Egy hete ilyenkor hatalmas izgulásban voltam, készültem a nagy találkozóra. Ma pedig annak örülök hogy ülök az ágyamon és nem kell megmozdulnom. Körülbelül azóta, egy hete nem sikerült magam kialudni. Most belegondolva kemény. Annyi minden jutott még eszembe az előző bejegyzéshez, ilyen apróságok, amiket elfelejtettem. Aztán a többségét megint elfelejtettem. Volt még hétfő este OceanCityben egy buszsofőr, aki beszólt hogy leléptem a pasimtól vagy mivan? Ugyebár éjjel volt, le voltam robbanva és egy kis gurulósbőrönd volt nálam, amit ott pakolásztam a padon, mert valamit kerestem benne. Szerintem a tekintetem mindent elárult, mert azonnal elnézést kért, hogy csak viccelt. Nekem már az agyam sem fogott pedig. Nem volt enerdzsí röhögni egyet.
No idáig jutottam tegnap a írásban, ugyanis rám tört az álmosság, így gyorsan főzőcskéztem és aludtam. De erről majd később.
Egy hete ILYENKOR még Wyndmoorban készülődtünk csicsikálni, a szuper dolgok ugyebár valahogy hamarabb érnek véget, így a múlt hétvége is szinte olyan mintha már egy hónapja lett volna. Nem volt időm a fejemben forgatni az eseményeket, így olyan távoli akár a Hold. Közrejátszik ebben az is, hogy elfogott egyfajta szomorúság is ha rá gondoltam, mert igencsak hiányzott. És hiányzik most is. Mióta itt vagyok, először találkoztam olyan emberrel aki igazán közel áll a szívemhez, akivel hasonlóak vagyunk és akit a barát kategóriába sorolok. Az elmúlás sokszor, sőt mindig meg tud viselni, és kicsit rá is stresszeltem arra, mi lelki megviseltség lesz majd a hazamenetel. Tulajdonképpen az egyik felem hazavágyik, a másik meg rosszul van a tudattól. Sokszor írtam már hogy az embereim hiányoznak otthonról de amúgy az élet szebb itt. Ez így is van, de e mellet sok európai dolog hiányzik ám még a palettáról. Hiányoznak az ételek. Sablon és unalmas téma, de igaz. Annak akinek a paprikás csirke, vagy egy jó húsleves mindennapos, annak ez érthetetlen. Igen, itt is meg lehet főzni ezeket, de sajnos a hozzávalók nem az igaziak. Minden olyan édes, minden kevésbé laktató. Üres az egész. Eszel, éhes vagy, eszel, éhes vagy. Megehetsz egy fél raklap kaját, akkor is éhes vagy.
Hiányzik az értelem. A legtöbb ember annyira ostoba, megvezethető és egy olyan elvarázsolt világban élnek, ahol nem ciki nekik a pofádba vágni hogy "Ember! Fogalmam sincs hol van az a Magyarország!" és röhögnek saját magukon. Nem ciki butának lenni, hisz mindenki az, és természetes számukra a nemtudás. Mindenre az a válaszuk hogy; hát amerikai vagyok! Ezzel mindet meg is magyaráztak. Nekik nem tanítanak egyetemes törit, ezt tudom, de szerintem földrajzot sem. Szuper kis világom van itt, az igaz, de megfulladok a butaságban és hihetetlen hogy mennyire épülök le szinte agyilag. Annyi minden van itt aminek nincs semmi értelme!
A minap értesültem a hírről hogy egy pasas legépfegyverezett Denverben az éjféli Batman vetítésen egy csomó embert, köztük egy három hónapos babát és csomóan megsérültek. Ő csak hős akart lenni, szerette volna hogy lőjék le. De nem lőtték le. Az akciójának semmilyen szempontból nem volt értelme. Nem akarom tovább fejteni a történteket, akit érdekel olvasson utána. Itt megint csak az jön elő amiről már írtam. A motiváció. Az embereknek semmi motivációjuk nincs, mindenki csak "híres" akar lenni, mert már csak ez maradt ami feljebb van. Nincsenek egyszerűbb és normálisabb vágyak. Csak felsőkategóriásak, és ez itt már egy jóféle cél valakinek, hogy hősként lőjék le. 15 perc hírnévért képesek életeket ontani, képesek családokat tönkretenni és sorsokat megkeseríteni. Nem erről szeretnétek olvasni egy óceános csupa szépség-élet blogban? Sajnálom. Tudom, nem szeretjük az igazságot, nem szeretjük a jó dolgok rossz oldalát, de bizony, az élet nem fenékig tejfel. Én egy olyan ember vagyok, akit foglalkoztatnak a világ dolgai, aki megbotránkozik egy ilyen eseten és nem megy el a fülem mellett, nem zárom ki csak azért mert rossz. Otthon is történnek gyalázatos dolgok /sajnos éppen aktuális is a dolog a pécsi lány miatt/, de teljesen más az egész kiindulópontja. Más a keserűség, ami nálunk lakik, és más a "jó dolgában nem tud jobbat" kategória. Egyik sem jobb a másiknál, de azt tudom mondani, Magyarország összességében biztonságosabb mint Amerika. Persze ez egy nagyobb ország, nagyobb városokkal, nagyobb statisztikákkal. De mégis.
Philadelphiában rengeteg hajléktalant láttam. Kosz volt és bűz sok helyen. Ez hirtelen nagyon furcsa volt. Itt nincsenek hajléktalanok, egyet láttam eddig csak, az is jó állapotban volt. Persze, tök jó felhőkarcolós nagyvárosban körülnézni, de őszintén mondom hogy jobban örülök hogy itt lakok. Inkább a nyugalom és az óceán mint egy koszos city. Igen, itt felharsog biztos sok álmodozó, hogy ő bizony azzal is tök elégedett lenne, de higgyétek el, van egy varázsa, jól tudom, de amúgy ha már itt laksz, nem csak vakációzol, máshogy éled meg.
Hullámzó amúgy az érzésem Amerikával kapcsolatban. Legbelül érzem hogy nem ez az a hely, ahol le szeretnék telepedni, de közben azt is érzem, hogy szükségem van még itt némi időre. Még kell nekem ez a hely. Még kell Amerika és az egész mindenség, ostobasággal, kosszal, gyilkossággal. Mert meg kell élnem, meg kell tapasztalnom az érzést. Sokféle érzést. Utaznom is kell még egy csomót, és átélnem az érem két oldalát. Persze hogy nem szeretnék belecsöppenni egy tragédiába és nem szeretném ha történnének ilyenek, de ez sajnos nem az én kívánságomra alakul így vagy úgy. Ez nem egy izgalmas krimi megélése, nem hajtok arra, hogy elmondjam, én ilyet is megéltem, mert NEM akarok. Remélem minden ilyen elkerül, csak azt szeretném tudni, ezek fényében hogy alakul a véleményem, életem itt. Hátha ráérzek majd mit is akarok ettől az egész kontinenstől, egyebet mint az utazást. Tudom mit szeretnék csinálni a jövőben. Egy éven belül tiszta a kép. Utána meg nagyjából. Csak a helyszín nem biztos hosszú távon.
No és most következik a hetem. Ilyen borzasztóan fáradt, mint ezen a héten, nem is tudom mikor voltam. Sokszor vagyok fáradt, de ez valami különleges volt.
Az egész onnan kezdődött, hogy ugyebár hétfő éjjel hazaértem, eléggé későn és kipurcanva. Volt néhány órám pihenni, ugyanis reggel hétkor hívott a műszakom. Annyi kedvem volt hozzá, mint egy döglött gyíknak. Jó, hát miért is ne, lezúztam az óráimat és jöttem haza. Írogattam blogot, aztán kipurcantam délután, ledőltem aludni, 10 körül megébredtem és láttam vannak "vendégeink", a kisfőnök és valaki akit nem ismerek. Előtértem a kómából, meglepődtem, ők elhúztak bulizni. Én próbálkoztam még a blogírással de nem sok sikerrel. Lefeküdtem, kampó! Szerdán melóztam, természetesen, aztán délután Adri rávett hogy menjünk el estefelé bringázni. Ő meg gördeszkázik egyet. Hát nagyon gettó-sztájlba nyomuk, én tekertem ő meg tepert mellettem, tettünk egy kört a Dunkinnál, ott van egy domb, párszor legurultunk, ő gyakorolt valami figurákat, aztán elmentünk egy számomra új részre, ott megláttam a bébikukoriát, avagy egy hatalmas kukoricást és nekiestem eszegetni. Tiszta mocsok lettem, de megérte. Imádom a nyers babakukoricát. Kóstoltátok már? Isteni! Ettől olyan otthoni, magyarországi hangulatba jöttem!
Ezt is letudtuk aztán Adri kicsit tanítgatott deszkázni, sosem voltam valami príma benne. Aztán visszapattantam a bringára és hazafelé vettük az irányt, mert már komoly felhőcskék gyülekeztek az égre. Pár csöppecske el is kapott a ház előtt, nem volt vészes. Vártuk a csodát, hogy hátha jön a zivatar, de semmi. Lementünk a medencéhez, eltöltöttünk jó kis időt, én az esőt vártam, de semmi. Adri pedig söröcskézett én meg végül bementem a vízbe és eluszikáltam jó sokáig. Eső nem jött. Fél kilenc körül felmentünk. Mivel másnap csak délre kellett mennem, belehúztam az írásba és hajnali negyed négyig irogattam a blogot. Aztán kidőltem. Aludtam is szépen 11:30-ig de így is baromi fáradtan keltem, nem vagyok hozzászokva a késői lefekvéshez. Hazai idő szerint már negyed 10 volt délelőtt mikor lefeküdtem... Három órára mentem csak dolgozni, ez valami vicc lehetett, ráadásul a nap kellős közepén. Iszonyú meleg volt odafelé úton, nagyon utáltam az egészet. Tűzött a nap és fáradt voltam. Háromra Adri jött elém, közölte a jóhírt; megyünk OceanCity-be grillezni a magyarokhoz. Éljen, éljen. Hát akkor vásároljunk be; kell pia, egy új felső és amúgy meg otthonra kaja. Egy új telefon és egy külső vinyó. Tudjuk le hipp hopp, főzzünk is és zuhanyozzunk aztán mehetünk. Az eső elkezdett szakadni, addig vettünk banános rumot, jónak ígérkezett. Utána átnéztünk a ruhaboltba, találtam két áldozatot. Telefont nem kaptam, a vinyó drága volt. A boltban hihetetlen húsvásárlást rendeztem, és fagyasztott zöldségekből is betáraztam. Adri időközben már hazament, pont szétázott, én meg jól időzítettem mert már elállt. Gyorsan neki is estem a brokkolikrém levesnek, mint egy veszett őrült, úgy főztem, annyira kívántam egy jó kis levest. A levesből jóformán főzelék lett, sütöttem mellé húst és az élet szép volt arra a 10 percre míg elfogyasztottam. Végre jóllaktam. Nem öt percre. Aztán villámgyors zuhanyzás, készülés, és mentünk is a buszhoz. Ácsingóztunk vagy húsz percet, felültünk, majd átszálltunk az OceanCitybe tartó buszra. Hihetetlen de igaz, 1$-ért utazol 50 mérföldet. Vezessük már be légyszi otthon is! :D Ráadásul a vonal végig az óceánpart és az öbölpart között halad egy keskeny szárazföldi sávban. Semmi ok panaszra!
Megérkeztünk már sötétben, elsétáltunk a házikóhoz, ami a csatornaparton van, itt töltöttem első éjszakámat, vagyis a másodikat, annak idején. Két és fél hónapig nem voltam OceanCityben, most meg egy héten belül másodjára. Tetszik a hely, rájöttem! Na, kezdődött is a kőkemény grillezés, és kóstolgattuk a banános rumot és azt kell hogy mondjam, nem szeretem tisztán az alkoholt amúgy, de ez valami isteni finom volt magában is. A husik sültek, ment a sztorizgatás, nagyszámú, kizárólag magyar csapatban. Nevetés, beszélgetés, munkahelyi "balesetek" elemzése és minden ami kell. Nagyon jólesett. Közben a husi kész lett, ott sült kinn a csatornára néző teraszon. Itt nem egy lepukkant csatornára kell gondolni, végig motorcsónakok és szipiszupi házikók. Eszegettünk, iszogattunk, aztán nekem lassan indulnom is kellett volna. De előtte még felvetült az ötlet, miszerint látogassuk meg az óceánt így éjszaka. Nekiindultunk hát, addigra már csak hatan az éjszakának. A két srác kocsival, mi lányok gyalog. Így is kettébe szakadtunk, Adri is jót csevegett és én is. Adriék lemaradtak, mi pedig utolértük a parton várakozó srácokat. Na célirányosan bele a homokba, saru és papucs le! Én kicsit berezeltem a rákoktól, nem akartam hogy bántsanak... :D
Párás volt az idő, mellettünk tüzijátékot lőttek fel valakik, nagyon különleges volt az egész. Dórival nekivetkőztünk és belevetettük magunkat az óceánba, persze nem egészen, csak derékig. Egy ideig toporogtunk, míg megláttam, hogy Dóri iszkol kifelé. Mögötte valami fény. No kérem; egy rendőr, motorostul! Lepergett az életem, felidéződött a törvény, miszerint a tangabugyiban tilos fürdőzni! Már peregtek a dollárok a fejemben, hogy ez vajon mennyibe is fog majd fájni. Kérdezte, van-e nálunk bármiféle tiltott dolog, ALKOHOL, drog, vagy bármi egyéb. Hát semmi sem volt nálunk, csak mi álltunk ott éppen bugyikában és melltartóban. Rendőrbácsi rendíthetetlenül tartotta a kis elemlámpását, telibevilágítva minket, hol egyikünket, hol másikunkat. Én gyorsan felkaptam a pólóm, Dóri kicsit nehézkesen a rövidnacit, közben a biztos úr magyarázott és folytatta a megvilágítást, mintha anélkül nem találna bele Dóri a nadrágába. Közölte az emberünk, hogy ÉJFÉL UTÁN TILOS A PARTON TARTÓZKODNI, PLÁNE FÜRDŐZNI. Milyen elcseszett egy szabály ez, arról fogalmam sincs... Hogy lehet egy óceánt éjszakára zárva tartani, pláne a homokot? Ez nem egy játszótér homokozóval és szökőkúttal, ez maga a természet. A tangabugyis téma pedig nem volt napirenden, de közben eszembejutott, hogy tán ott ez nem is számít, ugyanis az már Maryland állam, kicsit más szabályokkal. Nálunk, Delaware-ben lehet sétálni bármikor a homokban és fürödni is, de húzzál babám bugyit a valagadra! Marylandben meg mutogathatod magad, de léccci éjfél előtt... Ki érti ezt? Mondom én, ezek nagyon ostobák, sok-sok, ezer-millió hülye törvénnyel és szabállyal. Dehát itt élek, én döntöttem így, be köll hát tartani a játékszabályokat. Csak sok van és sok féle, nem lehet kiigazodni. Az hogy 50 mérfölddel arrébb már ennyire más a rendszer, az meg pláne furcsa. Ez olyan, mintha Pest megyéből átmennék mondjuk Nódrádba és ott már egy teljesen más rend uralkodna. Oké, otthon is önkormányzat válogatja egy-egy dolog szabályozását, de nem ennyire drasztikusan.
Szóval elindultunk felfelé, közben megérkeztek Adriék is, elmeséltük élményeinket és távoztunk. Fenn az aszfalton ment a diskurzus, hogy hogyan tovább és arra jutottunk legvégül, hogy akkor kocsival eldobnak a buszomhoz a többiek meg elvileg hazamennek. Utólagosan megtudtam hogy közel sem mentek haza volt ott még cifrább rendőrös sztori. Ilyen rendőr előtt összeborulós vicces eset. De semmi komoly... ;)
Én fél órát gubbadtam a buszra várva, tiszta hétfői eset. Kipattantak a szemeim, nem voltam álmos cseppet sem, de azért erőszakkal aludtam a buszon. Átszálltam ledobattam magam a háztól nem messze és gondoltam alszok. De nem jött össze. Még nekiültem e-mailezni és valamit csinálni. Négy óra körül mint akit fejbekólintottak, rámjött a kidőlés. Puff alukáltam is. Öt harminckor meg már keltem. Éljen!!!!!!!! Szerintem nem kell mesélni róla mennyire is voltam fáradt. És egy kilenc órás műszak várt pont rám. Hidegvérrel nekiálltam, napköznem minden rendben volt, jól bírtam, majd délután, mikor belassult az élet odabenn, azzal együtt én is belassultam. Nem tudtam beszélni, emlékezni. Már reggel megkérdezett az egyik fekete lány nem maradnék-e négyig és rávágtam hogy nem, ne haragudjon. Asszem be is sértődött. Végül a főnök addig csűrte csavarta míg csak ott lebzseltem négyig. Az az egy óra élethalál kérdése volt! De cserébe lebizniszeltem vele hogy vigyen el az AT&T-be ami egy telefonszolgáltató, hadd vegyek egy másik telefont, mert az enyém kipurcant. El is vitt, közben jót dumcsiztunk, azért az angolom ha nem is remek, de fényévekkel jobb mint negyed éve. Választottam egy nem túl okos de jól kinéző telefont, olyat ami otthon nem tetszett, de most tetszik, mert ő az első amerikai saját kis telefonom és narancssárga szín is van benne! Olyan mint egy BlackBerry, de persze messze nincs köze hozzá. Suta szegény, de kit érdekel. Úgyis csak sms-ezek. Még csak nem is telefonálok. Mondjuk internet is van elvileg rajta.
A márkája számomra sosemhallott; Pantech. De szeretem, ennyi! :D
Haza is hozott a főnök aztán kicsit telefonoztam /ugye ez természetes/, zenét hallgattam és bár korán terveztem feküdni a nulla alvás után, megintcsak nem feküdtem le időben. Képeket próbáltam felrakni, de miért is menne az könnyen?
Szombaton délig dolgoztam csak, és mint a villám téptem haza, egy kis késéssel, túlóra miatt. Már megszoktam. De nem volt most vészes, egy fél óra csak. Na jött egy kis skypeocskázás, közben húst klopfoltam és pácoltam, időt spóroltam, mert muszáj volt aludnom hamar. Aztán egy másik fővel való csevegés közben kisütöttem a husimat egy kis párolt zöldséggel mellé. Ettem, elköszöntem és habozás nélkül vetettem magamat az ágyikóba. Olyan délután öt-hat között. Gondoltam alszok pár órát és újra ember vagyok kicsit aztán majd folytatom éjszaka az alvást. Ez persze nem így alakult, kisebb nagyobb megszakításokkal, de reggelig aludtam. Reggel hét harmincig. Szóval azhiszem kialudtam magam. Délig voltam ma is, megint fél órát még kellettem, aztán ágyő!. Gyorsan sütöttem husit mellé megint zőcccség, aztán lazulás. Közben egyszercsak csöngetett Ati, a Baltimore-i magyar lakástulajunk, nem sokkal később Gergő is megjelent, nem sokáig maradtak, majd vitték a kisebbik kanapét világgá. Vagyis csak Balitmore-ba és csak az Ati. Megint egy bútorral kevesebb... :D
Más különösebb programom nemigen volt ma. Viszont eszembe jutott egy kemény kis sztori. Tegnap nagyban kasszázgattam, mikor ordibálást hallottam, azt hittem hülyéskednek hátul a csajok, mígnem kiderült hogy kőkemény szócsatát vívnak. Részemről annyi volt ebből érzékelhető, hogy ordítottak, néha bekukucskáltam, semmit nem értettem, és alig láttam valamit, mert a vendégekkel kellett foglalkozzak, akikből szerencsére, épp az adott pillanatban nem volt sok, amúgy egész nap tömeg volt. Az egyik nő is csak nézett, kérdezett is valamit, elnézést kértem, mondtam, hogy ez nem mindennapos. Én még nem is hallottam, láttam ilyet. Idővel behajtották az ajtót. Úgy folytatták. Adri látott belőle valamennyit, elmondása alapján tudom, hogy a kis Hawaii-i majdnem nekiment az egyik fekete csajnak, holott a feketének volt igaza, valami tejen vesztek össze, hogy ki hogy szólt a másikhoz. Utána mint két nyájas bárányka, kicserélten dolgoztak tovább, tündibündin mindenkivel. Hát na, nem is semmi. Ennek örömére hülyeséget is álmodtam, hogy összevesztem az unokatesómmal, de olyannyira, hogy látni sem akartuk többé egymást. :D Trauma ért gyerekek, mitagadás! Najó, természetesen nem, csak elég új szituáció volt, még én is elég ingerült lettem.
Hát így zajlik az élet errefelé mostanában; zsaruk szállítanak ki az óceánból záróra miatt és majdnem bunyó kerekedik egy tej miatt. Csuda egy világ ez!
No idáig jutottam tegnap a írásban, ugyanis rám tört az álmosság, így gyorsan főzőcskéztem és aludtam. De erről majd később.
Egy hete ILYENKOR még Wyndmoorban készülődtünk csicsikálni, a szuper dolgok ugyebár valahogy hamarabb érnek véget, így a múlt hétvége is szinte olyan mintha már egy hónapja lett volna. Nem volt időm a fejemben forgatni az eseményeket, így olyan távoli akár a Hold. Közrejátszik ebben az is, hogy elfogott egyfajta szomorúság is ha rá gondoltam, mert igencsak hiányzott. És hiányzik most is. Mióta itt vagyok, először találkoztam olyan emberrel aki igazán közel áll a szívemhez, akivel hasonlóak vagyunk és akit a barát kategóriába sorolok. Az elmúlás sokszor, sőt mindig meg tud viselni, és kicsit rá is stresszeltem arra, mi lelki megviseltség lesz majd a hazamenetel. Tulajdonképpen az egyik felem hazavágyik, a másik meg rosszul van a tudattól. Sokszor írtam már hogy az embereim hiányoznak otthonról de amúgy az élet szebb itt. Ez így is van, de e mellet sok európai dolog hiányzik ám még a palettáról. Hiányoznak az ételek. Sablon és unalmas téma, de igaz. Annak akinek a paprikás csirke, vagy egy jó húsleves mindennapos, annak ez érthetetlen. Igen, itt is meg lehet főzni ezeket, de sajnos a hozzávalók nem az igaziak. Minden olyan édes, minden kevésbé laktató. Üres az egész. Eszel, éhes vagy, eszel, éhes vagy. Megehetsz egy fél raklap kaját, akkor is éhes vagy.
Hiányzik az értelem. A legtöbb ember annyira ostoba, megvezethető és egy olyan elvarázsolt világban élnek, ahol nem ciki nekik a pofádba vágni hogy "Ember! Fogalmam sincs hol van az a Magyarország!" és röhögnek saját magukon. Nem ciki butának lenni, hisz mindenki az, és természetes számukra a nemtudás. Mindenre az a válaszuk hogy; hát amerikai vagyok! Ezzel mindet meg is magyaráztak. Nekik nem tanítanak egyetemes törit, ezt tudom, de szerintem földrajzot sem. Szuper kis világom van itt, az igaz, de megfulladok a butaságban és hihetetlen hogy mennyire épülök le szinte agyilag. Annyi minden van itt aminek nincs semmi értelme!
A minap értesültem a hírről hogy egy pasas legépfegyverezett Denverben az éjféli Batman vetítésen egy csomó embert, köztük egy három hónapos babát és csomóan megsérültek. Ő csak hős akart lenni, szerette volna hogy lőjék le. De nem lőtték le. Az akciójának semmilyen szempontból nem volt értelme. Nem akarom tovább fejteni a történteket, akit érdekel olvasson utána. Itt megint csak az jön elő amiről már írtam. A motiváció. Az embereknek semmi motivációjuk nincs, mindenki csak "híres" akar lenni, mert már csak ez maradt ami feljebb van. Nincsenek egyszerűbb és normálisabb vágyak. Csak felsőkategóriásak, és ez itt már egy jóféle cél valakinek, hogy hősként lőjék le. 15 perc hírnévért képesek életeket ontani, képesek családokat tönkretenni és sorsokat megkeseríteni. Nem erről szeretnétek olvasni egy óceános csupa szépség-élet blogban? Sajnálom. Tudom, nem szeretjük az igazságot, nem szeretjük a jó dolgok rossz oldalát, de bizony, az élet nem fenékig tejfel. Én egy olyan ember vagyok, akit foglalkoztatnak a világ dolgai, aki megbotránkozik egy ilyen eseten és nem megy el a fülem mellett, nem zárom ki csak azért mert rossz. Otthon is történnek gyalázatos dolgok /sajnos éppen aktuális is a dolog a pécsi lány miatt/, de teljesen más az egész kiindulópontja. Más a keserűség, ami nálunk lakik, és más a "jó dolgában nem tud jobbat" kategória. Egyik sem jobb a másiknál, de azt tudom mondani, Magyarország összességében biztonságosabb mint Amerika. Persze ez egy nagyobb ország, nagyobb városokkal, nagyobb statisztikákkal. De mégis.
Philadelphiában rengeteg hajléktalant láttam. Kosz volt és bűz sok helyen. Ez hirtelen nagyon furcsa volt. Itt nincsenek hajléktalanok, egyet láttam eddig csak, az is jó állapotban volt. Persze, tök jó felhőkarcolós nagyvárosban körülnézni, de őszintén mondom hogy jobban örülök hogy itt lakok. Inkább a nyugalom és az óceán mint egy koszos city. Igen, itt felharsog biztos sok álmodozó, hogy ő bizony azzal is tök elégedett lenne, de higgyétek el, van egy varázsa, jól tudom, de amúgy ha már itt laksz, nem csak vakációzol, máshogy éled meg.
Hullámzó amúgy az érzésem Amerikával kapcsolatban. Legbelül érzem hogy nem ez az a hely, ahol le szeretnék telepedni, de közben azt is érzem, hogy szükségem van még itt némi időre. Még kell nekem ez a hely. Még kell Amerika és az egész mindenség, ostobasággal, kosszal, gyilkossággal. Mert meg kell élnem, meg kell tapasztalnom az érzést. Sokféle érzést. Utaznom is kell még egy csomót, és átélnem az érem két oldalát. Persze hogy nem szeretnék belecsöppenni egy tragédiába és nem szeretném ha történnének ilyenek, de ez sajnos nem az én kívánságomra alakul így vagy úgy. Ez nem egy izgalmas krimi megélése, nem hajtok arra, hogy elmondjam, én ilyet is megéltem, mert NEM akarok. Remélem minden ilyen elkerül, csak azt szeretném tudni, ezek fényében hogy alakul a véleményem, életem itt. Hátha ráérzek majd mit is akarok ettől az egész kontinenstől, egyebet mint az utazást. Tudom mit szeretnék csinálni a jövőben. Egy éven belül tiszta a kép. Utána meg nagyjából. Csak a helyszín nem biztos hosszú távon.
No és most következik a hetem. Ilyen borzasztóan fáradt, mint ezen a héten, nem is tudom mikor voltam. Sokszor vagyok fáradt, de ez valami különleges volt.
Az egész onnan kezdődött, hogy ugyebár hétfő éjjel hazaértem, eléggé későn és kipurcanva. Volt néhány órám pihenni, ugyanis reggel hétkor hívott a műszakom. Annyi kedvem volt hozzá, mint egy döglött gyíknak. Jó, hát miért is ne, lezúztam az óráimat és jöttem haza. Írogattam blogot, aztán kipurcantam délután, ledőltem aludni, 10 körül megébredtem és láttam vannak "vendégeink", a kisfőnök és valaki akit nem ismerek. Előtértem a kómából, meglepődtem, ők elhúztak bulizni. Én próbálkoztam még a blogírással de nem sok sikerrel. Lefeküdtem, kampó! Szerdán melóztam, természetesen, aztán délután Adri rávett hogy menjünk el estefelé bringázni. Ő meg gördeszkázik egyet. Hát nagyon gettó-sztájlba nyomuk, én tekertem ő meg tepert mellettem, tettünk egy kört a Dunkinnál, ott van egy domb, párszor legurultunk, ő gyakorolt valami figurákat, aztán elmentünk egy számomra új részre, ott megláttam a bébikukoriát, avagy egy hatalmas kukoricást és nekiestem eszegetni. Tiszta mocsok lettem, de megérte. Imádom a nyers babakukoricát. Kóstoltátok már? Isteni! Ettől olyan otthoni, magyarországi hangulatba jöttem!
Ezt is letudtuk aztán Adri kicsit tanítgatott deszkázni, sosem voltam valami príma benne. Aztán visszapattantam a bringára és hazafelé vettük az irányt, mert már komoly felhőcskék gyülekeztek az égre. Pár csöppecske el is kapott a ház előtt, nem volt vészes. Vártuk a csodát, hogy hátha jön a zivatar, de semmi. Lementünk a medencéhez, eltöltöttünk jó kis időt, én az esőt vártam, de semmi. Adri pedig söröcskézett én meg végül bementem a vízbe és eluszikáltam jó sokáig. Eső nem jött. Fél kilenc körül felmentünk. Mivel másnap csak délre kellett mennem, belehúztam az írásba és hajnali negyed négyig irogattam a blogot. Aztán kidőltem. Aludtam is szépen 11:30-ig de így is baromi fáradtan keltem, nem vagyok hozzászokva a késői lefekvéshez. Hazai idő szerint már negyed 10 volt délelőtt mikor lefeküdtem... Három órára mentem csak dolgozni, ez valami vicc lehetett, ráadásul a nap kellős közepén. Iszonyú meleg volt odafelé úton, nagyon utáltam az egészet. Tűzött a nap és fáradt voltam. Háromra Adri jött elém, közölte a jóhírt; megyünk OceanCity-be grillezni a magyarokhoz. Éljen, éljen. Hát akkor vásároljunk be; kell pia, egy új felső és amúgy meg otthonra kaja. Egy új telefon és egy külső vinyó. Tudjuk le hipp hopp, főzzünk is és zuhanyozzunk aztán mehetünk. Az eső elkezdett szakadni, addig vettünk banános rumot, jónak ígérkezett. Utána átnéztünk a ruhaboltba, találtam két áldozatot. Telefont nem kaptam, a vinyó drága volt. A boltban hihetetlen húsvásárlást rendeztem, és fagyasztott zöldségekből is betáraztam. Adri időközben már hazament, pont szétázott, én meg jól időzítettem mert már elállt. Gyorsan neki is estem a brokkolikrém levesnek, mint egy veszett őrült, úgy főztem, annyira kívántam egy jó kis levest. A levesből jóformán főzelék lett, sütöttem mellé húst és az élet szép volt arra a 10 percre míg elfogyasztottam. Végre jóllaktam. Nem öt percre. Aztán villámgyors zuhanyzás, készülés, és mentünk is a buszhoz. Ácsingóztunk vagy húsz percet, felültünk, majd átszálltunk az OceanCitybe tartó buszra. Hihetetlen de igaz, 1$-ért utazol 50 mérföldet. Vezessük már be légyszi otthon is! :D Ráadásul a vonal végig az óceánpart és az öbölpart között halad egy keskeny szárazföldi sávban. Semmi ok panaszra!
Megérkeztünk már sötétben, elsétáltunk a házikóhoz, ami a csatornaparton van, itt töltöttem első éjszakámat, vagyis a másodikat, annak idején. Két és fél hónapig nem voltam OceanCityben, most meg egy héten belül másodjára. Tetszik a hely, rájöttem! Na, kezdődött is a kőkemény grillezés, és kóstolgattuk a banános rumot és azt kell hogy mondjam, nem szeretem tisztán az alkoholt amúgy, de ez valami isteni finom volt magában is. A husik sültek, ment a sztorizgatás, nagyszámú, kizárólag magyar csapatban. Nevetés, beszélgetés, munkahelyi "balesetek" elemzése és minden ami kell. Nagyon jólesett. Közben a husi kész lett, ott sült kinn a csatornára néző teraszon. Itt nem egy lepukkant csatornára kell gondolni, végig motorcsónakok és szipiszupi házikók. Eszegettünk, iszogattunk, aztán nekem lassan indulnom is kellett volna. De előtte még felvetült az ötlet, miszerint látogassuk meg az óceánt így éjszaka. Nekiindultunk hát, addigra már csak hatan az éjszakának. A két srác kocsival, mi lányok gyalog. Így is kettébe szakadtunk, Adri is jót csevegett és én is. Adriék lemaradtak, mi pedig utolértük a parton várakozó srácokat. Na célirányosan bele a homokba, saru és papucs le! Én kicsit berezeltem a rákoktól, nem akartam hogy bántsanak... :D
Párás volt az idő, mellettünk tüzijátékot lőttek fel valakik, nagyon különleges volt az egész. Dórival nekivetkőztünk és belevetettük magunkat az óceánba, persze nem egészen, csak derékig. Egy ideig toporogtunk, míg megláttam, hogy Dóri iszkol kifelé. Mögötte valami fény. No kérem; egy rendőr, motorostul! Lepergett az életem, felidéződött a törvény, miszerint a tangabugyiban tilos fürdőzni! Már peregtek a dollárok a fejemben, hogy ez vajon mennyibe is fog majd fájni. Kérdezte, van-e nálunk bármiféle tiltott dolog, ALKOHOL, drog, vagy bármi egyéb. Hát semmi sem volt nálunk, csak mi álltunk ott éppen bugyikában és melltartóban. Rendőrbácsi rendíthetetlenül tartotta a kis elemlámpását, telibevilágítva minket, hol egyikünket, hol másikunkat. Én gyorsan felkaptam a pólóm, Dóri kicsit nehézkesen a rövidnacit, közben a biztos úr magyarázott és folytatta a megvilágítást, mintha anélkül nem találna bele Dóri a nadrágába. Közölte az emberünk, hogy ÉJFÉL UTÁN TILOS A PARTON TARTÓZKODNI, PLÁNE FÜRDŐZNI. Milyen elcseszett egy szabály ez, arról fogalmam sincs... Hogy lehet egy óceánt éjszakára zárva tartani, pláne a homokot? Ez nem egy játszótér homokozóval és szökőkúttal, ez maga a természet. A tangabugyis téma pedig nem volt napirenden, de közben eszembejutott, hogy tán ott ez nem is számít, ugyanis az már Maryland állam, kicsit más szabályokkal. Nálunk, Delaware-ben lehet sétálni bármikor a homokban és fürödni is, de húzzál babám bugyit a valagadra! Marylandben meg mutogathatod magad, de léccci éjfél előtt... Ki érti ezt? Mondom én, ezek nagyon ostobák, sok-sok, ezer-millió hülye törvénnyel és szabállyal. Dehát itt élek, én döntöttem így, be köll hát tartani a játékszabályokat. Csak sok van és sok féle, nem lehet kiigazodni. Az hogy 50 mérfölddel arrébb már ennyire más a rendszer, az meg pláne furcsa. Ez olyan, mintha Pest megyéből átmennék mondjuk Nódrádba és ott már egy teljesen más rend uralkodna. Oké, otthon is önkormányzat válogatja egy-egy dolog szabályozását, de nem ennyire drasztikusan.
Szóval elindultunk felfelé, közben megérkeztek Adriék is, elmeséltük élményeinket és távoztunk. Fenn az aszfalton ment a diskurzus, hogy hogyan tovább és arra jutottunk legvégül, hogy akkor kocsival eldobnak a buszomhoz a többiek meg elvileg hazamennek. Utólagosan megtudtam hogy közel sem mentek haza volt ott még cifrább rendőrös sztori. Ilyen rendőr előtt összeborulós vicces eset. De semmi komoly... ;)
Én fél órát gubbadtam a buszra várva, tiszta hétfői eset. Kipattantak a szemeim, nem voltam álmos cseppet sem, de azért erőszakkal aludtam a buszon. Átszálltam ledobattam magam a háztól nem messze és gondoltam alszok. De nem jött össze. Még nekiültem e-mailezni és valamit csinálni. Négy óra körül mint akit fejbekólintottak, rámjött a kidőlés. Puff alukáltam is. Öt harminckor meg már keltem. Éljen!!!!!!!! Szerintem nem kell mesélni róla mennyire is voltam fáradt. És egy kilenc órás műszak várt pont rám. Hidegvérrel nekiálltam, napköznem minden rendben volt, jól bírtam, majd délután, mikor belassult az élet odabenn, azzal együtt én is belassultam. Nem tudtam beszélni, emlékezni. Már reggel megkérdezett az egyik fekete lány nem maradnék-e négyig és rávágtam hogy nem, ne haragudjon. Asszem be is sértődött. Végül a főnök addig csűrte csavarta míg csak ott lebzseltem négyig. Az az egy óra élethalál kérdése volt! De cserébe lebizniszeltem vele hogy vigyen el az AT&T-be ami egy telefonszolgáltató, hadd vegyek egy másik telefont, mert az enyém kipurcant. El is vitt, közben jót dumcsiztunk, azért az angolom ha nem is remek, de fényévekkel jobb mint negyed éve. Választottam egy nem túl okos de jól kinéző telefont, olyat ami otthon nem tetszett, de most tetszik, mert ő az első amerikai saját kis telefonom és narancssárga szín is van benne! Olyan mint egy BlackBerry, de persze messze nincs köze hozzá. Suta szegény, de kit érdekel. Úgyis csak sms-ezek. Még csak nem is telefonálok. Mondjuk internet is van elvileg rajta.
A márkája számomra sosemhallott; Pantech. De szeretem, ennyi! :D
Haza is hozott a főnök aztán kicsit telefonoztam /ugye ez természetes/, zenét hallgattam és bár korán terveztem feküdni a nulla alvás után, megintcsak nem feküdtem le időben. Képeket próbáltam felrakni, de miért is menne az könnyen?
Szombaton délig dolgoztam csak, és mint a villám téptem haza, egy kis késéssel, túlóra miatt. Már megszoktam. De nem volt most vészes, egy fél óra csak. Na jött egy kis skypeocskázás, közben húst klopfoltam és pácoltam, időt spóroltam, mert muszáj volt aludnom hamar. Aztán egy másik fővel való csevegés közben kisütöttem a husimat egy kis párolt zöldséggel mellé. Ettem, elköszöntem és habozás nélkül vetettem magamat az ágyikóba. Olyan délután öt-hat között. Gondoltam alszok pár órát és újra ember vagyok kicsit aztán majd folytatom éjszaka az alvást. Ez persze nem így alakult, kisebb nagyobb megszakításokkal, de reggelig aludtam. Reggel hét harmincig. Szóval azhiszem kialudtam magam. Délig voltam ma is, megint fél órát még kellettem, aztán ágyő!. Gyorsan sütöttem husit mellé megint zőcccség, aztán lazulás. Közben egyszercsak csöngetett Ati, a Baltimore-i magyar lakástulajunk, nem sokkal később Gergő is megjelent, nem sokáig maradtak, majd vitték a kisebbik kanapét világgá. Vagyis csak Balitmore-ba és csak az Ati. Megint egy bútorral kevesebb... :D
Más különösebb programom nemigen volt ma. Viszont eszembe jutott egy kemény kis sztori. Tegnap nagyban kasszázgattam, mikor ordibálást hallottam, azt hittem hülyéskednek hátul a csajok, mígnem kiderült hogy kőkemény szócsatát vívnak. Részemről annyi volt ebből érzékelhető, hogy ordítottak, néha bekukucskáltam, semmit nem értettem, és alig láttam valamit, mert a vendégekkel kellett foglalkozzak, akikből szerencsére, épp az adott pillanatban nem volt sok, amúgy egész nap tömeg volt. Az egyik nő is csak nézett, kérdezett is valamit, elnézést kértem, mondtam, hogy ez nem mindennapos. Én még nem is hallottam, láttam ilyet. Idővel behajtották az ajtót. Úgy folytatták. Adri látott belőle valamennyit, elmondása alapján tudom, hogy a kis Hawaii-i majdnem nekiment az egyik fekete csajnak, holott a feketének volt igaza, valami tejen vesztek össze, hogy ki hogy szólt a másikhoz. Utána mint két nyájas bárányka, kicserélten dolgoztak tovább, tündibündin mindenkivel. Hát na, nem is semmi. Ennek örömére hülyeséget is álmodtam, hogy összevesztem az unokatesómmal, de olyannyira, hogy látni sem akartuk többé egymást. :D Trauma ért gyerekek, mitagadás! Najó, természetesen nem, csak elég új szituáció volt, még én is elég ingerült lettem.
Hát így zajlik az élet errefelé mostanában; zsaruk szállítanak ki az óceánból záróra miatt és majdnem bunyó kerekedik egy tej miatt. Csuda egy világ ez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése