Két hónap az óceánnál

Ezt nem szánom egy hosszú gondolatsornak, de megérdemli az említést.

Immáron pontosan két hónapja tengetem az életem távol itt, Rehoboth-on. Ennyi időt egy huzamban még nem voltam távol az otthonomtól, az embereimtől. Összességében négy hónapja szedtem a sátrofámat is indultam neki először az én kis Alpesi kilátással rendelkező falvacskába a bajorokhoz. Ott még fogadtam látogatókat, meg haza is mentem egy körre. Jó hogy pont vízum-ügyben, de mégis, megszakítottam ezzel a két hónapot. Szóval a folytonosságot véve figyelembe, messze ez vezet. Két hónapja a skype a kommunikáció-forrásom,ha egy kis beszélgetésre vágyom "élőben". Aztán vannak az írásos megoldások. Egy hónapnyi internetnélküliség után már ez is megoldódott, ahogy minden egyéb is megy a maga medrében, szépen lassan. Néha türelmetlen vagyok, elfelejtem hogy nem jöhet minden jó egyszerre, nem történhet minden azonnal és nem várhatom el a mindenséget. Az eleje igen nehéz volt, de most már jó. Jó itt. Mindenki kérdezi tőlem hogy mikor megyek végre haza, haza akarok-e egyáltalán menni. Felzaklató kérdések, mert egyfelől rettenetesen hiányzik mindenki, jó lenne oly sok emberrel egy jót beszélgetni. De ez most eléggé lehetetlen. Másfelől meg egyáltalán nem várom a végét a dolognak, mert újra ősz lesz, aztán tél, hideg, és nem hiányzik a tavalyi téli depi sem. Tudom hogy ha majd haza kell mennem elfog majd a hiányérzet. Tudom hogy trauma lesz, meg fog viselni és kicsit befordulok. Ezekbe inkább nem gondolok túlságosan bele, bízom abba hogy mire hazaérek úgy tudom alakítani a kis dolgaimat ahogy elterveztem, elsősorban egy bécsi állásra van szükségem. Nem szeretnék Magyarországon élni. Nem azért mert nem szeretek, mert nagyon is szeretek, csak sajnos élhetetlenek a körülmények. Nincs kedvem éhbérért robotolni. Igen, kipróbáltam milyen otthon dolgozni, igenis lehúztam több mint két évet egy állandó munkahelyen és igenis megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem lépek sokkal előrébb. Panaszra még így sem lehet szavam, mivel jobban kerestem mint sok tapasztalt idősebb ember, vagy mint a nagyobb érdemű munkát végző emberek. Dolgoztam otthon is gyorsétteremben, már említettem többször is. Egy vicc volt az ottani keresetem az elvégzett munka arányában. Annyi szerencsém volt vele, hogy az egészet szórakozásnak fogtam fel, nem vettem komolyan, tudtam hogy csak egy állomás, egy rövidke állomás az életemben. Igyekeztem a tőlem telhető legjobbat nyújtani csak mindenféle nyomás nélkül. Minden tiszteletem azoké, akik továbbra is ott húzzák az igát, és úgy eleve minden hazai gyorséttermi dolgozóé. Srácok, annyit mondhatok, itt még ti is meg lennétek becsülve.

Tudom, nem mindenkinek adatik meg az hogy így alakuljon az élete. Nekem nem kell túlságosan igyekeznem hogy a földön bírjak maradni. Nem szálltam el. De amim van, arra büszke leszek. Nem vagyok hajlandó immáron többé csendben élvezni a jót. Jó magyar szokás, hogy ha jó ér minket arról hallgatunk mint a sír, viszont panaszkodni, azt bizony tudunk. És fordítva is. A rosszat szívesebben hallgatjuk meg, mint a jót. Mert irigy világban élünk. Én mindig tudtam örülni mások örömének és nem sajnáltam tőlük. Sokszor csendült fel a fejemben persze, hogy engem vajon mikor ér hasonló szerencse, de ez nem egyenlő az irigységgel. Még akkor is tudok másokkal örülni, ha netán pont az én vágyaimat valósítják meg. Én szeretem a boldog vagy örömben lévő embereket.

Aki tud velem örülni annak, hogy két hónapja koptatom az alighasznált amerikai járdákat és ki tudom jelenteni hogy elégedett vagyok, annak ezer hálám és higgyétek el, nem képzelek magamról most többet. Csak nevezzük úgy; boldog vagyok. Azoknak pedig, akik irigyek, rosszat kívánnak, vagy csak simán rosszindulatú kijelentéseket tesznek maguknak vagy másoknak, azoknak annyit tudnék üzenni, hogy itt az ideje, hogy elinduljanak a maguk útján. Egy próbát megér. Garancia nincs semmire, de ha türelem van /nekem sem volt sok és a mai napig sincs/ akkor nyugodtabban lehet egyről a kettőre haladni. Én kívánom hogy mindenki találja meg a maga helyét, de ha nem is találja, legalább keresse, és soha ne adja fel. Én is 11 voltam mikor megálmodtam ezt magamnak, nagy kitérőt tettem míg idáig jutottam, és nem bánom egyetlen percét sem. Tapasztaltam és szereztem egy csomó olyan embert az életembe, akik, bárhol is legyek fontosak lesznek számomra, és boldog vagyok hogy érzem, ugyanígy éreznek ők is.

Nos, hosszabbra nyúlt mint gondoltam, de ezt sem bánom. Láthatja mindenki immáron hogy bár az élet nem fenékig tejfel, feladni sosem szabadna. Magam szoktam mondani nem az a szégyen ha elbukunk az utunk során, hanem az ha gyávák vagyunk elindulni. Ha elbuksz, még felállhatsz, választhatsz másik utat vagy folytatod a megkezdettet, immáron több tapasztalattal. De ha csak toporog egy helyben, nem fogsz jutni semmire. Az önsajnálat pedig csúnya egy jószág.

Két hónapja vagyok tehát itt, hátra van még négy és fél. Remélem minden egyes hónappal csak jobban érzem majd magam. Még ha ez egy nagyon meredek hullámvasutat fog is majd produkálni hazamenetkor. Majd összeszedem magam. Aztán, jövőre úgyis megvan újra a lehetőség ugyanerre! ;)