Újra Amerikában - amikor 7000 km már nem távolság

Vasárnap délután ötkor elindultunk a reptérre. Nincs olyan messze tőlünk, de azért idejében elindultunk. Még szerencse! Pár perce már úton voltunk, mikor eszembe jutott, hogy nem nyomtattam ki a buszjegyem NewYorkból Doverbe, ami végzetes hiba! Visszafordultunk hát, beugrottunk egy ismerőshöz, mert persze a nyomtató is mikor nem használható otthon? persze hogy ilyenkor... Hát elindultunk másodjára, ettem kekszet mert ugyebár egész nap nem maradt meg bennem semmi és nagyon éhes voltam már. Anyu és Dani vittek ki, sajnáltam nagyon hogy öcsém nem tudott jönni, de mivel anyu ment tovább dolgozni, nem csináltunk plusz kört. A búcsú tőle nem volt vészes, pedig egyem a kis szívét, tudja mire készüljön, tavaly is hiányolt nagyon.

Hozzátenném, az ittlétemnek Amcsiban idén különösen jónak kell lennie, mert elég sok dologról vagyok kénytelen lemondani érte, köztük öcsém 10. szülinapjáról és 3 esküvőről, amiből kettő is ultrafontos a számomra...

Az út a reptérre rendben volt, szépen leparkoltunk, becuccoltunk. Még nem lehetett becsekkolni de én már sorban álltam. Rossz sorban, mert az ilyen előcsekkolós volt, így mikor kivártuk végül a sort, a nő beközölte hogy ott egy monitor, intézzem magam és jöjjek vissza. Hát akárhogy ütögettem a kódomat, nem sikerült. Visszamentem, erre a nő beállított egy másik sorba. Már majdnem végigvártam, mikor az előbbi nő elkezdett embereket hívni az én soromból, mert végzett a sajátjaival. Pislogtam nagyot hogy akkor nekem mégis miért nem tudott segíteni  de észrevette magát aztán odahívott. Végülis kedves volt, mert kicserélte a helyemet ablak mellé mindkét járatra.

Leültünk kicsit a padokra, bár már mehettem volna befelé a kapukhoz, de nem siettem el. Közben Dani repülőket fotózgatott, anyu pedig izgult. Én nem tudom megmondani mit éreztem. Maradtam is volna, meg mentem is volna, fene tudta mit akarok igazán. De menni kellett. Negyed nyolckor szépen elköszöntem tőlük, fogtam a sátorfámat és masíroztam a detektorokhoz. Nem pityergett ekkor még senki. Már sorban álltam mikor anyu rákezdett, egyem meg!

Teszem a bőröndöm a szalagra, mikor a nő kérdezi van-e nálam bármilyen folyadék. Mondom csak a kicsik. Nejlonban? Nem. Frankón visszaküldött, mehettem ki és vehettem az újságosnál. Anyuék néztek rám mint borjú az újkapura hogy ez most mi. Nem tudtunk nagyon mit kezdeni a szituval, mivel már elbúcsúztunk egyszer. Hát akkor most még egyszer! Cipő le, laptop ki, táska a dobozba, fémdetektor és visszaöltözés. Közben masszív integetés még kifelé, aztán elsétáltam.

Leültem a padra, szépen körbehivogattam mindenkit, elbúcsúztam akitől csak tudtam. Néhány sms. Már majdnem 8 óra volt, direkt megvártam mig lement a sor a gépre felszállásnál, mondom ráérek addig, hová rohanjak, helyjegyem van úgyis, ez nem a Wizzair. Mikor már kevesen voltak beálltam a sorba és láttam hogy ki van írva hogy Dublin. Ez eléggé nagy gond volt, ugyanis én Isztambulba kellett menjek! Kiderült megcserélték a kapukat, én meg oldalt ültem és nem láttam a kijelzőt s mivel telefonáltam, nem figyeltem mit mondanak be. Rohantam át a másikhoz, én voltam kb az utolsó előtti aki felszállt a gépre! Nem is én lennék! Képes vagyok 50 méterre a repülőtől ülve lekésni egy gépet...

TurkishAirlines, Budapest-Isztambul, Isztambul-NewYork. Ez volt az útvonalam. Mikor felszálltunk már sötét volt, ismét gyönyörű volt a kilátás, ilyenkor mindig Vegas jut eszembe. Sokat nem láttam utána, egyedül a Boszporusz érdekelt volna amit pont nem láttam, de sebaj, Isztambul többi része is jól mutatott fentről. Az út egész jó volt, féltem hogy fájni fog a fogam vagy fogam helye, de szerencsére semmi bajom nem volt. A kaja kifejezetten finom volt, lecsó búzakásával, szilvás sütemény, kenyérke és zöldbabsaláta. Jó kaja másnaposságra, haha! Néztem végig merre járunk, tulajdonképpen pihengettem csak és beszélgettem a mellettem ülő bácsival, aki valami kiállítást jött felépíteni a cégével. Jópofa volt, szeret repülni és Pestet nem látta még este fentről.

A leszállás jó volt és gyors. Nem nagyon tudtam eligazodni a reptéren, de nagyjából megsaccoltam honnan indul majd reggel tovább a gépem. Nyolc órám volt addig. Beüzemeltem a laptopot, fizetős volt a net, és a legjobb dolog az volt, hogy minden töltőmet feladtam a gépre, mert mikor pakoltam még nem voltam benne biztos hogy fel fogom adni, kivenni meg elfelejtettem előtte, így mindenem merülőben volt. Skypeoltam anyuékkal, a laptop még irt egy órát hogy bírja  de lemerült, beszéd közben. Kicsit csalódott voltam. A legnagyobb aggodalmam az volt hogy nagyon álmos voltam, de nem mertem aludni, mert merültek a telefonjaim is, és ha lemerülnek, nem csörög az ébresztő és lekésem tényleg a gépem. Próbáltam szerezni töltőt, egy büfés pasas próbált segíteni  de a csaj az információs pultnál  akit előtte már háromszor kérdeztem meg dolgok miatt, nem volt túl készséges a töltőjével kapcsolatban, mert éppen ő is töltött, de mondta hogy egy óra múlva talán segít  Nos, én pedig szépen bealudtam a padon. Semmi ébresztő, semmi bármi. Nem töltöttem telefont sem. Tökéletes időzítéssel felkeltem, bíztam magamban, nem volt más választásom, mert iszonyat fáradt voltam.

Reggel egy kis ráncbaszedés a mosdóban, aztán irány a kapumhoz. Meglepődtem, de újra átvilágítottak  nem is kicsit. Ilyen kérdés fogadott: a férjéhez megy? Mondom; ember, nincs is férjem! Tesztelgettek rendesen, három pontos volt az átvilágítás  Elég különös volt. Ezúttal időben a gépen voltam és akkora mázlim volt, hogy egyedül ültem, nem volt senki mellettem, sőt az egész gép eléggé üres volt, szerencsére. Megnéztem a felszállást. aztán pont két óra múlva felkeltem, pont Magyarország fölött.Tök jó volt még egyszer lenézni, elköszönni, bámulni. Ekkor hozták pont a reggelit is. Tojásrántottás csoda, finom volt, de volt valami édes cucc is, az nem volt jó. Szlovákia felett bealudtam, tulajdonképpen végig is aludtam az utat és még csak kényelmetlen sem volt. Skandinávia, Izland, Grönland, minden ott volt alattam, lehetett nézni kamerán a dolgokat, mert a gép elejére van rögzítve egy és így látni mindent ami fölött elmegyünk, ilyen volt a ruszki gépen is. Canada környékén felkeltem, azt hittem lekéstem a kaját, teljesen kétségbe estem, mert tök éhes voltam. De csak az italos körről maradtam le, az meg kit érdekel. Az ebéd is jó volt, mindent megettem, nagyon jól laktam, komolyan mondom.

 TurkishAirlines & Isztambul

reggeli

Debrecen 

 Tátra

ebéd

Adtak minden földi jót, papucsot, zoknit, füldugót, fogkefét, jó minőségű kispárnát, takarót, szájbalzsabot. Nekem ezek a keleti légitársaságok nagyon bejönnek. Mindenki a Lufthansara esküszik, persze nyilván gyorsabb az út, mert közelebb kell átszállni, de nem ilyen pöpec a kiszolgálás. Tizenegy, azaz 11 órát repültem ezúttal egyhuzamban és meg sem érzetem, sőt, úgy voltam vele, maradnék még, szunyókálnék még egy kicsit és ez nem vicc. Borzasztó jól viseltem. Egyszer sem voltam mosdóban, ami azért durva tejesitmény ekkora úton, mikor a két óráson már nagyon kivoltam ilyen téren.

Nagyjából kikalkuláltam hogy fogunk érkezni, melyik irányból és tudtam hogy elrepülünk pont Manhattan fölött. Szerencsétlenségemre pont a másik oldalon látszott a jobbik rész, és amúgy is olyan felhős volt hogy csak na. A CentralPark északi végét csíptem el, a jobb dolgok pont lemaradtak. Kicsit búsultam is miatta, amikor egyszer csak tettünk egy kört, és mitadIsten, telibekaptam egész Manhattant! oldalról ugyan, de talán még jobb is volt igy. Repestem az örömtől, felhők sem voltak, ezt nekem küldte az ég! Tavaly olyan rossz idő volt, hogy lemaradtam erről a látványról.

Manhattan, EmpireStateBuliding 

Manhattan

Szépen lecammogtam a gépről, tisztára otthon éreztem magam. Tudom a dolgok menetét és a terem is ismerős volt, megint az 1-es terminál, ahonnan haza is mentem.

Immigrációs pult... Nagy mákom volt, mert a sor hamar haladt, csak volt egy kis bibi. A nő aki segített kitölteni a papírokat mindenáron kérte a leendő tartózkodási címemet  nekem pedig fogalmam sem volt róla. Addig addig piszkáltak, míg beugrott egy cím  és leírtam  Magánál a pultnál egy kérdés volt, hol fogok dolgozni, ujjlenyomat, fotó, aztán tessék továbbfáradni.

Még egyszer megnézték a papírjaimat egy másik ponton, aztán vééégre mehettem a csomagjaimért. Az egyik éppen akkor fordult oda hozzám, de a másik olyan sokára ért oda, hogy frankón már lüktetett a szívem  Mindenféle félelmem van a csomagok miatt, elveszik, kinyitják, vagy éppen az hogy valaki lenyúlja míg kering a szalagon, ugyanis sokáig kell várni az immigráció miatt és úgy a bárki felkaphatja, de koppkoppkopp, ilyen ne legyen velem sosenem! :D

Az utazás nagy része ezennel kipipálva!

Már akkor sem érzékeltem és most sem érzékelem a távolságot. Tényleg olyan mintha a szomszéd megyébe mentem volna. Mivel minden ismerős volt eddig, úgy mászkáltam, intézkedtem mintha otthon volnék, valahogy a távolság sem számít már annyira. Tudom a járást, tudom mit és hová. A világ kicsit összement már a számomra. Ez persze nem egy negatív dolog, inkább jó érzés. Otthon lenni a világ több pontján. Hálás vagyok érte az életnek!