2012. július 10., kedd

Motiváció

Hát na, elfáradtam. Egy hete robotolok mögöttem van egy 46 órás munkahét és ez sem lesz sokkal kevesebb. Egyhuzamban kilenc ilyen nap jutott, ilyen csodálatos mint akár a mai. Ezt természetesen most cinikusan értettem. Tudom én, akad aki ennél többet dolgozik, meg egyfolytában, én is nyomtam már az ipart keményen, de mikor az ember 20 órás hetek után újra vissza kell hogy rázódjon ebbe, az maga a pokol. Vígan eléldegéltem a kisebb óraszámommal is, mint láthattátok nem kellett nadrágszíjakat húzkodnom fele melóval sem. Igazából ez most tulajdonképpen egyetlen egy dolog miatt jó, egy dolog miatt életet, az őszi két hetes California és Nevada nyaralás miatt. Teljesen bezsongtam az utóbbi napokban, kezdem felfogni és beleélni magam. Jól állok, és így már jobb a kedvem is.
Az utóbbi napok igen semmilyenek voltak, tényleg csak a meló és az agyhalál. Csütörtökön lehúztam a kis óráimat, meghaltam itthon, kipurcantam, aludtam. Úgy fájt a derekam hogy azt hittem ott bőgöm el magam, de nem tettem mert előbb aludtam el. Mikor felkeltem egy pompás kérés fogadott; nem mennék-e be egy órára a Dunkinba segíteni takarítani. Ó mondom mi forgalom lehetett ha ilyet kérnek. Semmi kedvem nem volt, dehát az ember néha nem mondhat nemet bizonyos okoknál fogva. Kómásan bementem Adrival és szembecsapott a látvány; itt bizony megint átalakítás volt, az üzlet zárva, csak a drive működik, de az meg nagyon. A hajam téptem igazából. Tudtam hogy itt lőttek az egy órának. Hivatalos voltam moziba, de így frankón lemaradtam róla. NÉGY órát voltunk benn, fél 11-kor jöttünk el. Reggel várt a következő adag. A pihenésen kívül nem volt más programom. A mozi állítólag nagyon jó volt, hát így jártam, vagyis nem jártam...
Pénteken egy dologban baromira biztos voltam, mégpedig abban, hogy én sosem fogok tudni elszabadulni délelőtt 11-kor. Nem is reménykedtem. De azt kicsit sem sejtettem hogy két és fél órát túlórázok majd. Betanítottak valami új dologra, nagyon hideg dologra. Ugyanis a fagyasztóba kell rohangálni meg a hűtőbe. Amúgy számolgatós, előkészítős dolog. Nagyon megtiszteltető hogy tanítanak, csak fáztam nagyon és fáradt voltam már. Hazajöttem, vártam Janethre, elvittük Oliviat melózni aztán elmentünk a bankba. Igen, már megint. :)
Ezt letudtuk hamar, haza jöttünk és terveztünk lemenni ejtőzni a medencéhez. Elkezdtünk beszélgetni, aztán elhallgattunk, meredtünk és végül Janeth elhúzott mint a villám. Befáradt és még vezetnie kellett egy órát. Én sem voltam a toppon.
No és jött a szombat. Sok volt ráadásul szerintem hőemelkedésem volt, és már reggel rosszul éreztem magam. Fáradtság és szerintem a fagyasztó sem tett túl jót. Na délig elszenvedgettem magam és úgy léptem le mint akit ágyúból lőttek. Itthon csak fetrengtem, tartottam egy röpke 4(!) órás skype-beszélgetést, aztán hamar lefeküdtem mert tényleg nem voltam jól. Nem így kéne kinézzen egy szombat este, de ez ilyen volt. Észre sem vettem hogy szombat volt. El is felejtettem.
A szombat estét még azzal is sikerült jól feldobni, hogy megláttam az eheti beosztásom. Lesokkolódtam és az életkedvem is elment... valahová Kínába.. jó messze... Olyan hülye az egész hogy lelőném. Eleve a tény, hogy KILENC napom lesz egyben így, szabadnap nélkül és bő kézzel osztogatott óraszámokkal, szóval így igencsak egy dolog lebegett a szemem előtt: ALUDNI AKAROK! De egyfolytában, mély kóma hogy ne kelljen megmozduljak. Tudom, ez semmi, de tényleg heti 2-3 szabadnapom volt eddig, meg a többiben is összesen 20 óra, és most jött ez. Gyilkos kis merénylet. Csak a bankszámlám örül. :)
Vasárnap tehát a hatodik napra kaptam egy finom kis 9 órás műszakot, pont az egész napot átívelőset. Jobban voltam ugyan, de a kedvem az sehol se járt. Nyűgös voltam igazából. A nap "fénypontja" egy család volt. Hatszáz gyerek, mind kicsi és fagyit kértek. Nem én szolgáltam ki őket, SZERENCSÉRE!!! Frankón mondom, hogy otthagytam volna őket a rendelés közepén. Volt egy kislány, már ahogy bejöttek kitört belőle a sikítógörcsös hiszti, az az igazi földhözcsapkodós, mert nem kaphatott fánkot, egy szerencsétlen fánkot, hanem csak fagyit. Mivel sokan voltak, eltartott vagy negyed óráig a rendelésük, addig ez a kis hisztérika tombolt végig. Senki nem hallott senkit, csak a fülsüketítő visítást. Verte a védőüveget a fagyiknál és nem tudom már hova fokozzam hogy érzékeltessem mennyire is volt idegesítő. Janeth úgy a tizedik perc környékén már kérdezte a főnököt, hogy nem adhatnánk-e egy ingyen fánkot csak hogy fogja már be végre. De ugyebár ez szlői döntés volt és nem a pénztárca kérdése. Tudom, nagyon gonosz vagyok, de a szőke hosszú hajánál fogva raktam volna ki az ajtón a kislányt, és ezzel egyáltalán nem voltam egyedül. Headset-et használunk a rendelésfelvételekhez a drive thru részen és egy szót nem lehetett érteni. Gondolom a vendég meg a hangszóróba csak annyit hallhatott hogy épp gyerekhúsból készül a szendvicse, mert úgy sikított minta tényleg a mészárszéken ülne... Ezt nevezem én agyhalálnak. Ezért nem szeretem a délutáni műszakot. Hisztis kölykök a fagylaltoknál. Nem szeretem amúgy sem a fagyis részt. Délelőtt szerencsére nincs fagyi árusítás. Janeth hozott haza délután, megfőttünk a kocsiban.
Délután megint elkapott az amiről már meséltem. Az alkothatnék. Mivel kocsim ugye nincs feszkó-levezetésre, maradt a vers-írás vagy a festés. De mivel az agyam kettőig nem fogott, és írni mostanában írok amúgy is eletet, valahogy nem volt ihletem sem, így maradt az hogy festenem KELL. Pár napja már érett bennem, de aztán kijött. Elszaladtam az 1$-osba és baromi amatőr, sőt nevezzük egyenesen gagyi dolgokra leltem, de nem gondolkoztam. Minden 1$ és spórolás van, jó lesz az. Igazából nagyon jó papírt találtam, karton végülis, meg a festék sem rossz, egyedül az ecset /a lényeg/ volt borzasztó. Műanyag. Ó-jaj. Nincs mese, vagy profi leszek, vagy feladom. Nos, mivel nem értek eme művészet rejtelmeihez, de nem első eset hogy ecsetet ragadok úgy voltam vele hogy lesz ami lesz, lesz amilyen lesz, csak múljon el a borzasztó nagy nyomás. Festettem és igazából tetszik avagy sem a külvilágnak, én teljesen elégedett voltam, mert az lett amit szerettem volna. Nem volt pontos elképzelés, csak a téma. Nem mennék most bele, hogy miért és hogyan jutottam erre a választásra, a lényeg számomra annyi, hogy megnyugodtam, kikapcsolt nagyon a dolog, és jól esett. Festettem még két pacsmagot, semmi értelme, és nem is tetszik, de abban már tényleg annyi volt a lényeg, hogy fessek, akármit, bármit, csak fessek! Tudom hogy nincs különösebb tehetségem, de legalább tisztában vagyok vele, illetve nem is tervezek ebből élni. :D

 mikor rám tör az alkotás

Ehhez a festéshez még annyi hozzátartozik hogy mikor elindultam már borult be, bementem vásárolni, összetalálkoztam egy kollégával Stan-nel, /kedvenc Eminem számom a Stan/ aztán mikor jöttem ki már néhány csepp esett, karton a kezemben. Elsétáltunk a Dunkin felé, ő a kocsijához én bementem Katihoz. Letettem a cuccost átugrottam neki cigiért. Már esett. Várt még rám tíz percnyi hazaút. Szemeteszsákot húztam hát rá és hazasétáltam. Csepegett de nem volt vészes. Aztán itthon neki is estem a témának. Éjjel végeztem, elmosogattam, elpakoltam és elégedetten ledőltem.
Ma ismét várt rám 9 óra. Nagyon durván le voltam zsibbadva és vagyok is még most is. Holnap szerencsére tizenegyre megyek, el sem hiszem, tudok alukálni legalább. Borzasztó nap volt, lassú halál. Voltak de olyan elszórtan és nem ment az idő 11-től. Csak a hazamenetel járt az agyamban. Úgy kezdődött a nap, hogy szakadó eső, beleléptem egy bokáig érő tócsába melóba menet. Vizes cipőben, zokniban dolgoztam egész nap, és a klíma miatt majd megfagyott a lábam. Éhes voltam, az éhségtől meg ingerült. Az egyetlen jó dolog, a pizzarendelős akció volt. Jött is a pizza, addigra már nagyon éhes voltam. Enni persze miért is tudtam volna, jöttek a vendégek egyfolytában. Tömtem a számba a pizzát, finom volt, de még jól sem eshetett a rohanás miatt. Az utolsó órák végeláthatatlannak tűntek. Az agyam már nem fogott. Megint volt egy csapkodós visítós kislány, de ez hamar feladta. Volt egy kisfiú, eltaknyolt a bejárat előtt, na őt mondjuk sajnáltam, bőgve jött be. De nem tudom hogy csinálta - csendben bőgött. Kitátott száj, potyogó könnyek, zihálás, de semmi hang. Ez volt a ma. Mire jöttem haza már előbújó nap, és a szokásos ezer fok. Itt ha esik nemhogy lehűl az idő, jobban meleg lesz. Még nagyon páratartalom, katlan. Otthon egy eső felfrissít, lehűt, na itt tényleg nem. Csak vegetálgattam itthon, net és egyéb finomságok. Felugrott Gergő a postájáért ami még nem jött meg és csengettem neki a lakbért is. No meg egy kis apróság. Lefoglaltuk a LosAngelesből LasVegasba tartó repülőnkre a jegyet. Nem szeretek megosztani pontos anyagiakat, de ezt muszáj. A jegy 56.80$
Hogy ebben mi a lényeg? Egy kis matek. Ha ezt az összeget felszorozzuk jó kis magyar forintra körülbelül kapunk 12780Ft-ot. Árfolyamtól függ ugye. Mindegy nem az számít hogy mi a vége. Ha most azt vesszük, hogy elrepülök az egyik ilyen híres városból a másikba és repülőre szálltam és egy óra alatt megtettem, akkor hasonlítsuk össze ezt ár és érték arányban azzal hogy egy Budapest-Nyíregyháza VONATjegy olyan 11000Ft. És zötyögsz jó esetben 3 órát. Jó esetben. Ugyan ebből a pénzből ezt is meg lehet itt csinálni, ráadásul arányaiban véve, tehát az itteni kereseteket figyelembe véve ez semmi. Ingyen van szinte. Míg otthon az ember már egy balatoni hétvégét kétszer meggondol ha vonattal kell menni.
Szóval van egy jegyem Philadelphiából LosAngelesbe, van egy LosAngelesből LasVegasba. Már csak a LasVegasból SanFrancisco hiányzik. És a visszaút. Az nem is olyan fontos, igaz? Onnan már minek ide visszajönni, az unalmas vidéki Rehobothra? :D Najó, nem jó itt is.
Ide hozzá is fűznék egy gondolatsort amit már korábban is említettem még Németországban. Most, hogy már két országot is kipróbáltam két-két hónapra, talán rendelkezem egy véleménynyilvánításnyi tapasztalattal. Mégpedig az elért dolgokkal kapcsolatban. Otthon baromi menő dolog ha van 18 évesen egy saját kocsid, pláne ha még jóféle is. Otthon csak pislognak ha megtudják, hogy 16 évesen már megjártad Miamit, a Bahamákat, és megannyi országot Európában. Otthon csodálkoznak ha mindezt úgy tetted meg, hogy nincs hiteled. Ha azt mondom van egy kocsim, az első kérdés, mennyi a hitel rajta, mennyi a havi törlesztőm. Sosem volt havi törlesztőm. Kocsim van, hitelem nincs, nem a banké, az enyém. Otthon elképesztő dolog ha van a szüleidnek egy saját vállalkozása, pláne ha egy népszerű hely a főváros szívében. Otthon nagy dolog ha egy gyönyörűszép otthonod van és a családod nem egyik napról a másikra él. Miért írtam mindezt le? Mert ez Magyarország. Ezt mi, ti látjuk, látjátok így. Nekünk magyaroknak ezek a dolgok kiváltságok, ezek a dolgok álmok, ezek a dolgok nehezen elérhetőek. Nekünk a maga nemében ilyen szép vágyaink vannak. Most már szépnek látom. Azért mert látom a világot Magyarországon kívül. Két igen jómódú országban sikerült rájönnöm hogy mennyivel jobb gy élni ha van motivációd és ilyen dolgokkal akarsz kitörni a tömegből. Mert mi van itt? Nincs motiváció. Nem furcsa ha 16 évesen már egy drága sportkocsid van, és azzal jársz SULIBA, nem nagy dolog ha Hawaii-on vagy Bora-Borán nyaraltál, nem nagy dolog ha van egy hatalmas és szép házad, egy drága telefonod és igazából mindened az ég világon megvan. Az apád olyan jól keres hogy az egész családot eltartja,  és nyugdíjason annyi gondod van hogy álmaid kocsijában rendelgesd a kávédat a Dunkin drive thru-jánál miközben a szintén 90 és a halál közötti barátnőddel beszélsz a kocsi hangszóróján, mert persze a IPhone-od rá van csatlakoztatva. Nincs motiváció. Itt ezért akar mindenki sztár lenni, énekes vagy színész vagy rendező, esetleg sportoló. Tán-tán katona, még az is menő. Errefelé. Mert már nincs feljebb. Értitek mire gondolok? Ha már mindened megvan, és mindenkinek megvan mindene, hogy tudnál máshogy kitűnni? Csak a sztársággal. Erről szól ez az egész. A németeknél fogott el először ez az elnyomás érzés. Mikor a parányi büszkeségemet is letiporták. Van kocsid? Ó milyen gagyi, elbújhat a Porsche mellett. Voltál Amcsiban? Ó, mi egy hónapra. Ennyit keresel? Ó mi a dupláját. És azóta kicsit átalakult az értékrendem. Nekem nem fura az a kép, ami rólam látszik, nekem természetes már. Én mindig szerény voltam, sokaknak mai napig nincs fogalmuk róla hogy van egy kocsim, holott négy éve van. És megannyi dolog, amit csak azért nem mondok senkinek, hogy ne gondoljon senki felvágósnak. Habár mindig meg volt mindenem, én baromi szerényen éltem meg. Mert tudtam, láttam a környezetemnek kevesebb jutott. Nem akartam senkinek rossz érzést okozni. Igen, tehát ez van otthon. Most már nem tartok semmit nagy számnak. Mindent becsülök és szeretek tisztelek amim van, amennyi jutott. Csak kiölték belőlem, a különlegesség érzését. Furcsa így élni, itt kevés vagyok, a németeknek kevés vagyok, az otthoniaknak meg túl sok. Ezért is vagyok úgy vele, nekem jutott amennyi jutott, nem leszek sem szerény, sem felvágós. Tudjátok mit? A pénz tényleg nem boldogít. Csak örömöt okoz. A motiváció és az álmok sokkal szebb dolgok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...