Csövelés New Yorkban és a "hazatérés"

Na ott voltam az én imádott 1-es terminálomban, úgy hiányzott, haha! Tudtam a járást, mosdó, aztán leültem, mindenemet feltöltöttem, mert tudtam hogy a városban nem lesz ilyen egyszerű  Közben neteztem, helyzet-jelentettem, fotókat töltögettem. Elvoltam ott néhány órát míg minden megvolt, aztán rutinosan mentem Manhettenbe.

AirTrain-re fel, keringés a metróhoz, metróra fel, blicceltem, és érkezés a TimesSquare melletti buszpályaudvarra, ahol már igazán otthonos a terep. A metrón megfigyeltem, újra magamba szívtam kicsit Amerikát, asszimilálódtam. Érdekes dolog, vagyis inkább érzés, hogy az ember megérkezik egy ilyen helyre és nem csodálkozik már rá a dolgokra. Persze NewYork és maga Amerika még mindig szenvedélyem, de már nincs az a gyermeki lelkesedésem. Nem éreztem magam turistának, tulajdonképpen ez a legjobb magyarázat. Leszálltam a Port Authority-n, elmasíroztam a csomagmegőrzőbe  és a nagyobbikat leadtam. Beletömtem mindent a kicsiből is, aztán siettem a TimeqSquare-re, mert skype-randit beszéltem meg anyuval onnan! Végigsétáltam a kedvenc utcám kedvenc részén, annyira színes  annyira pezsgő  Csilliárd ember jött nekem, hömpölygött a tömeg hétfő délután. Megláttam a TS-t és máris mosoly ült a pofimra! Bementem hát a mekibe, kértem kaját és nekiláttam dumcsizni. Jöttem mentem, mutogattam, fotóztam, valamennyit ebből sikerült érzékeltetni otthonra is. Végül elbúcsúztunk mert nagyon idegesítő volt mindent hatszázszor elmondani és visszakérdezni. Ezután körbejártam néhány boltot, végül pedig betértem az AT&T-be mert eldöntöttem hogy veszek egy sim-kártyát, ugyanis még a reptéren kiderült hogy az enyém, a tavalyi már nem él. Viszont elég fontos lett volna néhány telefont elintéznem. Baromi sokára kerültem sorra, de volt eredménye. Immáron NewYork-i telefonszámom van, ugyanis minden szám körzetszámmal kezdődik és az enyém Manhattan-i. Cool, mi? :D

Sétára indultam hát. Elmentem a RockefellerCenterhez, onnan lesétáltam a 5th avenuve-n, átmentem a MetLife Buildingen, egyenesen a GrandCentral-ba, mert azt kerestem, meg kellett nézzem mert még nem láttam. Nekem ez a hely tulajdonképpen egy mese miatt, a Madagaszkár első részéből a GrandCentralos jelenet miatt volt olyan érdekes. Nagyon élethűen ábrázolták a filmben, és most, igy élőben tényleg ugyanolyan volt. Külön meglepi volt hogy pont most idén 100 éves a GrandCentral, szóval tök vicces pont az évfordulóján látni először  Ott elücsörögtem egy jó darabig, kezdtem fáradni. Vettem egy colat, ami nem túl jó választás, de muszáj volt kicsit felpezsdülni. Ekkor még nem igazán tudtam az este menetét.

RockefellerCenter

Visszafelé vettem az irányt, de másik útvonalon. Elsétáltam az EmpireStateBuilding-ig amit az orrom előtt zártak pont be, de annyira úgysem akartam volna pont most bemenni. Elmentem a PublikLibrary mellett, visszamásztam a Broadway-n, a HeraldSquare-en megpihentem kicsit, mivel fotózgattam, mert szembejött néhány tulipán, nárcisz meg egy virágzó fa és olyan kontrasztot adott a városnak, a betondzsungelnek, felhőkarcolóknak és igazából még a sötétségnek is, hogy kaptam az alkalmon és megpróbáltam egy hangulatos képet kihozni belőle  egyetlen baj volt, az aksim persze merülőben úgyhogy ki be kapcsolgattam és annyi idom sem volt hogy igazán beállítsam a képet, így lett ami lett. A HeraldSquare-en ácsorogva eszembe jutott hogy a csajokkal itt találkoztunk Vivivel szeptemberben, mikor a szülinapját ünnepeltük, kicsit elfogott a nosztalgia és mindenki úgy hiányzott! Katicára és Vivire nem sok esélyem lesz idén viszontlátni NewYorkban, de Edinát szerencsére még igen. Sajnálom hogy a jó társaságom már nincs itt mikor én itt vagyok, dehát új év, új dolgok... 

GrandCentralStation

GrandCentral & ChryslerBuliding

Visszasétáltam a buszpályaudvarra és közben azon röhögtem hogy megint olyan ez a bőröndhúzkodás mint legelső napomon tavaly, mikor vasárnap reggel hatkor én voltam az egyetlen ember NewYork utcáin és visszhangzott ahogy vonszoltam magam után a kitört kerekű bőröndöm. Most is visszhangzott és már kezdett ürülni minden utca. Van ennek is egyfajta bája, mikor NewYork hirtelen "csak a tiéd" lesz. Elfogynak a vérszomjas turisták, senki nem vág oldalba és nem rohan senki sehová. 

A pályaudvaron rájöttem hogy tavaly jó hülye voltam, mert zárva van ugyan éjszaka 1-5-ig az épület, de akinek van buszjegye azt beengedik a váróba. Én meg annó mit összeszenvedtem... ahh. Mindegy holtig tanul az ember! Leengedtek hát, "Beágyaztam" magamnak megint az imádott fémpadon, ébresztőt állítottam és csicsikáltam pár órát. Nem volt éppen kényelmes, és elég hűvös is volt azon a részem mert közel voltak az ajtók, de kibírtam  tudtam aludni. Gondoltam amennyire fáradt vagyok alszok az utolsó pillanatig, de felkeltem hat körül és úgy döntöttem sétálok még egy kört a TS-en mert nagyon szeretem ezt az időszakot  sok a taxi, furcsa még az ég és jó fotótéma. De ott voltam megint a virágok és egyszerűen szerelmes lettem ebbe a látványba. Tulipánok a világ főterén  Egy csepp tavasz a modern rohanó világba! Elmentem, vettem elemet, nem bírtam ki! Egy darabig elművészkedtem, majd visszamentem, felvettem a nagy bőröndöm, becsekkoltam azt, majd sorban álltam.

almost summer in the city

ChryslerBuilding a kedvenc épületem NewYorkban

Irány Dover!

Kényelmesen elfoglaltam a helyem a buszon, laptopot beizzítottam  konnektor  wifi és végigneteztem azt a négy és fél órát amíg úton voltunk. Frankón nézelődni is elfelejtettem. Tavaly mikor először mentem ezen az útvonalon, rá voltam tapadva az üvegre és csak bámultam Manhattant meg amúgy is mindent, a kocsikat, utakat, hidakat. Most meg egyszer egyszer felpislantottam, csináltam néhány fotót. Változnak az idők. Ugyanúgy szerelmes vagyok ebbe a látványba, csak már nem újdonság. Komolyan mondom, ha valami, akkor ez a buszút már kicsit hosszú volt. Igazából rájöttem hogy azért mert nagyon fáradt voltam és nem pihenéssel ütöttem el az időt, hanem cseteléssel. Ami jól esett, csak megint úton voltam több napja és rám fért volna bármennyi alvás. 

Megálltunk egy kis pihenőre Wilmingtonban. Ott ahol Vivivel először találkoztunk, de Vivit ott sem találtam, ahogy a HeraldSquare-en sem volt ott... Eszembe jutottak az élményeink azon a forró júliusi hétvégén, ennek is már jó ideje. Pont megpillantottam hogy Vivi is online van és ráírtam hogy éppen hol járok. Különös volt az időzítés.

Wilmington

Persze késéssel érkeztünk meg Doverbe, a kis lepukkant buszmegállóba, ahonnan ősszel hazafelé indultam. Egy óra múlt, az idő jó volt, vártam Beáékat. Rárepültem az italautomatára mert azt hittem már vattát köpök. Begurult a felújított veterán verda, amivel ősszel is száguldoztunk. A két taxis pasi el is kezdte tippelgetni hányas évjárat, teljesen levette őket a lábukról a verda. Én meg büszkén mosolyogtam és mondtam nekik hogy megjött a fuvarom. Le voltak nyűgözve, gratuláltak hozzá. :D

Üdvözöltem Beát és immáron férjét Dougot. És a verdát is. Csomag a platóra, bepattantunk előre és suhantunk is kajálni, mert mind éhen akartunk halni. Elmentünk egy étterembe, rendeltünk egy kis kajcsit én személy szerint egy menő hamburgert sültkrumplival, csak hogy igazán amerikaiasan kezdjem az "hazatérésem". Dumálgattunk, kicsit belerázódtam az angolba újra. Tulajdonképpen nem felejtettem sokat. Kaja után haza mentünk hozzájuk, vettem egy zuhanyt és végre valahára beszélgettünk egy jót Beával! Nagyon ránk fért azthiszem. Doug addig csinosítgatta a kocsit, mert hétvégén autós motoros találkozóra készültek vele. 

Bea & Doug

Időközben kiderült hogy gubanc van a lakással ahová elvileg mennék lakni, így kicsit felment már a pumpám. Kezdődött az ügyintézés, telefonálgatás, sms-ezés. Az eredmény az lett hogy OceanCity-ben kell töltsem az éjszakát, a magyaroknál, aztán másnap megnézhetem a lakást hogy megfelel e. Hadd ne mondjam szárnyaltam a boldogságtól, hogy ennyi utazás után még mindig nem érek haza, egy olyan helyre ahol végre fixen ott vagyok. Janeth jött értem este hét körül, nagyon örültem neki, el sem hittem hogy újra láthatom! Az egyetlen "amerikai" akit igazán megkedveltem itt tavaly, de ugye ő is tulajdonképpen mexicoi, csak már Texasban született. A pasijával jött értem, áttettük a csomagjaimat, elbúcsúztam Beáéktól és elindultunk. Janeth nem tudta hogy el kell vigyen OC-be pedig a főnököm azt mondta tudja. Útközben megálltunk pár helyen, először még Doverben a Starbuckban ahol én még sosem ettem ittam, pedig megfordultam már párban. Idén majd végre kipróbálom. Röhögtünk egy csomót, nagyon jó volt velük lenni, angolul hülyülni. Olyan jókat tudunk egymáson nevetni.

Lewes-ban is megálltunk, ott kitettünk Janeth pasiját, ment tovább busszal, előtte pedig fagyiztak egyet, én nem nagyon mertem a fogam miatt. Jó volt már itt lenni a környéken, látni mindent hogy még a régi. Ketten folytattuk az utat tovább OceanCitybe, át DeweyBeachen ahol tavaly oly sokat partiztam, kukucskáltam a Northbeach felé, alig várom hogy megnyisson és keddenként bulizhassunk az 1$-os rumcola akció keretében.

Átmentünk a hídon  ami gyönyörűen ki volt világítva a kék fényekkel. Már majdnem ott voltunk, de megkértem Janethet hogy álljunk meg a 7eleven-ben, mert éhen akartam addigra megint halni. Vettem valami szendvicseket meg az én imádott Arizona teámat. Rögtön kettőt! Jég hideg ahhh! Szépen megköszöntem a fuvart és elköszöntem.

A magyar csipetcsapat fullos kis lakásában élvezhettem a vendégszeretetet, azt hittem az agyam eldobom olyan fasza  az a hely. Este mondjuk csak belülről csodálhattam meg, de éppen elég volt az is. Tavaly nekünk volt nagyon szerencsénk a lakással, idén pedig nekik. Határozottan. Elbeszélgettünk egy jót, mindenki otthon volt, megvolt a tárlatvezetés is. Jó volt viszontlátni az arcokat, főleg hogy ez nem most azonnalra volt tervezve alapvetően. Jót pihentem a kanapén egy hálózsák melegében, tényleg ultra mélyen aludtam.

Reggel korán keltem, a látvány lenyűgöző volt! Az öböl terült el előttem, kimentem hát a teraszra és élvezkedtem a látványban. Mondjuk a hurrikán alatt biztos nem élveztem volna ezt a közelséget az öbölhöz, de igy kifejezetten csodaszép volt! Kicsit végül még visszafeküdtünk, aztán lementünk a szomszédos Dunkinba reggeliért. Vettem egy szendvicset amit sosem eszek, nem tudom mi lelt. Éhes voltam, talán ennyi. Kata tett-vett, én ügyintéztem, fuvart, lakást mindent. Utána főzöcsézett, halacskát csinált zöldséggel, baromi jólesett. Fotóztunk is, szóval tulajdonképpen jól indult a nap. Jó idő is volt, azt beszéltük meg lemegyünk a Downtownba. Nos ebből semmi sem lett, mert volt egy kis kavarás a fuvarom körül és persze az idő és szar lett. Este hatra végül sikerült elindulni, jött értem a főnököm és Kati akivel tavaly is együtt laktam. Átsuhantunk Rehobothra, ismét a hídon  és Dewey-n át ezúttal nappal. Végre láttam az óceánomat!!! Megnéztük a megbeszélt lakást, ami nem volt rossz, sőt kimondottan jó, csak volt benn a házban egy hatalmas labrador. Én nem akartam kutyával lakni! Kedves és békés kutyus volt, de azért na! Nemár!  Ezután leraktuk a csomagjaimat egy exmunkatársnál, majd elmentünk kajálni az imádott Chipotle-ba. Benyomtam egy jó kis burritot, hát hadd ne mondjam hogy Isteni volt! Ezután átmeneti szállásként átcuccoltam az itteni magyarékhoz és el is hívtak iszogatni. Hát, a szombati szétcsúszás után nekem sem volt kedvem inni, de elmentem velük, eldumálgattunk, szólt az élőzene és csirkeszárny akció, mert szerda volt. A BethanyBlues-ba mentünk ami tavaly a szomszédunkban volt. Hiányzik az a kis lakás igazából, annyira rohadtul tökéletes volt, közel is, meg medence, meg szupi volt az egész. Hmm... Szar ügy... Hazatérés utén ismét egy jót aludtam, négy nap alatt a negyedik helyen, negyedik városban, országban, megyében... Már kicsit sok volt. Reggel finom reggelit készítettek nekem, aztán bevittek a jó öreg Dunkinba. Mit sem változott, illetve mégis. De erről később. Üdvözöltem az arcokat, aztán kezdésnek elkértem Shana kocsiját és elmentem lakást nézni. Két órán át jártam közvetítőről közvetítőre és 0 azaz nulla ajánlatot kaptam. Végül bánatosan lementem Lewes-ban a beachre és sétálgattam egyet. Nem annyira vidáman, de az óceánnak nagyon tudtam örülni. Éppen akkor futott ki a komp is, üres volt az egész part. Imádom ezt a helyet és azért jó volt újra látni. Mindenben az volt a furcsa hogy egyáltalán nem furcsa. Semmi sem volt az a fajta látvány hogy jééé tényleg, Komolyan mondom mikor Magyarországra tértem vissza sokkal szokatlanabbak voltak a dolgok. Mint pl a pénz. Komolyan mondom észrevettem hogy sokkal könnyebben adok vissza dollárból mint forintból ami azért érdekes mert itt ugye nem kerek végződések vannak, hanem van a 25 centes és azért igy egész más az egész, de nekem sokkal könnyebben megy. Most egyáltalán nem érzékelem a távolságot. Tényleg nem. Tavaly nagyon olyan volt mintha minimum a Holdon lennék. De már olyan könnyen jövök megyek kontinensek között hogy már meg sem kottyan a váltás. Ebben a pillanatban nem állítom hogy jövőre is itt szeretnék lenni, vannak egyéb terveim is, de erre az évre még van dolgom Amerikával. :) De most kicsit elkanyarodtam...

vezettem...

AriZona.Love

A parton sétálás után elmentem a Walmartba, vettem egy munkás nadrágot. Visszavittem a kocsit, aztán Shana visszadobott a befogadó magyarjaimhoz... akik nem voltak otthon. Kulcsot nem adtak mert úgy volt megbeszélve hogy otthon lesznek, de nem szóltak időben hogy helló, dolgunk akadt. Kettő órát ültem a fűben, s amikor unalmamban ledőltem a bőrdzsekimben, kijött a bankból a pasas, hogy jól vagyok-e, mert csak úgy kidőltem. Mondom köszike, minden oké, csak várok valakit. Biztos? Biztos. Nagyon ciki volt, már el is ment a kedvem a fekvéstől pedig fájt a derekam. Átültem a fűnek egy másik részére a két szatyrommal és vártam. Annyira feltoltam az agyamat, hogy már ötödik napja voltam immáron kiszolgáltatott, úgyhogy eldöntöttem hogy kutya ide vagy kutya oda, én még aznap este be akarok költözni a lakásba. Intézkedtem is, mindent lezsíroztam  Este hatkor hazaértek a megvendégelőim, gyorsat skypoltam haza aztán át is költöztettem magam. Komolyan mondom tulajdonképpen a hangulat szállodai volt, minden csillogott villogott éppen takarítottak. Mindent adtak, takaró, párna, ágyneműhuzat  klotyópapir stb. És egy albérletről beszélünk. Nagyon kedvesek voltak. A kutya Bailey nem sok vizet zavar tulajdonképpen, szóval lelkibékémre nyerve végre, megszabadulva mindenféle kiszolgáltatottságtól, baromi jót aludtam. Egy dolognak nem annyira örültem, hogy reggel 4:30-ra kellett menjek dolgozni másnap... Hát üdv újra itt Delawareben, Rehobothon a Dunkin csapatában! ;)