Európa vagy Amerika, egy kutya. Dolgozni itt is, ott is kell. A melóhoz való hozzáállást befolyásolhatja a többi dolgozó és esetemben a vendégek, mert hát nem egy irodai aktakukac melót végzek. A maga módján nem áll tőlem távol a dolog. Vendéglátás, nevezzük inkább nevén, még ha így kicsit cikibb is a megfogalmazás, gyorséttermi vendéglátás. Sosem sütöttem még húspogácsákat és sültkrumplit, én lightosabban nyomtam, először mint legelső munkám valaha, hotdogot árultam. DE AMERIKAIT! :D A cég neve NewYork Hotdog volt, azóta megszűnt, kár keresni. Esküszöm szerettem. Aztán volt minden egyéb, és jött a Subway. Semmi bajom nem volt ezzel a munkával olyan szempontból, hogy jó kis csapatom volt, barátokkal dolgoztam, fiatalos volt a banda, és azért nem volt túl bonyolult sem. Szerettem a külföldi vendégeket. A magyarok... olyan szokásosan depressziósak és pesszimisták voltak, mindenben a rosszat látták, ha nem látták, akkor keresték. Ilyen ez. Itt van egy fura megfigyelésem, a szitu fordított, a vendég ezerfokos mosollyal van irántad, kedves, türelmes, nem küld el a ... szóval melegebb éghajlatra, nem akadékoskodik, panaszkodik és ha valamit elrontasz, még ő mondja hogy semmi baj, sok szerencsét. Viszont! A kiszolgálók eléggé passzívak, ami a mosolygást illeti és az egész hozzáállásuk olyan unott. Jó, nyilván. Megértem én. Csak míg mi, kis európai egyedek, száz fogas mosollyal várjuk a vendéget addig ez olyan fura.
Kedden reggel hétkor már ismét az újabb harcidíszemben csillogtam, kisebb gyomorgörccsel. Épphogy beszoktam a németekhez, már tök laza voltam, erre minden kezdődik előről és baromi fárasztó amúgy. Kérdezni, terhére lenni másoknak, hülyének érezni magad, értetlenkedni, stresszelni stb. Ahogy azt kell, egy új munkahelyen. Tehát kicsit lezsibbasztott megint ez az új kezdet, volt egy pont amikor olyan tehetetlennek éreztem magam, hogy hazáig szaladtam volna szívem szerint. Sosem szerettem az angol nyelvet. Kövezzetek meg érte, de így van. Egyszerűen szükséges rossz volt mindig is az életemben, egy a szerencse, hogy fekszik a dolog, különben egyenesen gyűlölném. Ezt csak ezért jegyzem meg, mert egyszerűen kiborít az angol. Megint az van mint a bajorral. Nem is figyelek annyira, mert úgysem értem. Szeretném érteni, de nem megy mindig. A vendégek búbánatát már nagyjából megértem, hopp egy kávé, hopp egy fánk, hopp egy szendvics, burrito, vagy a kötelező elemek, mikor jópofiznak, és mosolyogni kell. Ami egyszerűen felfoghatatlan, ez a fűnek fának "How are you"-zás, azaz "hogy vagy"-ozás. Erre mit lehet igazából mondani? He? Szarul de büszkén, mondaná egy igazi magyar! Hehe
A betanulás még Magyarhonban se kutya, de itt aztán cifra egy dolog. Mindenki pezseg körülöttem én meg totyorgok egy helyben. Ez az első sokk, csak hogy őszinte legyek és ne írjam rögtön azt, hogy én vagyok az istencsászár, aki megváltja Amerikát. A második napomon, szerdán már kasszáztam. Bajban voltam hirtelen a centekkel, mert bezavart a méretük meg az értékük. A legnagyobb ami van is a kasszában többnyire, méretre az az 25 centes, utána egy kicsi ezüstszínű, a 10es, egy nagyobb ezüst az ötös és egy bronz az egyes. Hogy mér nem lehet a méret érték-sorrendben, az rejtély. A gép érintőképernyős és eléggé nem egyértelmű, de egészen hamar sikerült felfognom mi van. Szerdán ezerszer jobban éreztem magam a bőrömben. Kicsit magabiztosabb voltam és szélesedett a rálátásom. Akkor már azt mondtam, igen jól el leszek én itt. Sőt, havi nagytakarítás volt még a plafont is sikáltuk, nem vicc, de nekem tetszett. A pulton ácsoroghattam. :D Meló után hazamentem, majd elballagtam a boltba, azaz ezt terveztem, de sétáltam egy nagyot, majd ráleltem az itteni leendő kedvenc boltomra egy outletben, Aeropostale a neve. Beszereztem onnan egy táskát és egy pólót. Elégedetten sétálgattam tovább, nem volt épp egy nagy tömeg sehol... Ezután elmentem megint megnézni hogy jött-e a méretemben a saru vagy szandál vagy micsoda, amit kinéztem hétfön, de persze csak az a méret nem volt. De legalább tudom az amcsi lábméretemet végre. Ahogy végeztem átmentem a boltba vettem élelmet aztán hazabaktattam. Hivatalos voltam egy összejövetelre kolleginák körében, de meghalni nem volt energiám, nem hogy angolul mulatni. Elmentem volna szívesen, bánom is, de nem volt kapacitás. Bocsi... Itthon lazultam inkább.
Kedden reggel hétkor már ismét az újabb harcidíszemben csillogtam, kisebb gyomorgörccsel. Épphogy beszoktam a németekhez, már tök laza voltam, erre minden kezdődik előről és baromi fárasztó amúgy. Kérdezni, terhére lenni másoknak, hülyének érezni magad, értetlenkedni, stresszelni stb. Ahogy azt kell, egy új munkahelyen. Tehát kicsit lezsibbasztott megint ez az új kezdet, volt egy pont amikor olyan tehetetlennek éreztem magam, hogy hazáig szaladtam volna szívem szerint. Sosem szerettem az angol nyelvet. Kövezzetek meg érte, de így van. Egyszerűen szükséges rossz volt mindig is az életemben, egy a szerencse, hogy fekszik a dolog, különben egyenesen gyűlölném. Ezt csak ezért jegyzem meg, mert egyszerűen kiborít az angol. Megint az van mint a bajorral. Nem is figyelek annyira, mert úgysem értem. Szeretném érteni, de nem megy mindig. A vendégek búbánatát már nagyjából megértem, hopp egy kávé, hopp egy fánk, hopp egy szendvics, burrito, vagy a kötelező elemek, mikor jópofiznak, és mosolyogni kell. Ami egyszerűen felfoghatatlan, ez a fűnek fának "How are you"-zás, azaz "hogy vagy"-ozás. Erre mit lehet igazából mondani? He? Szarul de büszkén, mondaná egy igazi magyar! Hehe
A betanulás még Magyarhonban se kutya, de itt aztán cifra egy dolog. Mindenki pezseg körülöttem én meg totyorgok egy helyben. Ez az első sokk, csak hogy őszinte legyek és ne írjam rögtön azt, hogy én vagyok az istencsászár, aki megváltja Amerikát. A második napomon, szerdán már kasszáztam. Bajban voltam hirtelen a centekkel, mert bezavart a méretük meg az értékük. A legnagyobb ami van is a kasszában többnyire, méretre az az 25 centes, utána egy kicsi ezüstszínű, a 10es, egy nagyobb ezüst az ötös és egy bronz az egyes. Hogy mér nem lehet a méret érték-sorrendben, az rejtély. A gép érintőképernyős és eléggé nem egyértelmű, de egészen hamar sikerült felfognom mi van. Szerdán ezerszer jobban éreztem magam a bőrömben. Kicsit magabiztosabb voltam és szélesedett a rálátásom. Akkor már azt mondtam, igen jól el leszek én itt. Sőt, havi nagytakarítás volt még a plafont is sikáltuk, nem vicc, de nekem tetszett. A pulton ácsoroghattam. :D Meló után hazamentem, majd elballagtam a boltba, azaz ezt terveztem, de sétáltam egy nagyot, majd ráleltem az itteni leendő kedvenc boltomra egy outletben, Aeropostale a neve. Beszereztem onnan egy táskát és egy pólót. Elégedetten sétálgattam tovább, nem volt épp egy nagy tömeg sehol... Ezután elmentem megint megnézni hogy jött-e a méretemben a saru vagy szandál vagy micsoda, amit kinéztem hétfön, de persze csak az a méret nem volt. De legalább tudom az amcsi lábméretemet végre. Ahogy végeztem átmentem a boltba vettem élelmet aztán hazabaktattam. Hivatalos voltam egy összejövetelre kolleginák körében, de meghalni nem volt energiám, nem hogy angolul mulatni. Elmentem volna szívesen, bánom is, de nem volt kapacitás. Bocsi... Itthon lazultam inkább.
ügyvédi iroda
élelmiszer boltom
lámpák???
ruha meg miegymás bolt
szomszéd ivó
mozi
Soma mamagésa bugyiboltja ;)
CANDY
Csütörtökön munka, próbáltam fejlődgetni, figyelmesebb lenni. Mikor bejött egy zsaru, és kérte a kis fánkját és kávéját igencsak felnevettem. Szerintem hülyének néztek. Igaz a legenda! Már rám rakták a headset-et a drive-hoz, akkorát sípol mikor jön valaki, azt hittem megsüketülök. Fene se érti mit mondanak többnyire. Nem lesz egyszerű menet. Utána hamar lepattantam hazamentem, vegetáció ezerrel megint. Esett az eső is egész nap, itt még az is másképp esik, olyan agresszívan. És ez az átállás, így dolgozva nem olyan egyszerű ám. Nem is tudom mikor aludtam ki magam utoljára és melyik országban... Na hogy ne borzoljam a kedélyeket annyira és a körmök is a helyükön maradjanak, felfedem kilétem:
Welcome To Dunkin' Donuts! Can I Help You?
Elfelejtettem írni, hogy mikor leszálltam NewYorkban, az első élőlény amit megláttam, az egy nyúl volt a leszállópályán és igencsak iszkirizett a fűben, elég nagy ellenfél volt neki egy komplett repülőgép. A nyúl először erre, majd arra indult, megzavarodott teljesen a gépmadártól, azt sem tudta hol lesz neki biztonságos. Csoda hogy meg nem őszült szegény. Jól eltévedt. Cornelia, az utazó plüssnyulam /facebookon rá lehet keresni; Cornelia - az utazó nyúl néven/ legalább üdvözölve lett a helyi kollégáktól, elég bennfentesek, egyenesen reptéren dolgoznak. :)
Következő érdekesség, ami egy kis előzményt kíván. Világ életemben rajongtam a Mustangokért. Beteg módon szeretem ezt az egyesek szerint túlértékelt autót. Tény, fenntarthatatlan, és nem a csoda műszerfaláról híres, avagy egy BMW ezerszer inkább luxusokat halmoz magában, ez az autó egyszerűen a nézése miatt gyilkos. Szeretem én a régi '60-as évekbeli szériákat is, de bevallom őszintén nekem a 2005 óta gyártott külső az, ami elvette az eszem. Pusztulat! Szóval megfogadtam, hogy addig én meg nem halok, míg nem lesz nekem egy ilyen autóm. Az tuti! Ebben a pillanatban elég reális álomnak tűnik. Azért itt vagyok éppen Amerikában, ez is csak egy álom volt. Olyasfajta, ami azért nem feltétlen válik valóra. Szóval tán már egy Mustang is belefér a keretbe a sorstól. Egyelőre az idei tervem annyi, hogy kibérelek egyet, majd azthiszem Californiában, és lezúzok vele Malibuba. Ez egy ilyen presztizs-álom. :D Tehát a lényeg az egész halandzsából annyi, hogy itt, eme mesés kontinensen a Mustang nem ritkaság, sőt napi szinten látok egy csomót, szebbél szebb színekben. Van itt egy aranymetál. Nem gondoltam valaha hogy ezt mondom erre a színre, de gyönyörű!!! Biztos valami góréé, mert mindig itt van a szomszéd kricsni hátsó bejárata előtt. Nem semmi! De összebarátkoznék én a tulajdonosával... hehe. Persze mit ad Isten, épp a szomszédságomban van egy Ford szalon is, és kinn áll egy gyönyörű Mustang Cabrio. Hadd fájjon a szívem. Munkába menet, vagy jövet dobom neki mindig a puszit, és hol magyarul, hol angolul üdvözlöm és jelzem neki, még dolgunk van egymással. Árilag itt helyben nem olyan vészes ám, mint amennyire otthon. Pont a fele az ára. És a történet maga. Míg kinn voltam Bajorföndön, ugye a BMW volt az császár. Helyi, világraszóló specialitás. Büszkeség és tökéletesség. Nem mondom, imádom őket is! Itt pedig pont ez a csoda világraszóló, megtalálom én mindenhol a lényeget. Szóval a vicc a következő - számomra:
bajorok büszkesége
amerikai szupersztár
Jobb kép sajnos nem sikerült, mert ha két lépést hátrébb lépek, már az autópályán vagyok, illetve esett az eső. Másnap már nem ez a dizájn volt, a fehér hátrakerült a megvettekhez harmadnap már ott se volt... Azért érzitek, ugye?
Még egy kis kitérő az autókról. Honnan tudod hogy Amerikában vagy? Egyes pont, minden autó dudál egy kurtát, mikor beriasztod. Először nem tudtam mi ez a dudálgatás mindenhonnan, majd leesett. Részben okos találmány, részben pedig idegesítő. Ha fogalmad sincs hol a kocsid, legalább így megtalálod a nagy parkolókban, viszont mindenki más is értesül róla hogy te ott vagy. Különös.
Még egy kis kitérő az autókról. Honnan tudod hogy Amerikában vagy? Egyes pont, minden autó dudál egy kurtát, mikor beriasztod. Először nem tudtam mi ez a dudálgatás mindenhonnan, majd leesett. Részben okos találmány, részben pedig idegesítő. Ha fogalmad sincs hol a kocsid, legalább így megtalálod a nagy parkolókban, viszont mindenki más is értesül róla hogy te ott vagy. Különös.
igencsak csípik a pirosat... de ez az arany! ahhh
Szóval milyen Amerikában? Jó. Röviden tömören. Észreveszed hogy itt vagy, hidd el. nehogy bárki is elfeledje mennyire amerikai, rengeteg helyen van kinn a zászló, házak előtt, tereken és nem is tudom, mindenhol. Több ezer kilóméterre a határ délre, északra sincs közel, nyugaton keleten nincs is, csak óceán, de ne feledd hol vagy. Ez Amerika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése