2012. május 8., kedd

The Budapest Bécs Düsseldorf NewYork OceanCity RehobothBeach expressz

Na most ugrok egyet az időben, és kihagyva egy tartalmas hét eseményeit, inkább írok arról, ami úgyis mindnekit jobban érdekel, mint az hogy milyen volt Magyarországon, de majd azt is megírom, mert azért pár szót érdemel a dolog. Szóval minden ott kezdődött hogy....

... pénteken délután felültem a bécsi buszra Danival. Ugyebár megvolt az érzékeny búcsú a családtól, a buszon pedig körbetelefonáltam nagyjából mindenkit, és elköszöntem. Nagy sírás-rívás nem volt igazából. Bécsbe érve otthonosan mozogtunk, elmetróztunk szépen Alexához, az ott élő barátnőmhöz. Volt nagy öröm, dumcsi meg miegymás. Hajat festettem, lazultunk aztán szépen elindultunk fél éjfél magasságában a bécsi éjszakába. A hely, amit először kinéztünk zárva volt. Sétáltunk egy cseppet, ismét az egy héttel azelőtti magassarkús megoldásban, megint rá lettem beszélve. Szörnyű! :D Elmetróztunk egy olyan helyre, ami a szórakozóhelyek gyűjtőhelye, lehetett válogatni. Lementünk az egyikbe, elnézelődtünk, oldódtunk, majd megnéztünk egy másik helyet. Coyote volt a neve, és Alexának ez nagyon tetszett, mármint csak a név. Elücsörögtünk egy ideig, hallgattuk a félretró zenéket, aztán mikor már a második helyi csodaszám ment, leléptünk és visszamentünk a másikba, aminek a nevét sem tudom. R'n'B zene szólt, rázta a jónép a kis popsit rendesen, a DJ fekete volt, és a közönség is eléggé. Tetszett a hely, jól éreztem magam, de ezt szerintem mindhárman elmondhatjuk.





Három óra körül indultunk haza, mindenki cseppet fáradt volt. Én megint levettem a kis cipőmet, de csak amíg a metrót vártuk, és ezúttal volt rajtam piros(!) zokni. Hazaértünk, még valami fontosat csekkoltam a neten, aztán kidőltünk. Utolsó éjszakám Európában. Nem tartott valami sokáig, kb két óra alvás után sikeresen, szó szerint fájdalmasan kelhettem is fel. Összeraktam a motyómat, és elindultam a reptérre. Immáron teljesen egyedül. Busz, metró, vonat, reptér. Vettem egy vizet, neteztem, és meghallottam hogy a kajáldások majdnem mind magyarok. Meg sem lepődöm már. Leadtam a bőröndöm, pénzt váltottam, becsekkoltam, kaptam helyet ablak mellé. Időben felszálltunk, én szinte az első percben kidőltem. Szörnyen fáradt voltam. Nem fájt a szívem miatta, felhős volt úgyis minden. Kaptunk egy szendvicset, egy teát vagy kávét. Igazából örültem neki, mert akkor még semmit sem ettem. Olyan másfél órát repültem, és Düsseldorfban voltam.



Átmasíroztam a C szektorba, az átszállásos részlegre, letelepedtem egy konnektorhoz és netezni akartam. Áldom az eszem, hogy vittem magammal a német netemet, mekkora szerencsém volt vele, ugyanis, nem volt wifi, ezek a németek mindenhonnan kispórolják. Pár órát ezzel jól elvoltam, aztán összecsomagoltam, és mentem a beszállókapuhoz. Egy óra késés kiírva... Ójee...
Bekapcsoltam újra a gépet, addigra pont hívtak egy pulthoz, mert átszállásos vagyok. Előttem nagyon vacakoltak, álltam ott egy darabig, pedig páran voltak csak előttem. Leültem, újra gép, írtam Biusak, hogy kések előreláthatólag, és hogy ha NewYorkba érek, a szállásra jelentkezem. Ezután kezdődött is a felszállás, jó kis helyem volt, egyedül ültem, és mindkét párnát és takarót használhattam a kényelmem érdekében :D Az út durván gyors volt, a pilóta nagyon belehúzott, előbb érzünk oda egy óra késéssel, mint ahogy eredetileg, késés nélkül tettük volna. Kétszer osztottak kaját, ránézésre guszta volt, de borzasztó volt ize. Jobb híjján megettem, mert éhes voltam. Aztán aludtam, ettem, aludtam, néztem a képernyőt hogy hol járunk, aludtam, fáztam, helyezkedtem, aludtam. Aztán olyan 7 és fél óra repülés után végre leszálltunk. Sokat nem láttam, mert baromi felhős volt minden, de egy kis tengerpart beficcent, aranyos házakkal. NewYorkból sajnos semmit. Eszembe jutott a híres szept 11, hogy akár ez a gép is találhatott volna valami magasabb, függőleges leszállópályát... De én egyben megérkeztem. Emlékszem amikor még ősszel pont azon a napon a tíz éves évfordulón gubbadtam a Subwayban és Amerikáról ábrándoztam...








Nagyon rossz volt a leszállás, mindkét gépnél. Olyan "nem fogunk megállni" érzésem volt. Semmi különleges érzés nem öntött el a megérkezés miatt, egyedül az izgatott hol a legközelebbi mosdó, de az nagyon. Ezután beálltam a hatsávos, faltól-falig kacskaringózós bevándorlásos sorba. Egy óra alatt tekeregtem végig.


Kedves fickót fogtam ki, semmi extrát nem kérdezett, mit fogok melózni, és hol. Mondta hogy sajnálja hogy ilyen messze leszek, adhatnék neki kedvezményt a melóhelyen. Humorherold... Rohantam, felkaptam a kis bőröndömet, és vonszoltam a kijárthoz. Félig eldöntöttem hogy bemegyek taxival, a híres sárgával, a szállásomig, és fejben el is döntöttem mi az a maximum ár, amiért bevállalom. No, 51$ volt a taxi, és ez nem fért bele nekem a fejemben szabott keretbe. Sajnáltam, mert ez azt jelentette, irány a metró. Felszálltam az AirTrain-re, ami elvitt a metróig. Két megállóra volt ez a 8-as termináltól, ahol én voltam. Hozzáteszem a bőröndöm kereke ki volt törve, vízhólyagos kézzel vonszoltam már Bécs óta. Leszállásnál erről a vonatról, van egy kapu, ott kell fizetni a jegyet. Próbálkoztam én az automatánál, de nem jött össze. Odamentem egy fekete biztonságis emberkéhez, aki próbált segíteni, magyarázott valamit a címletekről, aztán elkérte a személyimet, itt meg is ijedtem hogy mi baja, aztán megdicsérte a nevem, leírt pár dolgot, aztán mondta legyen szép napom, és átengedett ingyen. Ejjha :D



A metrónál sikerült vennem jegyet, de valamiért nem engedett át a kapu, így szóltam egy valakinek megint. Átengedtek. Lift, le a metróhoz. Várakoztam egy jó darabig, majd jött. Kicsit lerobbant, akár a megálló maga. 26 megállót mentem, egész gyors volt, és nem volt ám olyan vészes, mint amennyire riogattak. Utolsó előtti megállónál felálltam, és bámultam ki az ajtón. Ez a metró ugyanis a város felett közlekedik, nem pedig a föld alatt. A látvány cseppet pazar volt! Manhattan és az East River panorámája tárult elém. Baromi lassan ment a metró, én meg az utolsó pillanatig bámultam kifelé, és ittam befelé a látványt. Az idő, bár borús volt, cseppet sem szólt bele a látványba. Sőt! Imádtam, és végre érzékelhető volt NewYork. Bedöcögött a járgány a megállóba, újra téptem magam után a bőröndöket, hogy átszálljak a másik metróra. Megkérdeztem két srácot jó oldalon vagyok-e ez megy az én utcámhoz. Rendesek voltak, mert végül ők is ott szálltak le, és felvitték nekem a bőröndömet, sőt a srác navin megnézte nekem merre kell mennem, bár azt amúgy is tudtam. Na megindultam Manhattanban a hotel felé, közben nézelődtem, szenvedtem és izgultam hogy elérjem Biust. Megtaláltam a hotelt, levetődtem egy székre, azonnal felmentem a netre, jeleztem, megérkeztem. A recepciós csaj jó arc volt, odaadta a kulcsom, fizettem, és mikor a telefon működéséről érdeklődtem mondta hogy használhatom az sajátját. Felcipeltem a 28kg cuccomat a harmadikra, mert persze lift az nem volt.




 Beraktam a hálófülkébe gyors készülés, aztán lenn is teremtem a recepción, és telefonáltam Biusnak. Kicsit nehezen értettük meg egymást, de kiderült nincsenek messze tőlem, mondta hogy találkozás a Bleeker Street és a 6. utca sarkán, nagyon menőn és amcsisan hangzott az ajánlat :D Küldött még egy SMS-t is a csaj telójára hogy biztos legyen, aztán mint aki minden nap Manhattanban rohangál, nekiindultam az iccakának, gyalogosan, egy térképpel a farzsebemben. Nagyon menő voltam, tényleg! Épp valami mexikói ünnepnap volt, mindenki sombrerokban, teli utcák, zene, taxik mindenféle színű emberek, röhögés, tancolás, minden. Pillanatok alatt ott teremtem a 6. utcánál, imádkoztam hogy minden rendben legyen és megtaláljuk egymást. Mikor kiszúrtam Biust, azt hittem sikítok vagy legalábbis eljárok egy örömtáncot. Istenien boldog voltam! Vele volt még a barátnője Lívia. Nem szórakoztunk sokat, azonnal nekiindultunk egy helyet találni, ami jó lesz egy kis bulizásra. Ők már bemelegítettek egy helyen, én ugyebár akkor kezdtem. Sétálgattunk, beszéltünk pár szót, és találtunk is egy szimpi helyet, bementünk a tömegbe, aztán találtunk egyetlen egy szabad asztalt, amit tán a sors rendelt nekünk.


Három órát töltöttünk el ott, megkóstolhattam amilyen is az amcsi sör, eleve nem szeretem, így ez sem töltött el különösebb elégedettséggel. Lívia közben feladta, a fáradtság legyőzte neki indult hazafelé, Jersey-be. Mi maradtunk, beszélgettünk és haldokoltunk a fáradságtól, dehát nem tehettem meg hogy alszok. Túl nagy luxus lett volna. :D Egy idő után zárórát jelentettem, azért egykét óra alvásra szükségem volt, illetve éhes voltam. Bius mindenképp a valakinél látott nyúlós pizzát akarta enni, így csatlakoztam a felkutatásában. Azthiszem megtaláltuk, ettünk is egy egy szeletet, és isteni volt, jobb mint Itáliában! Hehe
Végül nagy nevetések és aranyköpések közepette elkísértem ÉN aki pár órája voltam csak new yorki Biust a metró irányába, elköszöntünk egymástól, megegyezve egy újabb találkában, vagy akár többen is. Hazasétáltam egyedül a kis szállásomra, közben egy-egy kapuban, vagy klub előtt egymásba tekeredett alkalmi vagy állandó szerelmespárok csókolóztak, tisztára mint a filmekben. Mentem, lobogott a hajam, egy kocsi lelassított, raszta néger megkérdi hogyvagyok, nem iszunk-e valamit, elvigyen-e oda ahová megyek. Ezerfokos mosoly, meg soksok, tenkjú, de mondtam hogy inkább nem, köszi, nájsz vagy! Kómásan de boldogan sétáltam, igazából el akartam még menni a TimeSquare-re de meggondoltam magam, mejd legközelebb, gondoltam. Felmentem a szobámba, ruhástul kidőltem, még egykét dolgot a térképen csekkoltam, aztán alukáltam. Megint nem vittem túlzásba, időeltolódva aludtam két órát, aztán hipphopp összeszedtem magam, öltözködni ugyebár nagyon nem kellett. Lecipeltem a bőröndöket, kijelentkeztem, gyorsan felnéztem netre hogy minden rendben. Nekiindultam az UnionSquare-nek, megint a hólyagos kezemmel és a kitört kerekű 22kilós bőrönddel, meg a kicsivel.






Senki, ismétlem senki nem volt az utcán. NewYork üres volt. Autók sem jártak, csak taxik, azok meg mind lassítottak és kérdezték kell-e fuvar. De én hősiesen téptem magam után a cuccost. Az üres utcán csak a csomagom sercegésétől volt hangos, nem tudom hová bújtak az emberek. Igaz, vasárnap volt és fél hét, de akkor is! Egy ilyen nagy lélekszámú város minden lakója nem alhat! :D Ezek szerint mégis...






Odaértem az UnionSquare-re néztem jobbra, balra előre hátra, semmi izgalmas, kivéve az EmpireStateBuilding csúcsocskája. Lementem a metróhoz, beszenvedtem magam megint a kapun, lelifteztem, vártam, felszálltam, kettőt mentem, lift. És ahogy kinyílt a lift... ...telibe elém tárult a TimesSquare!
















Csak nem hagyhattam ki!!!!! Üres volt ez is, hihetetlen! Csak zsaruk, biciklisek/valami felvonulás miatt/ taxik. Igazából imádtam, hatalmas volt és csilivili, olyan amilyennek elképzeltem. Amúgy fotón jobban mutat mint élőben. :D Megkértem egy kedves kínait készítsen egy fotót rólam, így sikerült. Nézelődtem, örültem, aztán elindultam a buszpályaudvarra. Egy utcára volt, így kézenfekvő volt hogy nem hagyom ki ezt a látványosságot végül. A buszpályaudvar maga volt a labirintus és a barkóba keveréke. Eddig azt hittem a müncheni a csúcs, de ez még jobb. Több mint 300(!!!) /nem vicc/ állás van, ahonnan indulnak, és nincs egy áldott kijelző, ahol írnák mi, mikor, honnan, hová indul. Írták hogy célszerű egy órával előbb kinn lenni, és nagyjából be is tartottam és ez tanácsos is volt. Fél óráig kerestem legalább egy információs pultot, aztán találtam egyet, és megsúgták a 75ösről indul a busz. Lementem, ennivalót már nem vettem, mert megint ilyen forgókapus megoldás volt a boltba(!) és nem volt kedvem magam két bőrönddel bepaszírozni. Vizem még volt. Sorbaálltam, és szinte azonnal jött egy nyüzüge srác és kérdezte ez megy-e OceanCitybe. Mondom igen és visszakérdeztem nem tudja-e be kell-e csekkolni a bőröndöt. Nem tudta, de elkezdtünk dumcsizni, ukrán volt és OceanCitybe ment dolgozni a FoodLion-ba. Végül csak be kellett csekkolni a bőröndöt én megvártam a gyereket, aki mellém ült le a buszon, és néha-néha beszélgettünk, hol pedig eludtunk. Ő is magányos NewYork-járó volt egy napig, megmutatta a képeit, mondta hogy nem tetszett neki a város. Én a repülőről eltett takarókkal takaróztam, meg helyeztem magam kényelembe. Nagyon jól jött hogy elhoztam őket. Az út hosszú volt, és nem túl kényelmes, bőr ülések, hiába is ezek imádnak flancolni, bár nem tudom mér jó belerohadni egy bőrülésbe, de mindegy. A srác nagyon rendes volt megkérdezte van-e valami kajám az útra és mondta hogy semmi. Erre felajánlotta az egyik szendvicsét. Éppen akkor akartam éhenhalni amúgy, már rosszul voltam. Nagy kedvessége közepette rájöttem van még nálam Toffifee, megkínáltam vele és szinte repesett örömében, közölte hogy imádja. Jó üzlet volt, na!




Manhattan


Wifi kellett volna hogy legyen, de nem volt, illetve áram sem, pedig volt konnektor minden üléshez. Így az út javarészén a legjobb program az alvás volt. Egyszer csak Washingtonban találtam magunkat, fel sem fogtam hogy lehet ez, mivel az eredeti útvonal nem erre szólt. Sokat nem láttam belőle, de mégis, na ott voltam. :D Salisbury-ban leszálltunk és húsz perc múlva jött a másik busz amire átszálltunk és elvitt OceanCitybe, persze ezen a csepp úton, tényleg ez már semmi sem volt, 40 perc mindössze, na ezen az úton volt a buszon wifi és áram. Szentségeltünk a sráccal rendesen. Elkérte az elérhetőségeimet, aztán skypon végigmutogatta az ismerőseinek az utat, és beszélt a maga kis ukrán nyelvén. Furi volt. :D


 viharvert csomagom


Na végül nagynehezen megérkeztem helyi idő szerint fél négykor, azaz otthon már javában este fél tíz volt. Szóval három nap masszív utazás után, lopott perceket alukálva végre elértem a majdnem célt. Ácsorogtam egy darabig a szélben, aztán jöttek értem kocsival, és elvittek a magyar bandához, ehol egy éjszakára vendégül láttak. Ott már zajlott az élet, szó se róla. De menő hogy mindenhol volt végre kihez magyarul szólni. Végre zuhanyoztam egy jót, ahh! Ettem pár falatot, megkínáltak valami fagyasztott csodával, meg egy isteni szendvicsjégkrémmel. Nyamii! Eztán netezgettem, majd felmentem pihenni egy srác helyére, mert ő éjszakázott melóba. Végre egyhuzamban aludtam több órát.



Szupi volt amúgy a lakás Reggel 6:20ra volt megbeszélve a találka a ház előtt Julia-val, a főnökömmel, mert átvitt a totális célállomásra, RehobothBeachre. Azaz már én sem tudom megmondani hol vagyok, elvileg ez Lewes, de mégse. :D
Mindegy. Itt vagyok ragyogok. Az úton beszélgettünk, néztem a csuda tájat, kétoldalt óceán, isteni volt, cuki házikók és szállodák. Megérkeztem végül a kis helyemre, csúcsszuper házikó, frankó lakás. Szökőkutas tóra, és a medencére néző erkély és ablakok. Tyűű. Leheveredtem megvártam míg felkel a lakótársam, aztán sütöttünk főztünk, kicsit pihentem, aztán elmentünk a környékre, kicsit vásároltunk, bementünk a melóhelyre, megnéztem a beosztást, már másnapra be voltam írva reggel 7-től. Hazamentünk, ő elment melózni, én beszéltem a családdal végre, aztán elmentem shoppingolni. Vettem egykét dolgot, ami kellett azt találtam, vettem gyümölcsöt is, egy negyed dinnyét. Be is faltam itthon, aztán kicsit dumáltunk, és mindenki nyugovóra tért. Első éjszakám az új otthonomban, Amerikában, Delaware államban.


kilátás



itt lakom immáron

3 megjegyzés:

  1. Jó volt olvasni... :-)sokkal jobb a hangulata mint az előzőnek, vajon miért?? :-D ;-)
    Kicsit olyan mintha Veled lennék, de ezt már mondtam sokszor. :-)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon irigyellek :)) Csatlakozom az előttem szólóhoz, ismét egy nagyon jó bejegyzést olvastunk, én is teljesen átéltem, szinte Veled voltam :)) Várjuk a munkáról és beilleszkedésedről szóló írásokat is...

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm csajok!
    Igyekszem magam aktivizálni, és megosztani minden lehetségeset. Kicsit döcögős a dolog a körülmények miatt, valaki mindig duruzsol, így nehéz írni :D De igyekszem minden igényt kielégítően helyzetjelenteni!
    Puszi nektek!

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...