Na helló!
Visszatértem az élők sorába már ami a blogolást illeti. Kezdeném rögtön azzal hogy nem kell aggódni, nem a klasszikus értelemben vett tragédia ért engem, hanem számitástechnikai. De nekem ez maga a világvége. A laptopom augusztus vége felé, egy hétfői napon, kómába esett, s azóta az orvosok sem tudtak rajta segiteni. Avagy elvittem szervizbe, de ahogyan itt semmiféle szolgáltatás nem kielégitő, nem meglepő hogy az én kicsikémet sem tudták megmenteni. Nos, igy rendeltem egy újat az ebay-ről, csak hogy menő amerikai módon vásároljak. Baromi jó vétel volt, még szerencse, hiszen egy váratlan és idegesitő kiadás.
A lényeg az egészben, hogy tán elvesztettem másfél évet az életemből. Fotók, dokumentumok, minden. Ebbe most nem akarok belemenni, mert egyszerűen nem tudok róla beszélni. Képtelen vagyok. Haha ez vicces visszaolvasra; KÉPTELEN. Szó szerint is. Nincsenek képek. Ahhh... :(
Visszatértem az élők sorába már ami a blogolást illeti. Kezdeném rögtön azzal hogy nem kell aggódni, nem a klasszikus értelemben vett tragédia ért engem, hanem számitástechnikai. De nekem ez maga a világvége. A laptopom augusztus vége felé, egy hétfői napon, kómába esett, s azóta az orvosok sem tudtak rajta segiteni. Avagy elvittem szervizbe, de ahogyan itt semmiféle szolgáltatás nem kielégitő, nem meglepő hogy az én kicsikémet sem tudták megmenteni. Nos, igy rendeltem egy újat az ebay-ről, csak hogy menő amerikai módon vásároljak. Baromi jó vétel volt, még szerencse, hiszen egy váratlan és idegesitő kiadás.
A lényeg az egészben, hogy tán elvesztettem másfél évet az életemből. Fotók, dokumentumok, minden. Ebbe most nem akarok belemenni, mert egyszerűen nem tudok róla beszélni. Képtelen vagyok. Haha ez vicces visszaolvasra; KÉPTELEN. Szó szerint is. Nincsenek képek. Ahhh... :(
Szóval visszatértem és újult erővel leszek azon, hogy irjak nektek. Egykét baki lesz a gépezetben. Ez a szuper kis angol billentyűzet például ugy van kitalálva hogy a hosszú i szerintük egy tök fölösleges dolog, igy egyszerűen csak kihagyták... minden más nagyjából megvan. De elég nehéz ezen irni. Elnézést előre a helyesirási hibákért, de sajnos tuti lesz egy csomó.
Nem akarok rizsázni, ma nem. Ma komoly dolgokat akarok mondani.
Az első és legfontosabb dolog, hogy egy számomra fontos személynek ma van a születésnapja. Elnézést minden barátomtól akit esetleg nem emelgettem ki emiatt hogy szülinapos, de Vivi, az én Ms Pennsylvaniam jelenleg kiemelt figyelmet érdemel. Aki olvassa a blogom az tudja milyen jelentősége van neki az életemben, pláne az amerikai életemben. Kusza és különleges kis történetünk igazán összehozott minket. Aki lemaradt de érdekli;
http://oceanparty.blogspot.com/2012/07/philadelphia-baltimore-az-evtized.html
Valamikor tavasszal igéretet tettem neki, hogy a születésnapját együtt fogjuk ünnepelni. Valamikor tavasszal... Ez az a pont ami annyi furfangos érzést hoz elő. Azóta eltelt egy komplett nyár, mert bizony eltelt. A szivem és lelkem tele van egyfajta megmagyarázhatatlen feszültséggel. Amikor egyszerre érzel örömöt, szomorúságot, izgatottségot és mindent, de mindent egybemón. És ez egy ilyen furcsa nyomó érzést produkál s hiába vagy fáradt, a lábad menne vinne valahová, te sem tudod hová. Történjen valami, legyen valami, különben megőrülsz. :)
Ezt érzem most.
Nem az én születésnapom van, de kb úgy érzem magam. Olyan izgatott vagyok mint egy kisgyerek. Szóval úgy alakult az élet, hogy nem vagyok ott, nem vagyok Philadelphiába. Nem is leszek reggel sem. Itteni idő szerint nézve vagy otthoni szerint... nem mindegy... de nah. Szóval részben nem tartottam meg az igéretem. De mégis. Pénteken este hatkor buszra pattanok, és meg sem állok NewYorkig. Éjfélre tán ott is leszek és másnap csatlakozik Vivi, illetve a barátnői és ott ünnepeljük meg őt. A világ fővárosában. Ott ahol a szilvesztert is töltötte és ahol megannyiszor volt idén. Imádja. Nos, mi itt fogunk ereszdelahajam féle bulit csapni. Valahol Manhattanben.
Egy egész hétvégét töltök majd ott, lesz időm szétnézni és élvezkedni. Lesz időm egyedül is, és vele is. Magyarokkal, és ez a lényeg. Az élet igen furcsa.
Aztán van ebben valami szomorú is. Elmúlt a nyár és vele együtt sok minden. Sok dolog hagyott bennem nyomot. Már most érzem az a gyászos érzést, ami el fog önteni azon a napon, mikor a 39es lában talajt ér Budapesten. A sok viszontlátás csodaszép lesz, és baromira várom. De közben annyira megtanultam élni nélüle, ölelés és fizikális találkozás nélkül, hogy kicsit félek is tőle. Sok arc lesz újra velem szemben. Valósággal. De közben pedig elönt majd egy hatalmas és rendkivüli hiányérzet. Nem tudom, nem értem miért agyalok már most ezen, miért nem hagyom hogy vigyen a viz még két hónapig. Mert még ennyi időt leszek itt. Csak furcsa lesz, hogy felkelek, és ha kinézek az ablakon nem egy medencére nézek majd, meg a mögötte lévő szökőkutas tóra. Nem állnak majd a parkolókban Pontiac-ok Mustrangok, Camarok, Lincolnok Dodge-ok... Nem lesznek nyolc sávos autóutak és nem a Superfreshbe járok majd bevásárolni. Nem az óceánparton fogok esténként bulizni és nem angolul fogom megkérdezni hogy kérsz-e tejet vagy cukrot a kávédba. Nem a mexicói barátnőmmel fogok shoppingolni és nem a Marshallsban. Ha kedvem szottyan nem ugorhatok le az óceánpartra vagy éppen NewYorkba. Nem tolhatok be egy Dunkin-os fánkot és nem ihatok ingyen karamellás latte-t. Mert igen, úgy egy hónapja rószoktam. Utálom a kávét, de ez valahogy megtetszett. Sőt. Imádom. Persze nulla kávé ize van ahogyan én készitem. Olyan mint egy kakaó, csak karamellával.
Viszont! Helyette beülhetek a saját hiperszuper kis kocsimba, rátaposhatok a gázpedálra és mehetek világgá! Sőt azon is túl. Ha beszélgetek nem kell órákig gondolkozni, hogy magyarázzak el kifejtősebb dolgokat, vagy éppenséggel már az elég ha értik miről beszélek, mondjuk egy előadóról vagy kocsitipusról. Érdekes hogy a sokat fikázott Suzuki jelen van, de a franszia csodaautóknak semmi hire. Citroen? Peugeot? Renault? Azmiaz??? Egy világ ezek nélül. Semmi Opel, Fiat... Aztán a legfontosabb, hogy olyan emberekkel leszek körülvéve akiket szeretek és akik szeretnek. Nevethetek magyarul és egyszerűen csak ismerős helyen leszek. Jobban biztonságban érezve magam.
Tulajdonképpen az oka annak hogy ennyire elgondolkoztam az, hogy e hónap elsején volt fél éve, FÉL ÉVE hogy elhagytam Magyarországot, mint állandó lakhelyet s elindultam a hamubapogimmal szerencsétpróbálni. Szerencse... No, maradjunk annyiban hogy én vagyok a kovácsa. Fél évvel ezelőtt a németeknél raboskodtam, de egy vagyont kerestem. Ha a pénz motivált volna, akkor most is ott lennék, és már az autóeladó oldalakat nézegetném hogy megvegyem az új kocsimat. De...! Nem vagyok a németeknél, nem teszek félre havi szinten kisebb vagyonokat hanem már Amerikában vagyok, egy szintén szuper kis életszinvonallal és valóraváltott álmokkal. Nem fogok kocsit venni a félretett pénzemből, mert olyan tulajdonképpen nem létezik, mert elnyaralom. Megragadom a megragadhatót. Ide azért jöttem. Nem a pénz miatt.
Jövőre okosabb leszek. Nagyon remélem hogy ismét zöld utam lesz ide. Munkám lesz, azzal gond egy szál sincs. Kapjak vizumot és itt is vagyok. Pedig... nem olyan fényes ám az arany. Egy csomó baromi rossz dolog ért. És mégis vagyok annyira idióta hogy visszajöjjek. Persze nem mintha otthon nem érhetne, meg érne sok nehéz dolog, de azért könnyebb úgy gondolom otthon megoldani sokmindent.
Itt még egy fodrászhoz sem merek elmenni. És ez egyáltalán nem túlzás. A laptopom bemondta az uncsit, a szervizben meg a birkák sokat nem tudtak rajta segiteni. Félbetört egy fogam, és a saját kezemmel kellett kihúzzam a felét, hogy elkerüljem a rettenetesen drága fogorvost. A másik fele egyelőre, koppkoppkopp, köszöni szépen, jól van. Már eleve egy incsifincsi autóbalesettel indult az ittlétem és a melóval sem voltunk túl nagy barátságban. A kommunikáció egy nagyon erőfeszitő dolog volt és a társasági életem is jelentéktelen volt. Nem jött össze egy csomó dolog, vagy éppen nem akkor, amikor szerettem volna.
Az augusztus elrepült mint egy kismadár és most ősz van. Mikor elkeztem ez a bejegyzést irni itt még 10-e volt. Pontosan fél éve, ezen a napon találkoztam először Münchenben Szimivel, Vivi barátnőjével. Csudajó napot töltöttünk együtt és baromira sajnáltam hogy nem adatott meg nekünk hogy sűrűbben találkozzunk. Ő azóta áttette székhelyét Stuttgartba, szóval semmi sem a régi. Szétvitt minket a szél. Mindannyiónkat. Hihetetlen hogy eltelt egy fél év. Hihetetlen. Olyan érzésem van mintha éppencsak június lenne. Undoritóan gyorsan telik az idő.
Pontosan egy hónappal ezelőtt 11én, avagy majd mai nap folyamán, mert most még csak hajnal van, iszonyatosan boldog voltam, egy iszonyatosan jó napom volt és iszonyatosan hiányzik. Nincs azóta nap hogy ne gonolnék erre a napra. Nincs. És már el is telt egy hónap... A mai naphoz sok mindet lehet viszonyitani, mi volt ekkor, mi volt akkor és amakkor. Két hete például éppenséggel Washingtonban voltam, megint. De csak rohanóban. Egy hete pedig lezárult a kedd esti Northbeaches bulizás, záróparty volt, ezentúl nem iszunk 1$-ért erőset és nem állunk a homokban miközben a mostanra haver banda játszik a szinpadon. A múlt heti volt az UTOLSÓ. És igen, megint elkeződött ennek az általam utált szónak a használata. Mintha meghalnánk. Persze sosem tudhatjuk, lehet hogy tényleg utolsó valami, de talán, remélhetőleg nem.
Kedd. A horoszkópom szerint a szerencsenapom. Nos, nem tudom jelentősége van-e ennek, köze van-e az asztrológiához, de annyit mondhatok, a keddek itt sokat jelentettek nekem. Oly sokat.
Holnap megy haza Adri anyukája, de már ma, kedden, elmennek innen Rehobothról, mert felmennek Baltimoreba. Két hétre kaptam egy kölcsönanyukát, egy szelet Magyarországot. Győri édest és gulyáslevet. Ez is elszállt és nem marad semmi. Csak a múlt, az emlékek és a mosolyom.
Olyan tragikus vagyok ma. Látszik hogy nem irtam egy ideje, elfogott a kifejthetnék. Igértem hogy fogok szolgálni beszámolóval hogy "mi hogy s mint" volt az elveszett egy hónapban, de ezt előbb el kellett mondanom. A minap történt egy szuper kis dolog velem, Vivivel zenéket küldözgettünk egymástnak a nosztalgia jegyében, majd egyszercsak véletlen elküldött egy számot, ami oly sokat jelent nekem. Április végén, mikor elmentünk bulizni a lányokkal Münchenben, volt egy szám ami beleivódott az agyamba és megannyiszor lüktetett benne és fogalmam sem volt mi lehet az. Próbáltam rátalálni de szöveg nincs benne, szóval mission impossible. Vivi mondta anno, hogy majd dúdoljam el neki, mert ő ebben profi és majd megmondja mi az. Nost ő biztosan profi, de én dúdolásban kevésbbé, szóval ennyit a zenéről. Erre most pont elküldte nekem. Én pont ő. Az én kis Münchenmániásom találta el pont a keresett "München számomat". És nem is csoda hogy "befordulok" mert ez a szám olyan lélekbehatoló fajta...
Tessék kedves publikum... hallgassátok a több mint négy hónapja elvesztett számomat;
http://www.youtube.com/watch?v=p450mjB3mxc
Azthiszem jónéhányan ismerik... Itt persze fingjuk sincs ki ez a fickó, mi ez a zene. Nos, én sem vagyok rajnogó, mint kiderülhetett, hiszen azt sem tudtam kié ez a szám, de tetszik na. És ismerem az előadót.
Tegnap elaludtam a laptoppal az ölemben itt a fotelban, ma szeretném ezt elkerülni igy hát most lefekszem.
Nem akarok rizsázni, ma nem. Ma komoly dolgokat akarok mondani.
Az első és legfontosabb dolog, hogy egy számomra fontos személynek ma van a születésnapja. Elnézést minden barátomtól akit esetleg nem emelgettem ki emiatt hogy szülinapos, de Vivi, az én Ms Pennsylvaniam jelenleg kiemelt figyelmet érdemel. Aki olvassa a blogom az tudja milyen jelentősége van neki az életemben, pláne az amerikai életemben. Kusza és különleges kis történetünk igazán összehozott minket. Aki lemaradt de érdekli;
http://oceanparty.blogspot.com/2012/07/philadelphia-baltimore-az-evtized.html
Valamikor tavasszal igéretet tettem neki, hogy a születésnapját együtt fogjuk ünnepelni. Valamikor tavasszal... Ez az a pont ami annyi furfangos érzést hoz elő. Azóta eltelt egy komplett nyár, mert bizony eltelt. A szivem és lelkem tele van egyfajta megmagyarázhatatlen feszültséggel. Amikor egyszerre érzel örömöt, szomorúságot, izgatottségot és mindent, de mindent egybemón. És ez egy ilyen furcsa nyomó érzést produkál s hiába vagy fáradt, a lábad menne vinne valahová, te sem tudod hová. Történjen valami, legyen valami, különben megőrülsz. :)
Ezt érzem most.
Nem az én születésnapom van, de kb úgy érzem magam. Olyan izgatott vagyok mint egy kisgyerek. Szóval úgy alakult az élet, hogy nem vagyok ott, nem vagyok Philadelphiába. Nem is leszek reggel sem. Itteni idő szerint nézve vagy otthoni szerint... nem mindegy... de nah. Szóval részben nem tartottam meg az igéretem. De mégis. Pénteken este hatkor buszra pattanok, és meg sem állok NewYorkig. Éjfélre tán ott is leszek és másnap csatlakozik Vivi, illetve a barátnői és ott ünnepeljük meg őt. A világ fővárosában. Ott ahol a szilvesztert is töltötte és ahol megannyiszor volt idén. Imádja. Nos, mi itt fogunk ereszdelahajam féle bulit csapni. Valahol Manhattanben.
Egy egész hétvégét töltök majd ott, lesz időm szétnézni és élvezkedni. Lesz időm egyedül is, és vele is. Magyarokkal, és ez a lényeg. Az élet igen furcsa.
Aztán van ebben valami szomorú is. Elmúlt a nyár és vele együtt sok minden. Sok dolog hagyott bennem nyomot. Már most érzem az a gyászos érzést, ami el fog önteni azon a napon, mikor a 39es lában talajt ér Budapesten. A sok viszontlátás csodaszép lesz, és baromira várom. De közben annyira megtanultam élni nélüle, ölelés és fizikális találkozás nélkül, hogy kicsit félek is tőle. Sok arc lesz újra velem szemben. Valósággal. De közben pedig elönt majd egy hatalmas és rendkivüli hiányérzet. Nem tudom, nem értem miért agyalok már most ezen, miért nem hagyom hogy vigyen a viz még két hónapig. Mert még ennyi időt leszek itt. Csak furcsa lesz, hogy felkelek, és ha kinézek az ablakon nem egy medencére nézek majd, meg a mögötte lévő szökőkutas tóra. Nem állnak majd a parkolókban Pontiac-ok Mustrangok, Camarok, Lincolnok Dodge-ok... Nem lesznek nyolc sávos autóutak és nem a Superfreshbe járok majd bevásárolni. Nem az óceánparton fogok esténként bulizni és nem angolul fogom megkérdezni hogy kérsz-e tejet vagy cukrot a kávédba. Nem a mexicói barátnőmmel fogok shoppingolni és nem a Marshallsban. Ha kedvem szottyan nem ugorhatok le az óceánpartra vagy éppen NewYorkba. Nem tolhatok be egy Dunkin-os fánkot és nem ihatok ingyen karamellás latte-t. Mert igen, úgy egy hónapja rószoktam. Utálom a kávét, de ez valahogy megtetszett. Sőt. Imádom. Persze nulla kávé ize van ahogyan én készitem. Olyan mint egy kakaó, csak karamellával.
Viszont! Helyette beülhetek a saját hiperszuper kis kocsimba, rátaposhatok a gázpedálra és mehetek világgá! Sőt azon is túl. Ha beszélgetek nem kell órákig gondolkozni, hogy magyarázzak el kifejtősebb dolgokat, vagy éppenséggel már az elég ha értik miről beszélek, mondjuk egy előadóról vagy kocsitipusról. Érdekes hogy a sokat fikázott Suzuki jelen van, de a franszia csodaautóknak semmi hire. Citroen? Peugeot? Renault? Azmiaz??? Egy világ ezek nélül. Semmi Opel, Fiat... Aztán a legfontosabb, hogy olyan emberekkel leszek körülvéve akiket szeretek és akik szeretnek. Nevethetek magyarul és egyszerűen csak ismerős helyen leszek. Jobban biztonságban érezve magam.
Tulajdonképpen az oka annak hogy ennyire elgondolkoztam az, hogy e hónap elsején volt fél éve, FÉL ÉVE hogy elhagytam Magyarországot, mint állandó lakhelyet s elindultam a hamubapogimmal szerencsétpróbálni. Szerencse... No, maradjunk annyiban hogy én vagyok a kovácsa. Fél évvel ezelőtt a németeknél raboskodtam, de egy vagyont kerestem. Ha a pénz motivált volna, akkor most is ott lennék, és már az autóeladó oldalakat nézegetném hogy megvegyem az új kocsimat. De...! Nem vagyok a németeknél, nem teszek félre havi szinten kisebb vagyonokat hanem már Amerikában vagyok, egy szintén szuper kis életszinvonallal és valóraváltott álmokkal. Nem fogok kocsit venni a félretett pénzemből, mert olyan tulajdonképpen nem létezik, mert elnyaralom. Megragadom a megragadhatót. Ide azért jöttem. Nem a pénz miatt.
Jövőre okosabb leszek. Nagyon remélem hogy ismét zöld utam lesz ide. Munkám lesz, azzal gond egy szál sincs. Kapjak vizumot és itt is vagyok. Pedig... nem olyan fényes ám az arany. Egy csomó baromi rossz dolog ért. És mégis vagyok annyira idióta hogy visszajöjjek. Persze nem mintha otthon nem érhetne, meg érne sok nehéz dolog, de azért könnyebb úgy gondolom otthon megoldani sokmindent.
Itt még egy fodrászhoz sem merek elmenni. És ez egyáltalán nem túlzás. A laptopom bemondta az uncsit, a szervizben meg a birkák sokat nem tudtak rajta segiteni. Félbetört egy fogam, és a saját kezemmel kellett kihúzzam a felét, hogy elkerüljem a rettenetesen drága fogorvost. A másik fele egyelőre, koppkoppkopp, köszöni szépen, jól van. Már eleve egy incsifincsi autóbalesettel indult az ittlétem és a melóval sem voltunk túl nagy barátságban. A kommunikáció egy nagyon erőfeszitő dolog volt és a társasági életem is jelentéktelen volt. Nem jött össze egy csomó dolog, vagy éppen nem akkor, amikor szerettem volna.
Az augusztus elrepült mint egy kismadár és most ősz van. Mikor elkeztem ez a bejegyzést irni itt még 10-e volt. Pontosan fél éve, ezen a napon találkoztam először Münchenben Szimivel, Vivi barátnőjével. Csudajó napot töltöttünk együtt és baromira sajnáltam hogy nem adatott meg nekünk hogy sűrűbben találkozzunk. Ő azóta áttette székhelyét Stuttgartba, szóval semmi sem a régi. Szétvitt minket a szél. Mindannyiónkat. Hihetetlen hogy eltelt egy fél év. Hihetetlen. Olyan érzésem van mintha éppencsak június lenne. Undoritóan gyorsan telik az idő.
Pontosan egy hónappal ezelőtt 11én, avagy majd mai nap folyamán, mert most még csak hajnal van, iszonyatosan boldog voltam, egy iszonyatosan jó napom volt és iszonyatosan hiányzik. Nincs azóta nap hogy ne gonolnék erre a napra. Nincs. És már el is telt egy hónap... A mai naphoz sok mindet lehet viszonyitani, mi volt ekkor, mi volt akkor és amakkor. Két hete például éppenséggel Washingtonban voltam, megint. De csak rohanóban. Egy hete pedig lezárult a kedd esti Northbeaches bulizás, záróparty volt, ezentúl nem iszunk 1$-ért erőset és nem állunk a homokban miközben a mostanra haver banda játszik a szinpadon. A múlt heti volt az UTOLSÓ. És igen, megint elkeződött ennek az általam utált szónak a használata. Mintha meghalnánk. Persze sosem tudhatjuk, lehet hogy tényleg utolsó valami, de talán, remélhetőleg nem.
Kedd. A horoszkópom szerint a szerencsenapom. Nos, nem tudom jelentősége van-e ennek, köze van-e az asztrológiához, de annyit mondhatok, a keddek itt sokat jelentettek nekem. Oly sokat.
Holnap megy haza Adri anyukája, de már ma, kedden, elmennek innen Rehobothról, mert felmennek Baltimoreba. Két hétre kaptam egy kölcsönanyukát, egy szelet Magyarországot. Győri édest és gulyáslevet. Ez is elszállt és nem marad semmi. Csak a múlt, az emlékek és a mosolyom.
Olyan tragikus vagyok ma. Látszik hogy nem irtam egy ideje, elfogott a kifejthetnék. Igértem hogy fogok szolgálni beszámolóval hogy "mi hogy s mint" volt az elveszett egy hónapban, de ezt előbb el kellett mondanom. A minap történt egy szuper kis dolog velem, Vivivel zenéket küldözgettünk egymástnak a nosztalgia jegyében, majd egyszercsak véletlen elküldött egy számot, ami oly sokat jelent nekem. Április végén, mikor elmentünk bulizni a lányokkal Münchenben, volt egy szám ami beleivódott az agyamba és megannyiszor lüktetett benne és fogalmam sem volt mi lehet az. Próbáltam rátalálni de szöveg nincs benne, szóval mission impossible. Vivi mondta anno, hogy majd dúdoljam el neki, mert ő ebben profi és majd megmondja mi az. Nost ő biztosan profi, de én dúdolásban kevésbbé, szóval ennyit a zenéről. Erre most pont elküldte nekem. Én pont ő. Az én kis Münchenmániásom találta el pont a keresett "München számomat". És nem is csoda hogy "befordulok" mert ez a szám olyan lélekbehatoló fajta...
Tessék kedves publikum... hallgassátok a több mint négy hónapja elvesztett számomat;
http://www.youtube.com/watch?v=p450mjB3mxc
Azthiszem jónéhányan ismerik... Itt persze fingjuk sincs ki ez a fickó, mi ez a zene. Nos, én sem vagyok rajnogó, mint kiderülhetett, hiszen azt sem tudtam kié ez a szám, de tetszik na. És ismerem az előadót.
Tegnap elaludtam a laptoppal az ölemben itt a fotelban, ma szeretném ezt elkerülni igy hát most lefekszem.
Vivi, neked pedig nagyon boldog születésnapot! Idén különlegesen sokáig tart, 18 órán át. Szombaton iszünk az egészségedre Hobokenben, illetve megőrülünk kicsit a NewYorki éjszakában. És ami még szép lesz ebben, hogy pont ehhez a hétvégéhez képest két hónapja találkoztunk először a wilágwégi Wilmingtonban! haha Ohh és hozzá képest egy hónap múlva már javában LosAngelesben leszünk!
V&V
Mindenkinek kivánok egy nagyon szép keddet és emlékezzünk meg a 11 éve történt tragikus szeptember 11-ére is, hiszen hiába Amerika "baja", azért sok honfitársunk veszett oda a semmiért. Jaa igenn. és erről jut eszembe. Pontosan ma egy éve, hogy ültem a kis NyugatiTéri Subwayben és arról ábrándoztam, bárcsak Amerikában lehetnék. Kedves Tavalyi Én! Itt vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése