2012. szeptember 20., csütörtök

Vészhelyzet esetén

Van elmaradásom, tudom. Egy AtlanticCity, egy egész augusztus és egy NewYork. Bepótolom, de valóban kicsit lustán ülök neki. Ennek oka a fáradtság. Kedv van, de egyszerűen out of power. Ezt csak ismételni és ismételni tudom. Valahogy a jó dolgokra jut már a legkevesebb energiám. NewYork előtt például olyan voltam mint a mostostt szar. Csúnya fogalom, de igy van. Körülbelül az indulás előtt egy órával jöttem lázba, addig semmi. Szomorú de meg kellett magam erőltetni hogy jól érezzem magam. Ez most igy hülyén hangzik, de valójában igy van. Szuper emberekkel voltam és szuper volt minden, tökéletes volt az egész, de igenis össze kellett magam szedjem, mert igencsak hátrányból indultam. Az utóbbi hetek kicsit lemeritettek lelkileg szóval nem is a fizokai fáradsággal van a baj. Azt az ember kialussza. Ez más. Ez a lélek. És végül eredményesen záródott a dolog, mert NewYork nagyon nagyon feltöltött. A város maga és a magyar csajszik akik bearanyozták az egészet!
 
Muszáj vagyok elmesélni a mai nap történetét. Egyszerűen csak. Mert.
Avagy azért, hogy bemutassam hogyan is haladtam végig az utat addig amig eljuttattam magam NAGY dolgokhoz. Nem mártirkodás, nem fitogtatás, egyszerű ábrázolás.
Én nappali, délelőtti műszakokban nyomulok. Beficcen egy-egy délután de sosem zárok vagy dolgozom este. De ma esküvő volt. A dolog annyi szót érdemel - hogy talán még emlékeztedek rá a kis Hawaii-i csaj - Elysia kezét megkérte egy orosz gyerek, az egésznek érdekhézasság szaga van, engem szerencsére nem hivtak meg, de "mindenki" egyebet igen. Szerintem meghivott volna amugy, csak mindenkinek nem lehetett szabadnapja a dunkinban. De sebaj. Nem vagyok kiváncsi egy zöldkártyaházasságra. Amennyire lehet sok boldogságot az ifjú párnak. Nem a rosszindulat beszél belőlem, hanem tudok amit tudok a körülményekről. A lány fülig szerelmes, a fiú pedig feketén van az országban és kell a papir.
Igy történt hogy beosztottak egy finom kis 3-11ig műszakra. Egy olyan lánnyal aki szintén nem nagy délutános. A neve Tashiana, fekete csaj, elég szép, 17 éves van egy 3 éves kisfia - egyszerű matekkal rá lehet jönni hány évesen szült - iskolába jár, mellette melózik nálunk. Aranyos, birom én, olyan igazi "gettonigga". A csaj már az elején közölte hogy szarul van, bevett valami gyógyszert. Mondta, mondta én meg nevettem, mert mi a fene egyebet tudjak csinálni mikor eleve ketten vagyunk egy egész boltra és ha még ő is kiesik akkor maradok én egy egész boltra. A nyári napokon volt hogy egyszerre 13-man dolgoztunk délelőtt, s bár a délután más, azért rá lehet jönni hogy EGY darab ember igencsak kevés. Ezt a boltot a legrosszabb napokon sem viszi el egy ember. Van drive thru, fagyi, és a kávé&fánk&szendvics részleg. Szóval szakadj 3 felé...
Történt aztán idővel, hogy éppen kasszáztam, ő felvette a kis kesztyűt hogy elkészitse a szendvicseket, aztán szépen ivesen hányt egy szépet a közlekedő közepére a kávégép elé. Majd szépen leült a sarokra a kuka mellé és ült a földön egy eszméletlen pózban. Én álltam mint egy idióta, néztem a vevőre, ő ebből mit észlelt, majd felvettem a következő rendeléstm elkészitettem mindent és megragadtam a telefont. Hivtam akit kellett, közben az üzletet ellepték a vendégek, jött a rendelés a headseten, leány még mindig ült a földön, én kerülgettem a zöld hányást és tettem a dolgom. Közben telefonáltam. Egy dologban voltam baromi biztos, én nem fogok utána feltakaritani, akármennyire is nincs eszméleténél. Olyan húsz perc múlva jutottunk el odáig hogy felállt, majd szépen lassan feltakaritotta a cuccot, még egy rendelést is felvett a driveban, aztán hátraküldtem. Nem érdekelt már semmi. A segitség uton volt, én remegtem az idegtől, a kezem és a hangom is. Tudok kezelni egy ilyen helyzetet, de éppenséggel mint már vázoltam nem igen vagyok abban a lelkiállapotban mostanában hogy én kezelgessek ilyeneket. N I N C S   K E D V E M!
A dolog érdekessége hogy a mai napnak eleve stresszben indultam neki, mert nem szoktam zárni és nem egy "erős" délutános emberrel voltam. Valahogy érzetem hogy ma nem oké valami. Nem tudom összességében mennyi idő telt el, mig beért a délelőttös almanager. Semmi időérzékem nem volt. Tettem a dolgom mint egy robot. Betoppan Shana, neki is állt segiteni, felhivta Tashi családját, két fekete srác jött és elvitte őt. Utólag tudtam meg hogy a pasija volt az egyik. Maradtunk ismét ketten. Gondoltam minden oké, lassan megnyugodhatok, mikoris a nő beközölte hogy neki aztán fogalma sincs semmiről, sosem dolgozott még délután. Egy éve van itt, al-manager és nem tudja még a risztókódot sem amivelé bezárjuk a boltot. Ez még oké is volna, minden oké is voltna az egész ki...szott szituáció oké is volna! CSAK!!! Esküvő van... Minden emberke akit megpróbáltunk felhivni 1; nem vette fel 2; felvette de részeg volt. Szóval nem tudtuk meg mi a teendő, sem azt hogy mi a kód. A managerünk szabin volt, a helyettese elutazott ma délután a területi vezetőnk nem tudom miért de nem vette fel. Egy órán át hivogattunk mindenkit aki ebben a boltban dolgozik és SEMMIRE sem jutottunk. Végül egyszerre hárman jelentkeztek vissza, hogy itt a kód és néhány elszórt információt adtak a teendőkről. De addigra az én drága idegrendszerem már feladta. Nem, nem voltam ideges. Leszartam. Nem érdekelt. Improvizáltunk. Megcsináltuk amit úgy láttunk meg kell, rend volt, még nevettem is a végefelé és 11 óra 9 perckor úgy jelentkeztem ki, mint annak a rendje.
 
Ez csak egy nap volt. Egyetlen egy nap az egész letültendő fél évemből, amiből négy hónap már elmúlt. Egy nap ami talán szót sem érdemel. Mert sok ilyen napot húztam már le. Nem azért mert ugyanez történt, nem szokak az emberek hányni és nem szoktam egyedül maradni, hanem mert sok olyan nap volt, mikor úgy éreztem, leteszem a kis köpenyem, leteszem a kis hedsetem, megköszönöm a lehetőséget és kifáradok az ajtón. Sok nap volt mikor fáradt voltam a magam hibájából, nincs is jogom hogy azok miatt panaszkodjak. De páldául pont most augusztusban, a hiányzó részben amiről még nem irtam ugyebár történt, hogy baromi beteg voltam, de tényleg nagyon és nem mentem haza. Nem kéredzkedtem el előbb, nem hivtam be mást magam helyett. És soha nem tettem le a lantot mikor a pokolba kivántam az egészet egy-egy pusztán csak borzalmas napon. Hogy miért?
Mert vannak céljaim. Vannak álmaim. És ez itt az eszköz hogy megvalósitsam őket. Mikor lázasan álltam augusztusban a drive thru ablakában, megkérdeztem magam miért is csinálom én ezt? Miért nem megyek csak egyszerűen haza, ide haza a kis lakáskába, kapcsolom be a gépem, iszogatok teácskát és gyógyulok. Mert vár rám mondjuk LosAngeles, meg mondjuk LasVegas... A GrandCanyon... SanFrancisco. Várt rám egy hétvége NewYorkban...
Kit érdekel a láz? Kit érdekel ha a fejére omik a világ egy szépnapon? Tudom hogy baromira haragudtam volna magamra, ha csak egyetlen egyszer is hazamentem volna. Úgyértem hogy nem Magyarhonba, hanem csak melóból haza. Ez egy órabéres állás. Egy óra veszteség, egy vagyon veszteség. Nyolc órányi munkám már egy LosAngele-LasVegas jegy ára. Szóval egy napi munkától való elesés már elválaszt egy csomó mindentől.
Mindennek ellerére úgy tekintek magamra hogy nem vagyok kitartó tipus. Sosem voltam. Mikor a fejem fölé nő valami, eltaszitom és másfelé fordulok. Talán most, hogy "belekényszeritettem" magam a kitartásba jobban is megy. Továbbra sem vagyok hajlandó az életemet a munkára és pénzre koncentrálni. Nekem nem erről szól az élet. Annyian kérdezik hogy ha jobban kerestem németországban mint itt Amrerikában, akkor minek jöttem ki? Minek? Mert úgy éreztem dolgom van itt. Vagy inkább itt van dolgom. Eldobtam euroezreket élményekért. Utazásokért, kalandokért. Spontaneitásért, kivételes, speciális dolgokért. Németországban nem lettem volna ennyire kitartó. Szerettem volna venni egy új kocsit, persze, szóval volt cél, de mivel volt már egy kocsim és másikat venni nem volt életbevágó, lehetséges hogy feladtam volna.
Amerika megdolgoztat fizikálisan és lelkileg is az álmaimért. Küzdök. Sokszor érzem már a túlélést és nem az átélést. És pntosan ezért, a sok küzdésért érzem igazságtalannak azt, hogy mire eljutok a célig, elfáradok, belefáradok. Mikor Vivihez mentem Phillybe éreztem ezt először. Annyira nem jött össze egyszerűen és mire odaértünk hogy megvalósult kicsit össze kellett szednem magam hogy felébredjek, ember eljött a te időd, semmi más dolgod nincs immár, mint örülni! Ugyan ez volt most NewYorkkal. Annyira nem volt egyszerű, hogy végülis az utolsó pillanatokban fogtam fel hogy ott tartok, és megnyugodhatok végre.
Soszor kérdezték én miért jöttem ide. Ma kérdezte meg Shana is. Sőt igy kérdezte; Te most akkor végülis azért jüttél ide ki Amerikába és dolgoztál végig egy egész nyarat és még többet hogy utazgass? Válaszom ennyi volt; Jah.
Mindenkit más motivált. Engem ez, ezt mindenki tudhatja, nem titok. De kicsit felháborit a dolog, hogy ennyire csodálkoznak. Ezért is kérdeztem végül hogy miért gondolja minden amerikai hogy ide csak azér jön az európai, mert otthon szegény a soruk? Ugyanis mondta hogy ő azt gondolta pénzt gyűjteni jöttem., hogy hazavigyem.
A vicc az, hogy tulajdonképpen már most több minent láttam Amerikából mit sok amerikai. Ezek nem utazgatnak, helyhezragadtak. Shana múlt héten volt először AtlanticCityben, holott itt lakik tőle két órára. Én előbb jártam meg azt a várost, mint ő. Oké én sem jártam végig minden magyar települést, de a főbbeket igen. És mellette sok egyebet is. Szeretem az országom és érdekel, mindig is érdekelt. Ezek itt csak elvannak. No mindegy, nem is ez a lényeg.
Higgyétek el, szeretnék én egy baromi életvidám blogot irni, de nem szeretnék hamis lenni. Szeretem a kis életem itt, minden jóval és rosszal együtt.
Várom hogy elutazzak az Én Nagy Utamra, várom hogy hazamenjek a családomhoz, barátaimhoz. Leragadtam valahol középúton Európa és Amerika között. Lebegek az Atlanti óceán felett és hol ide osonnék, hol oda. Sok miértem van és sok kérdés nélküli válaszom. Sokmindent csináltam nagyon jól és sokmindent rontottam el. Bánni nem bánok semmit és ez az ami a legfontosabb. Nincs olyan nap, amit másként csináltam volna. Napról napra azthiszem hogy vége. Már nem jöhet itt semmi új, semmi nagyon jó, csak a szokásos vagy kevesebb annál. Aztán minden nap meglep valamivel. Igy most már pozitivabban nézek előre. El semmit sem várok, de valamit mindig várok. ;)
 
Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
 
Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó, sem rossz,
Ütő vágy éri szivemet.
 
Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.
 
Ady Endre: Valami még készül

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...