Washington D.C. - avagy üdv a fővárosban

Szerdán bizony nagyszerű napot zártam, életre szóló élményt szereztem, és egy hatalmasat csalódtam - pozitívan.

Washington. Ha vannak Amerikában nagyvárosok amik szerfelett érdekeltek, akkor Washington nem tartozott sosem közéjük. Úgy voltam vele mindig is, hogy "kötelező olvasmány", olyan hely, amit látni KELL, de amúgy nem nagy szám. Már akinek, ugyebár. Nyilván akad, aki megveszne érte ha mehetne, minden vágya, vagy egyszerűen csak nagyon érdekli. Ez az én véleményem volt, azaz nem érdekelt különösebben sosem, de annyira mindig is, hogy nem árt megnézni, ha van rá lehetőség. Sosem mondtam volna rá nemet, ez nem nagyzoló vagánykodás hogy gondolatban legagyiztam, persze hogy szívesen mentem, itt a lényeg tulajdonképpen annyi, hogy nem volt sosem egy főkedvenc meglátogatandó hely számomra. Ezt túl is ragoztam, de megvan rá az okom.

Ennek fejébe meg is ragadom a lényeget, én imádom Washingtont. Nem élném ott le az életem, de nem mondanék nemet ha újra alkalmat kapnék rá hogy menjek. Ne képzeljetek semmi extrémet. A város elegáns, tiszta, kultúrát és kultúrával teli, nyugodt, nem büdös, nem nyüzsgő. Olyan mint egy hazai, vidéki nagyváros, csak nagyobbra szabottan. Zöld, parkos, családias. Rengeteg múzeummal, európai hangulattal. Annak aki már megjárta mondjuk NewYorkot talán a maga módján unalmas lehet, amennyiben felhőharcolókra, tömegre és vibráló metropolisra számít. Nem, Washington nem ilyen. A maga módján meg is hatódtam mikor tudatosult bennem, igen, az Egyesült Államok fővárosában járok, itt történnek a világot megmozgató politikai események, itt található a FehérHáz, a Pentagon(amit nem láttam sajnos) a Washington emlékmű, az én Lincoln szobrom és nem utolsó sorban itt játszódott egy bizonyos filmjelenet, mikor Forrest Gump találkozik az ő Jenny-jével, aki átszalad a bokáig érő vízben. Abban az igen hosszú mesterséges tavacskában, amit az én tiszteletemre épp renováltak/miért is ne, miért is ne a számomra legizgalmasabb látnivalót/, persze ha én megyek valahová, olyan nincs hogy ne lenne felállványozva, elkerítve vagy bármi szabotázs ellenem.:D Az épületek csodálatosak, sok-sok oszloppal amit én ugyebár kiemelten imádok, ettől volt nekem annyira európai. Kívülről csodaszép múzeumok, hivatali épületek és miegymás!

Szóval igen, jó kis hely ez a Washington, de meséljem már el végre hogy mi is történt ott velem!

Szerda reggel nagy izgatottság közepette keltem fel. Elsősorban persze azért mert megyünk, másodsorban fogalmam nem volt hol a memóriakártyám a fényképezőgéphez -nem is én lennék... Óracsörgés előtt már fenn voltam, éber álmot aludtam amúgy is abban a pár órában, ami jutott. Isteni csoda, hogy mindent megtaláltam, amit vinni akartam magammal, a memóriakártyát is. A hajam, is úgy állt ahogy kellett, ez itt igen különleges dolog, tekintve hogy állandóan meleg van éjszaka, és reggelre még az agyam is leizzad és keresztbe áll. Szóval minden rendben volt, lezuhanyoztam, elkészültem, glédában álltam. Felvettem az új, külön ezen célból vásárolt nyári ruhácskámat, tekintve hogy 35fok körülit ígértek avagy itteni számítás szerint nagyjából 100fokokat, nekem meg csak farmerem és pólóim vannak. Izgultam, mehetnékem volt már, kő keményen!

Kontaktban álltunk az OceanCity-s lányokkal, merre járnak, mikor érnek ide, késtek kicsit. Adrival elsétáltunk az autókölcsönzőhöz, reggel nyolc óra volt, és dög meleg. Már! Na lepapírozták amit le kellett, megkaptuk az igen furcsa kinézetű, piros Chevy-nket.

 Helyet foglaltunk, aztán kilenc óra előtt végre elindultunk. Jóbarátunk a GPS természetesen velünk tartott. Szuper kis helyeken mentünk keresztül, ültetvények, házikók a puszta közepén, kiserdők, aranyos kis kertes házak. Igazából szeretem ezt a helyet, ezt a környéket. Lehet hogy hazulról mindenki inkább egy nagyvárosba vágyik, de őszintén mondom, én most már eljutottam odáig, hogy imádom ezt a környéket, még így is, hogy nincs se kocsim, és minden olyan messze van. Delaware a szívemhez nőtt. Eljátszadozom az utóbbi időben bizonyos gondolatokkal emiatt...

Útközben megálltunk egy benzinkútnál, mosdó felkeresési célból. Mentünk mendegéltünk, mikor elértük végre a várva várt BayBridge-t, ami egy hosszú híd, ami összeköti a félszigetünket a szárazfölddel. Igaz mi is azon vagyunk, de olyan fura formája van ennek a félszigetnek, hogy az szinte már sziget. :D Repesztettünk az öböl felett, a vízen vastagon állta a pára. Ahogy lehúztuk az ablakot, fotózós indíttatásból, szó szerint megütött a forróság, szinte harapni lehetett. Ó hát nagyon szuper volt! Ujjongtunk, vigyorogtunk, imádtuk!

Már nem volt olyan messze a cél. Lassan tankolnunk kellett, és hát öt lány lévén újabb mosdólátogatás is szükségeltetett. Néha nem jó helyen tértünk le, a gps újratervezett szóval sebaj. :)

Találtunk egy benzinkutat, mosdó nélkül, de készségesen elirányítottak a szemben lévő igencsak lepukkant gyorsétterembe, így a kérdés megoldódott. A lányok át is öltöztek nyáriasabb textilbe. Visszamentünk a benzinkúthoz, tankoltunk. Igenám, de ez sem olyan egyszerű. Oké, itt Amerikában a kocsik többsége benzines, tekintve hogy van saját olajuk hozzá. Olcsóbb. Hát körülbelül olyan 270 ft/l. Röhej, mi? És ez itt még egy elég megdrágult ár. Naszóval, oké hogy általában benzines, de honnan tudjuk biztosan, ha nem mondtak semmit a kölcsönzőben. Na szerencsére bele volt írva  a kocsiba. Ez oké. Ami itt igen praktikus dolog, az az, hogy be sem kell menned a pénztárhoz hogy fizess, de nem is kell még csak kommunikálni sem. Rögtön ott a kijelző alatt van "önkiszolgáló" fizetési lehetőség, fizethetsz tehát very gyorsan a kártyáddal. Azért mire mindent megfejtettünk, már hárman tankoltunk igazából. Teszem hozzá szinte mind szőkék voltunk, pazar látvány lehetett a vacillálásunk. Annyira nők...! :D

És akkor végre már elég hamar elértük a fővárost. A GPS elvitt minket a megadott helyre, ahol elvileg ingyen parkolhattunk volna, ha találunk helyet. Itt kezdőzött a kőkemény kavirnyázás. Már láttuk a csúcsát a híres oszlopnak. Nagyon beizgultam! Találtunk egy helyet, letettük a kocsit, megkérdeztük a bácsit a bódéban, közölte hogy az valami kormányzati parkoló tessék odébb állni. Odébb álltunk, de éppen túrták a várost, káosz, sávlezárás, parkoló sehol. Találtunk egy garázslejárót, elvileg azt kerestünk már addigra, de az valami biztonságiak által őrzött magánparkoló volt. Áthágtunk megannyi közlekedési szabályt, azt sem tudtuk merre tovább, kérdeztünk jónéhány rendőrt, de nem volt egyértelmű már semmi. A legtöbben igen kedvesek, mosolygósak, segítőkészek voltak csak semmire nem mentünk vele. Na amikor már azt hittük megtaláltuk a garázst, begurultunk valami szeméttároló garázsba, ahol szó szerint pofánröhögtek minket, mikor lehúzták a lányok hátul az ablakot, és kikukucskált még három szőke. A hapsi annyira röhögött, hogy elmondani nem bírta merre menjünk, hátraszólt a kollégának ezt nézze meg. Aznap, ott a szeméttárolóban mi voltunk a helyi látványosság, piros csomagolásban. Jöttünk parkolni kéremszépen! Elmondta végül a fekete forma, hogy merre menjünk és ahogy megindultunk a semmiből előhajtott egy villogó rendőrterepjáró, de az is inkább mosolygott és előreengedett minket. Ahh, volt ott parádé.

Megtaláltuk a parkolót, nem is volt drága, már mindegy volt csak szálljunk ki és haladjunk. Felmentünk a lifttel, ami már eleve nagyon puccos volt, aztán egy hiperszuper kórházban találtuk magunkat. Nem vicc, olyan volt mint egy hotel. A mosdó olyan volt hogy ebédelni lehetett volna benne. Capital Hill Medical Center, mint kiderült itt parkolunk. Másik lifttel kijutottunk végre a városba. Hatszázmillió fok, veszedelmes hőség, de tényleg! Szedtük a lábunkat, azt sem tudtuk pontosan merre. Egyet tudtunk, meg kell találnunk Kate-et, Adri bostoni barátnőjét. Ő ott várt minket ahol elvileg parkolnunk kellett volna, szóval nem volt közel. Megkérdeztünk még egy fekete pasast merre is van az arra, útbaigazított minket, mi pedig rohantunk a cél felé. Jó fél fél óra volt mire odaértünk, közben be-beficcent egykét látnivaló, de nem értünk mi rá akkor ilyesmire. Vártak ránk már három órája...

Én szúrtam ki a számomra ismeretlen csajt átellenben a zebrán. Volt nagy öröm, ölelés köztük, mi bemutatkoztunk, majd jött is az első gondocska. Ők, Kate és a barátnője már harmadik napja látogatják a várost, ugyanis egy hétre jöttek. Szóval ők bejárták már a "kötelező elemeket", már a múzeumozás résznél tartottak. Na, hát igen, szeretem én is szívből a múzeumokat, csak egy ezzel a baj, egy napom van Washingtonban és vannak számomra elsőbbséget élvező látnivalók a városban. És ezzel a lányok is így voltak. Adrinak persze érthető módon a barátnője volt fontos, nem is a város. Hiszen eleve ezért mentünk, minden innen indult. Így úgy döntöttünk, szétválunk. Mi négyen, ők hárman, kétfelé. Mondtam hogy ne aggódjanak, én tudom mi merre, mit nézzünk meg, és merre találjuk és igen, vissza is találok. Mivel mindenki éhen akart éppen halni, felajánlottam jótékony célokra a kis szendvicseimet. Jó kis magyar szalámis szenyák... Irányba helyeztem a hadat és nekiindultunk megtekinteni a Washington Monumental-t gúnynevén a Cerkát. Biztos akad akit jobban is érdekel hogy mi micsoda, de én most nem térek ki így különösebben rá, tudásom amúgy is igen csekély, így linkelem őket, a wikipedia mégiscsak okosabb és precízebb nálam. Amit én határozottan tudok erről az emlékműről az az, hogy ennél magasabb épületet a városban építeni tilos. Tehát ez az elsőszámú oka, hogy itt nem nem fogsz felhőkarcolókat találni, noha nem alacsony ez a Cerka, de itt úgy látszik nem is áll szándékuk magassági rekordokat döntögetni. Készültek a képek, elidőztünk egy ideig az árnyékban, de megsúgom nem sokat segített. Eszméletlen meleg volt, 38 hazai fok körül és az emberek fekete öltönyökben rohangáltak, oké, nyilván muszáj, de az hogy láttunk embereket pulcsiban, meg így- úgy beöltözve, az durva... Kis magyar szervezetünk úgy látszik kényesebb a melegre. Őszintén szólva én elég jól bírtam. A meleget is, a sétát is, de megértem hogy a többiek döglődtek. Lesétáltunk ezután a Második Világháborús emlékműhöz, ahol megtalálható minden állam oszlopa, én lefotóztam mindet ahol már jártam, illetve jómagamról kértem egy képet az én Delaware-emmel. Ezután leültünk a kis szökőkúthoz és tilos-nem tilos, bizony belelógattuk a lábunk a vízbe. Másoktól vettünk példát, úgyhogy elnézést. Értem én hogy háborús emlékmű, értem én hogy Amerikában vagyunk és ennek különös tekintélye van errefelé, de akkor valaki azt is értse meg, hogy van 40fok, simán megcsaphat a hőguta, szóval bocsika minden respektáló amerikai állampolgártól, de bizony mi hűsöltünk egyet ott a vízben a lábainkkal.

Még mielőtt ez megtörtént felfedeztem a nap legnagyobb csalódását... a felújítás alatt lévő tavamat, amit ugyebár egyetemben a Lincoln Memoriallal a legjobban vártam hogy láthassam élőben. Két másodpercig nem csodálkoztam, annyira tipikus... Megyek és a kedvencemet épppppppen akkor csinosítják. Bocsi Forrest és Jenny, de ezután kicsit idegesen gondolok a tavatokra... No comment, de tényleg!

Lincoln bácsit én még szerettem volna meglátogatni, ott hátul, jó messze a jelenleg nem üzemelő tó mögött. De mivel "haljunk éhen, csapó kettő" beütött, Lincoln továbbra is kényelmesen várt minket a székében. Ha már 22 éve várt rám, akkor belefér még néhány óra. :D

Tehát visszaindultunk, az egy néni által belőtt irányba, hogy élelemhez jussunk. Ezt sikerült is fellelnünk a National Museum Of American Hirtory-ban. Detektoros kapu, táskaellenőrzés, és mehettünk is enni. Csirkés saláta, egy kis üdítővel. És légkondi!!! Siekrült a kólámba beleborítanom a salátaszószt, nyami... De ott csücsült az olaj miatt a tetején, így majdnem az egészet meg tudtam végül inni így is. Jóllaktunk, pihentünk, hűsöltünk, aztán kimentünk egy cigiszünetre, jelzem, ez engem nem érintett. Visszamentünk a metamorfózis kényszerítette mosdólátogatásra, újabb táskacécó, gyors dologvégzés és elindultunk a FehérHáz felé. Tudtam hogy mire számítsak, kerítés és a távolban egy fehér épület, szóval nem lepett meg mikor ez jött végül szembe. Ez annyira nem vett le abban a pillanatban a lábamról. Elfoglalt a tetőn távcsövező mesterlövészek látványa. Persze, persze... azért nem semmi! Ott állsz a FehérHáznál, ahol tudod hogy elvileg benn dekkol az elnök, jelenleg épp Barack Obama, akinek nem, nem hoztunk barack pálinkát. Azon viccelődtünk, hogy igen hálásak lennénk, ha most kisétálna, egyenesen ide a kerítéshez, és megdobna minket egy-egy zöldkártyával. Nem hiszem hogy Amerikában akarnék letelepedni, oké, napról napra formálódik minderről a véleményem, egyszer igen, egyszer nem, de egy tény, igazán boldog lennék, ha akkor jöhetnék-mehetnék, nyaralhatnék, lakhatnék, dolgozhatnék itt, amikor csak szeretnék, nem kéne ez a vízumcécó. Nem szeretnék semmi egyebet, csak egy kis szabad döntési jogot. :) Éppenséggel tényleg az a véleményem hogy az életem nem itt szeretném leélni, de valamennyi részét szívesen tölteném itt. Ez most egyelőre fél év, mert ennyi a biztos, a többi majd elválik. Néha nem hiszem el hogy itt vagyok, néha teljesen természetes, néha meg semmit nem érzek. Ennyit a zöldkártyáról... :)

Fotózkodtunk a kerítéssel... és a távolban megbúvó híres fehérrel. Obama bizony nem jött, se zöldkártyával, se anélkül, viszont annál több kínai esernyős turista igen, akik lökdöstek minket, és jóformán majdnem kibökték a szemem az ernyőjükkel. Az egyiket úgy kaptam el és löktem el magamtól, mielőtt betalál. Oké ez is megvolt, inkább menjünk is akkor tovább...

Megint döglődött a nép a melegtől, kifeküdtek a fűre, fogalmam sincs tilos-e pár méterre a WhiteHouse-tól fetrengeni, de mivel rendőrökkel volt minden körülvéve és ők nem szóltak, gyanítom nem egy vétség. Sétáltunk vissza a pancsivizünkhöz... khm az emlékműhöz, és közben a lányok fagyiztak egyet, újabb cigiszünet. Megint letelepedtünk a vízhez, lábak bele, újabb beszólás; Respect please!

Jóasszony! Értem én, már mondtam előbb is a kalapos barátodnak, hogy baromra együttérző és részvétnyilvánító tudok én lenni, de te, please, értsd meg akkor azt, hogy mi nem a háborúban, hanem itt rögvest fogunk meghalni a melegtől! Persze ezt csak gondoltam... :D

Tudom, tudom, felkondulnak a "BunkóMagyarok" harangok a fejekben, de ez nem vicc. A város száraz, forró, se egy ivókút vagy bármi vízhez juttató forrás. Nincs ott minden méteren McDonalds, hogy feltölthesd az üveged vízzel, ivós vagy magadralocsolós célból. Magyarázkodás befejezve. Nagyon jólesett, kész.

Vártunk, várakoztunk Adrira, aki végül megjelent, mesélt pár szót, majd megindultunk végre Lincolnhoz. Ó anyám, erre vártam már egész nap! A vélemény elég megosztott volt, menjünk, vagy maradjunk, az a hatszáz méter addigra már volt akinek nem feküdt. Végülis meggyőződtek, mindenki hátrament, közben távolról láttuk a Thomas Jefferson Memorialt, mókusokat, Kóreai háborús emlékművet ami elég különleges volt. Bokrok között osonó katonaszobrok. Ötletes, ötletes...

Aztán véééégre ott voltunk. Hatalmas épület, nekem a római Victor Emanuel emlékművet juttatta eszembe a mérete és kicsit a forma is. Egyszercsak megláttam a lazán, nyugodtan üldögélő Lincolnt, aki szemmel tartotta a várost. Mogorva, unott tekintete, karakteres arccsontozata és termetes mérete valami elképesztő volt. Jól ki volt ez oda találva. Már útközben megfogalmazódott az ötlet, hogy készüljék egy olyan kép, amin egy 5$-os pózol a szoborral, ugyanis ezen a bankjegyen található Lincoln. Drága pénzváltós múltam emlékére, és Kollegináim és Kollégáim tiszteletére. Különösen egy bizonyos hölgyeménynek, aki még ma is nyomja az ipart, több Lincolnt számolt, mint amennyit én valaha fogok! Csók Betti!

Cornelia, a plüssnyulam is pózolt az öreggel, természetesen. Ennek így kell lennie! :D Ezután néztük az üres tavat, bosszankodtunk, nevettünk a nyomorunkon, készítettünk még néhány képet, majd elindultunk visszafelé. Egy újabb még nem látott parkos rész mellett mentünk, ahol családok pihengettek, ment a baseball kőkeményen. A FehérHáz előtt lévő mezőn eddigre tömeg csődült, szintén lazultak a helyiek. Olyan igazi filmes-Amerikás életmód, élő egyenesben. A WashingtonMonumental köré is gyűltek emberek, itt is baseball, annyira hangulatos volt az egész!!! Készült pár képem a távolban lévő Capitoliummal is, mert nekem odafelé lemaradt ez a nagy sietségben.

Éhesek voltunk, nem volt vitás, így mikor találtunk egy étterem-bár keveréket azonnal letettük a popsit, rendeltük kancsószám a citromos és narancsos vizet, választottunk az étlapról pizzát és vártunk. Jó idő éppen nem volt, még addigra sem, kint ültünk az utcán, de jó volt az úgy ahogy volt! Megérkezett a pizza, úgy toltuk befelé mint a vérfarkasok. Én csak egy sima Margharitát rendeltem, de isteni volt! Most is ennék egy olyat... sőt bármikor ha pizzázhatnékom támad! Miután degeszre ettük magunkat, fizettünk és tovább álltunk a besötétedett városban. Várt ránk egy szép séta, vissza a kocsihoz. Meglepően könnyen megtaláltuk, közben szembejött a kivilágított Capitolium, igencsak szép volt. Nagy szerencsénk volt, mert pont jött egy kórházi alkalmazott és beengedett minket. Bizony, oké hogy a parkolás non-stop, de a bejárás nem. Mondjuk egy kórháznál már ez is furcsa. Valami ilyesmi köszöntőt írhatnának: "Kedves Betegeink! Délelőtt tíztől, este hatig várjuk önöket ellátásra. Ha ezen időponton kívül eső problémájuk akadna, kérjük türelmüket és kitartásukat a nyitásig." :D

Lifteztünk újabb kettőt, majd mikor az automatánál már bedugtuk a kártyát, egy nő szólt hogy fenn a recepción érvényesítsük a kártyát és nem kell fizetni. Ejjha! Próba cseresznye. Nem az az öt felé osztott 15$ lett volna a világvége, de miért is ne? Felmentünk, kiderült hogy ez csak a látogatókra vonatkozik, de széles mosollyal siekrült elérni egy kis együttérzést a DenzelWashingtonra emlékeztető recepciósunktól... Most hogy leírtam esik le, hogy még az is Washington. Hehe. Pár kör után kijutottunk az épületből, a GPS át akart minket verni de végül mi nyertünk. Egy benzinkútnál elintéződött a cigaretta utánpótlás és az üdítők beszerzése. Én csak ültem a kocsiban és várakoztam. Elindultunk hazafelé, az út eleje nem volt vészes, egy részen volt kisebb dugó mert dolgoztak a munkások/éjszaka/, van külön egy olyan ember, akinek az a dolga, hogy tart egy oszlopot amire ennyi van írva: SLOW. Ott ál beöltözve nyakig, tartja a táblát és ennyi. Nagyon sajnáltam őket. A hídon visszafelé fizetni kellett, hídpénzt, és a híd is eléggé nem volt bizalomgerjesztő, nem sok világítás volt rajta, szűk volt és kanyarodott. Ez egy másik volt mint odafelé, ezen kellett menni hazairányba. A másik egyirányú. És ingyenes... Érdekes dolgok ezek. Volt pár eltévedés, útlezárás, meg egyszer a GPS is megőrült, az úton mentünk de a semmit mutatta. Néha szólt hogy most balra, aztán a bal sáv egyszercsak megszűnt. Ezek az utak... Hát ezeket nem díjazom, na! A két legjobb momentum az volt, mikor épp a semmit jelezte ugyebár a GPS, mi meg lekanyarodtunk, de visszafelé sikerült a szembesávra rátérni, egy ideig haladtunk is, majd a lámpánál feltűnt a baki... Még szerencse hogy éjszaka volt, nem sok forgalom, és hogy a menetirányok között csak egy nagyon alacsony patka volt. Közvetlenül ezután egy szarvasnak támadt kedve telibe elénk ugrani, de úgy, hogy először állt az út szélén bambán, majd beugrott a bokorba és zavarában végül meggondolta magát és visszaugrott az út felé és arra távozott... Adri hárította az akadályt, fékezett, megúsztuk. De elég ijesztő volt! Az utolsó mérföldeken útlezárás, kerülő meg miegymás... mi ez nekünk hajnal egykor, pláne hogy többen mentünk kora reggelre melózni. Komolyan mondom, ennyire még nem örültem itt hogy hazaértem. Baromi fáradt voltam, bevágódtam a zuhany alá és lemostam magamról a napi meleget... Szétégtem, persze a ruhám formájában, csodálatos! Ezután  míg kicsit száradt a hajam felnézem a netre ittam a jéghideg iceteám, aztán higgyétek el nem kellett altatni. Még hallottam mikor Adri hazaért, zuhanyozott. Úgy tűnt két perce szenderedtem el, holott már egy órája aludtam. Nem éreztem. Ahogyan reggel sem... Kóma, lábfájás de szép emlékek!

Hát ez volt nekem Washington. Az ilyen dolgok miatt jöttem én ide ebbe a csodaországba tulajdonképpen. Persze, tényleg jó kis helyen lakom, a közlekedés mondjuk borzalmas, de néha még innen, az óceánpartról is jólesik kimozdulni, újat, újabbat látni. De őszinte leszek, teljesen más érzés ide hazajönni. Hogy még az is várod és élvezed. Nem vagy szomorú, nem gyászolod azt amit otthagytál. Sok tényező van amire haragszom, sok akadály és korlát. De a helyet, a helyet azt igenis IMÁDOM.

Remélem sok mindent sikerül még meglátogatnom, a "közelben" lévő városok amik még tehát a listán vannak: Baltimore, Philadelphia, AtlanticCity. Simán össze lehet hozni, így közösbe egyáltalán nem drága, ezekre a városokra ha csak egy napom is jut majd úgyszintén, bőven elégedett leszek akkor is. Azthiszem hálás lehetek érte hogy ilyen jó helyre kerültem, szuper helyek vannak viszonylag közel, ami az amerikai távokat illeti.

Nem tudom valaha visszatérek-e még Washingtonba, mint turista, de nem fogom elutasítani, ha az ajánlat kedvező. Azthiszem az ilyen pillanatok azok, amikor azért büszke lehetek magamra. Önerőből eljutottam Washingtonba. Imádok nagylány lenni, szabad és önálló!

Hát kedves olvasók, immáron újra itthon, itt itthon. Remélem élveztétek részletes beszámolómat, és kedvet kaptatok ehhez az unalmas fővároshoz! I'm lovin' it!

És mi az a D.C.? District of Columbia. Katt és informálódj! Kell egy kis kultúra! :D

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT DRÁGA ZOLTÁNOM!

itt, az Óperencián túlon is gondolnak rád!