyom ki eme adrenalinpróbát. Nosss... ott álltunk a torony alatt, felnéztünk és láttuk azt a kart, ami kiemelkedik a semmi fölé és forog. Mindenki ámuldozott, hallgattam is hogy ki mire fog felülni odafenn, én meg szerényen eldöntöttem, hogy bizony semmire sem ülök föl. Ott, alatta inamba szállt a bátorság. Végignéztük ahogy leugranak emberek a toronyból. Baromi izgalmas, de a franc akart onnan leugrani. Mondtam a lányoknak hogy ha mást nem is, de a hullámvasutat kipróbálom, erre hülyének nézett mind, hogy nincs is hullámvasút. Felmentünk a toronyba, ahol a beengedőnéni tudott magyarul - érted, Vegasban vagyunk - aztán csináltak fotót rólunk, és mehettünk is fel lifttel. Hamar ott is voltunk, kiszálltunk és előttünk hevert LasVegas. Imádom a tornyokat!. Döntött üveg volt, szépen körbe, megnéztük ahogy fentről leugrálnak az emberek, hát akkor sem jött meg a kedvem. Feljebb mentünk egyel a járművekhez. Itt volt az, hogy megnéztük mindegyiket és meg voltam győződve hogy semmi, nálam nem lesz itt semmiféle vidámparkozás, persze hullámvasút sehol sem volt, de hogy nem nézzen senki hülyének, régen tényleg volt, abban az időben amikor én még először néztem ennek utána. Nem tudom mi lett a sorsa. Vivi ekkor már szintén kijelentette hogy akkor hagyjuk ezt az egészet. Aztán egyszer csak fogalmam sincs mi lelt, de közöltem hogy akkor mi most szépen felülünk arra a zöldre. Kriszta is eldöntötte eddigre hogy ő sem kíván felülni semmire. Én pedig mondtam Vivinek, hogy várjunk kicsit, legyen kicsit sötétebb, gyúljanak ki a fények és eljön a mi időnk  Én totál nyugodt voltam, o már nem tudta mit akar. Egymástól függetlenül eldöntöttük hogy hat órakor felülünk. Tulajdonképpen mikor megindultunk hogy akkor most tényleg felülünk én totálisan be voltam szarva, de Vivi miatt kussban maradtam, mert nem akartam hogy meggondolja magát. Inkább nem mondtam semmit, de nem is erőszakoskodtam  Végül rajat ültünk fogtuk egymás kezét, elénk tolták a kart ami fogott, a felsőtestünk teljesen szabadon, a kezünk is mind két oldalt, éppencsak a hasunkhoz préselt izé tartott az ülésben. Baromi ijesztő volt. Szépen lassan lenyílt a korlát, a szerkezes megemelkedett és szintén lassan kifordult a semmi fölé. Alattunk konkrétan csak mini épületek voltak, az út és semmi más. Elkezdtünk forogni, jó gyorsan, ekkor már nagyon jó érzés volt az egész. A hajam az arcomban, láttam az épületet kívülről  baromi jól nézett ki, a legószerű várost és csak pörögtünk tovább. Szavak itt nincsenek ismét. Vigyorogva parkoltunk vissza. Na itt aztán tényleg egy kibaszott hősnek éreztem magam! De Vivi is. Olyan baromi elégedettek voltunk, és olyan boldogak.  Nincs rá szó. Istenem mióta is beszéltünk mi erről! És most megcsináltuk, együtt, kézenfogva! Ezután engem elöntött egy nagyfokú nyugodtság. Egyszerűen elégedett voltam. A csajok is büszkék voltak ránk. A város csodaszép volt eddigre  csupa fény, a naplementén is túl voltunk. Minden tökéletes volt.

Visszabuszoztunk a szálláshoz és nekiláttunk rákészülni az utolsó LasVegas-i éjszakának. Az Encore mellett döntöttünk. Tényleg nagyon kitettünk magunkért, és meg is érte. Ezúttal a szintén Vivi által szolgáltatott másik fajta Pápai pálinkát húztuk meg. Átlibbentünk a buszmegállóba  tettük két megállót és leszálltunk a csodahotelnél. Bementünk, atom kihalt volt, de olyan gyönyöru mint az álom. Megkerestük az XS nevű clubbot, merthát az nem úgy van ám hogy egy szállodán belül itt egy szórakozóhely van, Megtaláltuk, sorbaálltunk, Vivi bemondta a nevét, és máris jöttek az italkuponok és benn is termettünk, az egyik kidobógyerek mitadIsten, magyar volt. Na itt megint elállt a szavunk. Ez a hely vitte a prímet  Olyan tömeg volt hogy ilyet még nem éltem, max szilveszterkor szórakozóhelyen, iszonyat jól nézett ki, a külső részén a dj pult mögött medence, kis ülőalkalmatosságokkal  Ez megint olyan dolog, hogy buliról nem lehet nagyon mit írni  de annyit mondhatok, hogy állati volt. A zene jó, szép nők  jóképű férfiak, különleges környezet, egyszerűen minden smakkolt. Táncikáltunk Krisztával a vízben  aztán csak egymagam. Én nem tudom hogy történhetett ez, hogy Vegas ennyire tökéletesen "Vegasos" volt, de komolyan mondom, csak ismételni tudom önmagam. Baromi jó volt. Őrült hangulat!

Fél három körül távoztunk, végiglejtve a csodás hotelen, majd várakoztunk a buszmegállóban. Ott betalált egy társaság, de mi úgy elvoltunk magunkkal foglalva hogy csak na. Visszabuszocskáztunk és jóéjt kívántuk LasVegasnak! Kidőltünk.