Harmadik amerikai vízumom

Na gyerekek, megvan! Elképesztő "egyszerűséggel" megkapta a kis csipetcsapat a vízumot és szerencsére nem piszkáltak minket túlságosan. A repjegyet is lefoglaltam, indulhat az újabb kaland!

Bő két hét múlva megint repülőre szállok és meg sem állok NewYorkig, némi túlzással. Megint sikerült hoznom a formám a jegyfoglalásnál, de haladjunk csak szépen sorban... 

A hivatalos dolgok úgy indultak, hogy volt egy olyan opció, hogy idén nem kell mennünk vízuminterjúra  ugyanis lehet kérvényezni a megújítását ha ugyanarra a vízumtípusra jelentkezel mint előzőleg. Ezen felbuzdulva ahogy megjöttek az engedélyek, nekiestünk online kitölteni a kötelező dolgokat a vízumhoz, aztán mehetett a menet. Én tökéletesen kitöltöttem, míg a többiek jól elszúrták az egészet, mert félreértelmeztek valamit. De szerencsére kezdhették előröl, de baromi sok időt vesz igénybe. Másnap, március 20-án összegyűlt a tavalyi csapat Pesten, Adrit kivéve és odaadtuk a papírokat annak a leánynak közülünk, aki idén intézte a hivatalos dolgokat. Nem mindenki tud és akar jönni idén, aki tavaly is volt, de így is maradtunk heten, plusz majd az a néhány új ember, de nekik más az ügyintézés menete. 

A reggelem úgy indult hogy ki akartam nyomtatni amit kellett, de mivel az itthoni nyomtató meghalt, a könyvtárban akartam, ami baromira zárva volt. Nagynehezen egy számítógép boltban segítettek nekem, aztán suhantam be a városba. Találkoztunk a Nyugati pályaudvarnál, beszaladtunk az MKB-ba és befizettük a vízumdíjat, ami idén baromira megdrágult, már 190$! Ezután beültünk a Costa Coffee-ba, elrendeztük a dokumentumokat és jókedvű diskurzust folytattunk így hatan. Megintcsak nem tudtam hol vagyok és mivan, valahogy nem éreztem magam Magyarországon, hiszen ezekkel az emberekkel utoljára kint találkoztam és hozzászoktam ahhoz a környezethez ha velük vagyok. Nem mintha sok magyar lett volna abban a rettentően drága kávézóban, de akkor is. Kicsit hangosak voltunk, és itt ugye azért minimum a személyzet érti minden szavunkat. :D

Végül elbúcsúztunk Évitől, az idei kis csoportvezetőnktől, hadd próbálja meg leadni a papírokat. Mi pedig elmentünk a MixR pizzériába és folytattuk a dumálást, röhögést és pénzköltést. Közben Évi is telefonált, leadhatta a dolgokat, minden egész jól hangzott. Itt Dóra is csatlakozott hozzánk, egy leányzó aki tavaly jött, de idén nem, más melót kapott. Innen továbbálltunk egy cukrászdába, ettünk egy-egy szelet sütit, ott is úgy viselkedtünk mint a kölykök, aztán kiváltam a csapatból, dolgom volt.

Másnap jött a hír hogy elutasították a meghosszabbítást, de kaptunk időpontot hétfő reggel 8-ra interjúra. Én igazából egyáltalán nem lepődtem meg, számítottam erre, de nem akartam negatív lenni a többek előtt, ők úgy reméltek! :D 

Vasárnap délután jöttek fel a többiek Pestre, úgy volt megbeszélve hogy Adri nálam alszik. Nálunk a kocsmánkba találkoztunk, megmutogattam neki, nagyon le volt nyűgözve. Bemutattam anyunak is, végre ő is megismerte az én anyukámat, én ugyebár az övet kint Amcsiban ismertem meg, nagyon aranyos volt és jó volt egy anyuka a háznál, noha csak két hétig volt nálunk. Ezután hazajöttünk, megismerhette a kisautómat is, szegény hallgatta eleget hogy mennyire hiányoltam én kint a kis paripámat. :) Itthon jól eldumcsiztunk, aztán pihi. Én izgultam hogy ne legyen szar idő reggelre, nehogy elkéssünk. 

Nem késtünk el, tök időben értünk reggel be a Szabadság térre, a nagykövetségre. Parkolóhelyünk is szuper volt, de baromi mód volt hideg. Azt hittük ott fagyunk meg a téren, mert nem úgy van az hogy az ember csak besétál ám az ajtón hogy helló, megjöttem, hanem száz évig ácsorogsz a kerítés előtt, aztán egyenként behívtak minket, minden kütyüt elvettek, telefon, slusszkulcs stb, aztán mehettünk be az épületbe, ez évről évre egyre körülményesebb, komolyan mondom...

Már rutinosan közlekedtem én ott, azért mégis harmadjára csináltam ezt végig. Esküszöm hogy nem is izgultam. A többiek ki voltak mint a bili füle. Mi voltunk az elsők. Évit hívták először, mert ő a csoportvezető, én voltam a negyedik. Itt már egy picit én is izgultam, de csak azért mert angolul kellett dumálni. De ez még csak az ujjlenyomatvevős kör volt. A nő veszi le az enyémet, de a két hüvelykujjam nem volt szimpi a lézeres kütyünek. Egyszercsak a nő azt mondja várjak egy pillanatot és elmegy, Nézem keres valamit, mondom itt a vég, lecsuknak, valamit mutat a rendszer. Aztán hozta a popsitörlő kendőcskét hogy tisztítsam már meg legyek szíves a mancsomat, mert nem lehet tőlem rendesen levenni a nyomatot.

Újabb kört jártunk végig magánál a konzulnál, ami igazából elég érdekes volt. Már Évinek eleve megmondtál hogy a csapat megkapja a vízumot  csak egy a baj, nem hoztunk paycheck-et azaz ilyen kis fizetési csekket amin a fizut kaptuk, mert látni szerették volna hogy tavaly fizettünk adót, szóval tulajdonképpen most részlegesen elutasítják mindannyiunknak a vízumot. Minden baromságra fel voltunk készítve  de erre nem, és esküszöm hogy nekem eszembe jutott pedig, ugyanis az első vízumomnál is ilyesmi volt a gond. Na mindegy, mondták hogy küldjük el utólag e-mailben, aztán, küldik a vízumot. Ennek tudatában folytatódott a kör, szóval igazából tudtuk hogy megkapjuk, de nem most azonnal. Tőlem ezúttal azt kérdezték hogy tavaly hány hónapot voltam, idén hányat leszek, tetszik-e a Dunkin, amire én egy vállvonós aha igent válaszoltam, mire a nő visszakérdezett hogy most akkor tetszik vagy sem, és mondtam valami csupavigyor dumát hogy jaj, de nagyon tetszik, mert nagyon szórakoztató. Naja... A legizgibb kérdés az volt, hogy szerintem miért jönnek annyian a Dominikai Köztársaságból a Dunkinhoz, amire csak pislogtam, aztán mondtam hogy nem tudom, én nem dolgoztam együtt egyel sem. Erre jött is a kérdés hogy csak magyarokkal dolgozam-e, de ugyebár nem, mert voltak románok, macedónok és ilyesmi. Ez lehetett a beugratós kérdés, csak nem jött be. Aztán a nevemet kezdte el fejtegetni, merthogy egyáltalán nem cseng magyarnak, melyik szülőm a nem magyar? Mondom mindkettő az, nem tudom honnan ered, ez van. Mondta hogy szép a nevem,  amire közöltem hogy köszönöm, nekem is tetszik nagyon, mert olyan nemzetközi. Szóval ezzel ment el a nagyobb része a beszélgetésnek, hogy szép a nevem.

Kaptam egy kis olvasmányt a jogaimról, meg egy lapot amin rajta volt hová küldjük az e-mailt. Igazából senkit sem piszkáltak igazán. Kijöttünk, jöttek a telefonálgatások, én még azt sem csináltam, nem hatott meg annyira az egész. Persze örültem, de jobban fogok örülni ha kezemben az útlevél a vízummal. Elvittem a többieket az ő kocsijukhoz a város másik felébe, aztán kettéváltunk. Én ekkorra már agyhalott voltam, nagyon fáradt voltam. Ez volt eddig a leggyorsabb nagykövetséges köröm, csak másfél óra volt. Tavaly két és fél. előtte három. Délután találkoztam egy barátnőmmel, elkísért a bankba, utána jöhetett a repjegyfoglalás. Komolyan mondom, de tényleg nagyon komolyan, ha van a világon valami amit utálok, az a repülőjegy foglalása. Ez egy egyébként viszonylag gyors és egyszerű feladat, de nekem valahogy sosem akar úgy sikerülni ahogy kéne. Első körben megkerestem ugye a legolcsóbb opciót. Itt már eleve hülyét kaptam mert megint jó nagy kört mehetek... Az eddigi legnagyobbat... Budapest Isztambul, Isztambul-NewYork. Utóbbi járaton 11 óra egyhuzamban a felhők felett. Ez kettővel több mint hazafelé Moszkvába. Jó, ezzel még ki is békültem, nem lesz kellemes, de ez van. Elkezdtem lefoglalni, mindent ezerszer leellenőriztem, erre rányomok hogy fizetés, puff kiírja hogy hiba a rendszerben. Itt már kezdte elönteni a szar az agyamat. Jó, akkor kezdjük előről. Nézem közben a jegy megdrágult, nem is kicsit. Cseppet felment a pumpám, de oké, legyen nézek másik járatot, de azzal az eleve 17 órás összesített menetidőt is felülmúlták egy finom 21 órással. De legalább árban stimmelt az előzővel. Újra végigcsináltam a foglalást. Mindent megint átnéztem... megint hiba a rendszerben. Itt volt az a pont, hogy azt mondtam nem bírom tovább, másnapra hagyom a dolgot. Komolyan mondom, lehet hogy apróságnak tűnik, de iszonyat módon le tud engem ez szívni agyilag, és lelkileg, mert nem két forinttal szórakozik a rendszer, és hibázni sem akartam mert nem kicsi a tét.

Barátnőm ekkor már két órája ült türelmesen mellettem és csendben asszisztált. Láthatta hogy nem én vagyok a hülye. Végül olyan ideges voltam hogy már beszélni sem tudtam, így hazament szegény. Ahogy elment, nekiestem még egyszer, utoljára, és lám sikerült. De még itt sem volt az öröm önfeledt, mert nem jött visszaigazoló email. Mondom jó, mindegy, megnézem a bankszámlámon hogy mivan, meg egy ilyen foglalás ellenőrző oldalon hogy látja e a rendszer. Mindkettő helyen stimmelt. Úgyhogy leszarom! Elmentettem jegyet közvetlen a foglaláskor, de felhívom majd még őket hogy hová lett az email. No comment gyerekek, no comment...

Azóta be lett küldve a nagykövetséghez is az amit kértek fizetési bizonylatot, aztán most várom a postát hogy jöjjön a passport, A többiek már 2-án mennek is ki, nekem nem volt ilyen sürgős, én még hivatalos vagyok egy esküvőre 13-án, aztán csak másnap röppenek. Remélem jó idő lesz, mert lesz egy egész délutánom NewYorkban és nincs kedvem fagyoskodni. Nagyon nincs. Sétálok egy jót, körülnézek kicsit ahol még nem voltam, aztán másnap megint buszra pattanok és megyek Doverbe, onnan pedig Rehobothra, ugyanabba a kis házikóba fogunk lakni, ahol tavaly az utolsó két hétben. Nem olyan fullextrás mint a lakásunk volt tavaly nyáron, de megteszi. Azért majd ha már kint vagyunk, nézünk mást is, de kezdésnek mindenképp jó és ha marad ez akkor sem vészes.

Most van itthon mindenféle programom, jól érzem magam. Nem vagyok egyelőre izgatott, sem amiatt hogy menjek már és amiatt sem hogy itt kell hagyni megint mindenkit. Végülis jó öt hónapom volt itthon, itt az ideje megint egy kicsit változtatni a koordinátáimon. Kezdődhet egy újabb kaland, hét hónap, bulikkal, utazással, röhögéssel, óceánnal és elsősorban kemény munkával. Ha hiszitek ha nem. ;)

Afrikában a helyzet

Nem is tudom honnan ragadjam meg a fonalat. A téma valahogy teljesen nem ide illő, de valamiért mégis úgy érzem meg kell osztanom. Megismertem egy lányt, vagyis inkább nőt. Mivel nem szeretném hogy felismerhető legyen, mert engedélye nélkül publikálom történetét nevezem egyszerűen Bellának, ez pattant ki a fejemből.

Bella nemrég tért haza Afrikából. Hallottam róla hogy kiment, mert valahogy nem találta a helyét, igy önkénteskedésre adta a fejét. Persze annyira nem érdekelt, konstatáltam a hallottakat és körülbelül el is felejtettem. Most pedig megismertem ezt a csajszit a maga valóságában és a maga történetével. 

Afrikának egy olyan országában lakott, ahol a közbiztonság azt mondják még egész rendben van. Csodálatos a természet, elefántok, krokodilok, fekete emberek. Részt vett egy olyan programban ahol elsősorban arra próbálták tanítani az embereket, hogy mi módon tudnak és képesek védekezni, nem kötelező dolog hogy teherbe essenek  Az oktatás angol nyelven zajlik, ugyanis azok a feketék akik tanulni járnak, ezen a nyelven kénytelenek okosodni, ami azért szerencsére leegyszerűsíti a segítségnyújtást  A kicsikkel igen nehéz boldogulni, mert nem ismerik még a nyelvet, így inkább játszanak velük, foglalkoztatják őket. Sajnos nem volt több időm jobban belemerülni munkásságába, de nyilvánvalóan sok egyéb dolog is történt az elmúlt hónapokban vele. A program még nem ért véget, ám mégis félbeszakították.

Múlthéten ugyanis elég szörnyű dolog történt. Azt mesélem amit biztosan hallottam tőle. Nem tudom pontosan hová tartottak, hét fehér nő indult útra kocsival. Útközben feltűnt nekik hogy követik őket és némi idő után a két motor a kocsi mellett termett, s két-két utasa fegyvert fogva rájuk megállásra kényszerítette őket. Először nem álltak meg, majd végül mégis. Elkobozták az összes cuccukat, mindent amijük volt. Az egyik lány, minimális ellenállást tanúsított  tulajdonképpen semmiség volt, ám a fegyveresek nem így látták és akkor és ott mellkason lőtték. Kicsit zavarosan emlékezem rá pontosan mi történt ezután, azthiszem kizuhant a lány a földre, végül ketten elindultak vele a kórházba  de  tíz percen belül meghalt, nem élte túl. Bella a lövés után csak egy dologra érzett késztetést, hogy kipattanjon a kocsiból, ő sem tudta hová de mennie kellett, ezt érezte. Látta az egészet, végignézte, szerencsére ő sértetlen maradt, és a többi hat nő is. Elmondása szerinte csak rabolni akartak valószínűleg, csak valamiért eldördült egy lövés is. Ezután az önkéntes programot befejezték és mindenkit hazaküldtek másnap.

Az esetről ennyit tudok, nincs benne mese, rizsa vagy hozzászínesítés  Bella elmondása szerinte ez az eset egészen a lövésig annyira nem ijesztette meg, úgy volt vele hogy oké, csak legyenek túl rajta, nincs mit tenni. Ugyanis volt már egy olyan eset, hogy a szállásukon egy éjjel betörtek és a két otthon lévő önkéntes fejéhez álmából keltve fegyvert szorítottak s közben kirabolták őket, de személyi sérülés nem történt. Bella ekkor nem volt otthon, de nyilván megviselte a dolog.

Nem ismertem Bellát ezelőtt, nem tudom milyen az arckifejezése amúgy, milyen volt a tekintete idáig életében. De szent meggyőződésem hogy az arcára van írva minden. Nem csak egy napot töltöttem most vele, elég jót beszélgettünk a világ dolgairól és abszolut nem egy megtört keserű ember. Van olyan amiben egyezünk, de alapvetően nem tudom ilyen szép és egyszerű szemmel nézni én a világot mint ő. Afrikába egy jó időre most nem szeretne menni, érthető okokból, de nem adta fel, szeretne segíteni  tenni másokért és hiszi hogy életét ez határozza majd meg, így talál majd a boldogságára, valahol, majd, útközben.

Ez mind nem egy legenda. Ez egy hús-vér ember igaz története. Saját fülemmel hallottam a saját szájából, úgy hogy közben láthattam a szemét. Mindenkinek a maga döntése hogy használja az életét, feláldozza-e vagy előtérbe helyezi. Azthiszem hatással volt rám ez a történet. Nem tudnám pontosan megfogalmazni hogyan és miért, mégis olyan meghatározó volt. NewYorkban a szemem előtt lőttek le valakit a zsaruk, olyan embert akihez nem volt közöm és félelmet sem éreztem, mert húsz rendőr volt egy ember ellen és amúgy is úgy éreztem védve vagyok. Egyáltalán nem viselt meg, talán annyira meg sem döbbentem. NewYork egy civilizált világ és elvileg mindenkinek lehetősége van egy normális életre, mert a körülmények lehetővé teszik. Afrika egy igencsak más, egy barbár világ, ahol az élet szinte fabatkát sem ér. Szó szerint pusztulnak az emberek, kortól és nemtől függetlenül. Nem voltam még ott, nem láttam, de a saját szememmel, de attól még sok dologról hallottam. 

Ebben az Afrikás esetben nem is maga a gyilkosság döbbent le, hanem annak természetessége. Persze mint kezdtem elvileg az adott ország amiről beszélünk elvileg egész biztonságos, mégis van a történetben valami, ami miatt úgy értem inkább állati ösztönökről van szó mint emberiekről. Aki NewYorkban nyilkol, lássuk be százszor kevésbé van rászorulva, vagy hogy is nevezzem.

Nem szeretném a dolgot tovább ragozni. Ez is csak egy történet, igazán sokat nem tud jelenteni a számomra. Képmutatás lenne az mondani most hogy mennyire felkavar. Egyszerűen elgondolkodtat és igenis sok gondolatot ébreszt. A világ olyan nagy és én olyan kicsi vagyok, de szeretném jó alaposan megismerni, minden zegzugát, amit csak lehetséges! És érdekes hogy a történettel egy időben bukkantam erre az idézetre, ami szerintem csodaszép. Azért a világ, bármilyen is, tényleg egy gyönyörű hely!

"Kérlek légy utazó, ne turista. Próbálj ki új dolgokat, ismerj meg új embereket, és nézz a dolgok mögé amik a szemed előtt vannak. Ez a kulcs hogy megértsd ezt az lenyűgöző világot ahol élünk"          Andrew Zimmern