"Szó érte a ház elejét" miszerint eme blogom nem olyan mélyenszántó, mint az előző, németországi. Valóban. Érzékelem is hogy az emberek nem úgy reagálnak rá. A kirakat az életemről továbbra is szép, és tán pont ez a gond, hogy most valahogy csak a kirakat mutogatásáig jutok el írásban. Nagyon nehéz volt megint újrakezdeni és őszintén szólva nehezebb szituációban. Nem a blogot, hanem az életet. Itt jobban meg vagyok lőve nyelvileg, távolságilag. Innen nem ugrok haza, ha úgy jön ki a lépés, nem látogat meg bárki. Nem tudom el tudja-e képzelni bárki is ennek a súlyát, aki nem próbálta még ezt.
Azthiszem agyilag "sosem" voltam gyerek. Legalábbis tizenegy éves koromtól biztosan tudom, hogy az eszem a helyén volt. Azt sem lehet mondani hogy bármilyen formában is most "hirtelen" kellett felnőnöm, felelősség eddig is volt rajtam és önállóság is szükségeltetett. Miben más és új mégis ez az egész? A teljes magányban. Ez egy újjászületés. Mikor minden teljesen az elejéről indul, és te dönthetsz ezúttal, ki hogyan lásson téged. Én nem adok mást, csak kevesebbet. Kevesebb betekintést. Hiába vannak az embereim távol, hiába lenne szükségem egy társra /akármilyen tekintetben, barát, szülő vagy párkapcsolat/ itt én nem kívánok ebbe jobban belemenni, ugyanis minden amire szükségem van az otthon megvan, szépen kereken. És pont ez is a baj. Hogy minden megvan, de oly távol. A lelki, érzelmi életem itt abszolút nullán van. Ezért is vagyok képtelen jobb betekintést mutatni a felszín alá, mert nincs ott most éppen semmi. Van a felszín és az eldobozolt tartalom.
Otthon sokszor fogalmazódott meg bennem az, hogy igazából mire jó ez az egész élet. Megszületünk van egy gyerekkorunk csupa-csupa szabállyal és tiltással. Jön az iskola, ami kötelező, börtön jelleggel nehezedik több mint egy évtizedünkre, még több szabály, tiltás és keret, de megjelennek az elvárások és terhet tesznek ránk. Majd a felnőtt élet, mikor már magunkat szabályozzuk, de rengeteg a felelősség és kötelezettség. Dolgozunk, általában nem azt amit szeretünk csinálni, időnk háromnegyed része erről szól. Majd idősek leszünk, kiszolgáltatottak, nehezebben kezelhetők és egyszerűen csak fonnyadtak. Majd meghalunk. A tartalom változó, kinek mi jut. Igazából egy a vége. Ezt most nem akarom jobban levezetni, tényleg nem. Csak gondoltam érzékeltetem, hogy mennyire nem hiányoznak jelenleg az ekkora gondolatok, mikor már a létezésünket vonom kétségbe, hogy mire jó az egész.
Nem vagyok az a dolgos, ambiciózus, tökéletességre törekvő ember. Nekem a munka egy muszáj dolog, egészen addig a pontig, amíg nem azt csinálom amit szeretek. De ha azt KÉNE csinálnom amit szeretek, elmúlna a varázs, és olyan típus vagyok, nevezzük lázadó típusnak, hogy ami már kell, vagy kötelező azt már csak azért sem akarom. Szóval nem ölöm ki a szépséget azokból a dolgokból amiket szeretek, azzal hogy kötelezővé teszem. Tekintve hogy ezek kreatív dolgok, ha rám nehezedik a nyomás már más színben fest minden. És valahogy leblokkolok, elszáll az ihlet. Nem mindig. Ez is egy olyan dolog amit még meg kell tanulnom kezelni.
A lényeg, hogy annyi nehéz gondolatom volt már életemben, és annyi időm agyalni. Mikor még a pénzváltóban ültem naphosszat és bámulgattam ki az üvegen, mindenki jött-ment én meg be voltam zárva az üvegkalitkámba és járt az agyam, mindenen. Néha olyan fáradtan mentem haza, pedig semmit nem csináltam, csak gondolkoztam. És ide bevágok egy részletet amit egy barátnőmnek írtam levélben:
"Ha most belegondolok, hogy ha nem léptem volna ekkorát, lehet hogy otthon ülnék egy másik pénzváltóban és én váltogatnék a világ minden tájáról érkezőknek valutát. De helyette felváltottam ÉN a forintot euróra két hónapra, aztán azt dollárra fél évre. Nem mindegy a pult melyik felén állsz. Sosem volt mindegy. És ha így nézem, igen elégedett lehetek. Bennem is megvan a hiányérzet, vágyom a kreativitásra, alkotásra. De ez már több mint ahonnan indultam."
Itt nem fognak el gyászos gondolatok a létezéssel kapcsolatban, nincsenek miértjeim. És ez egyfelől jó. Mert erre volt szükségem régóta. És szeretném ezt az időt kihasználni, mert úgy gondolom rámfér. Szóval továbbra is mondom, az életem itt jól fest és az is, és ahogy itt Amerikában szokás; tilos gondolkodni. Igen, nem tudok nektek olyan hihetetlen bensőséges bejegyzéseket rittyenteni, igazán sajnálom. Sajnálom mert szeretek írni, szeretek kifejteni. Amúgy hozzátartozik az is hogy a kezdeti nehézségek teljesen leblokkoltak, nem tudtam egyszerűen hol is áll a fejem. Panaszkodni pedig nem akartam. Aztán tegyük hozzá a kis netes malőrt is majd egy hónapra. A bejegyzéseket kicsit furcsán és talán monotonon fogalmaztam, bevallom néha nem volt nagy kedvem hozzá, mikor már sok gyűlt egybe. Ilyenkor pedig már az érzelmek cseppet sem férnek bele, örülök ha kész. Imádok írni, tényleg imádok, de sajnos néha nagyon fáradt vagyok pláne agyilag. Ez szerintem nem meglepő. Egész álló nap egy másik nyelvet használok, figyelek, fülelek, óhajokat teljesítek, vagy csak simán ha elmegyek egy boltba venni egy csomag sonkát, matekozok fejben hogy akkor mi mennyibe kerül és hogy az drága-e. Egyfolytában zsibbadok. Oké, a maga módján így igenis használom az agyam, de egyébre nincs már sem kapacitás sem kedv.
Az utóbbi két nap valójában olyanfajta volt megint, ami miatt igazából jöttem, amit reméltem hogy kapok. Nem a melóra gondolva persze. :)
Kedden csodák csodájára olyan műszakot kaptam ami engedett alukálni sokáig. Ennek ellenére kukorékoltam, és már lógtam is a neten. Egyszerre beszéltem több mindenkivel és ilyenkor igazán felmegy a pumpám hogy le kell rázni mindenkit mert ugyebár bocsi srácok, de meló van. A lantot négy óra munka után le is tettem, 8. napom lévén azt mondhatom ennyi éppen bőven elég is volt. Minél kevesebb, annál lassabban telik. A műszakvezető beszerzett nekünk egy kis ebédet, mégpedig megint pizzát. ;) Hát igen. Aztán mikor még kettő körül rám hozták a frászt, miszerint benn kéne maradnom este 10-ig /csak plusz 7 órát végülis/ na ott elgurult a gyógyszerem és dúltam fúltam. Az egyik idióta nem jött be időre és nem volt elérhető. Aztán elérték fél óra múlva. Pont időben jött, le tudtam lépni háromkor. Kezdődött is a skype-party. Majd csengettek, meghozták végre Gergő várva várt laptopját. Két óra múlva meg is jelent az uraság, akit előtte sms-ben megkértem egy fuvarra a boltba, tekintve hogy hulla üzemmódban voltam már rendesen. Nehéz dolgok kellettek és nem akartam cipelni. Elmentünk hát a FoodLion nevű szupermarketbe és néma csendben, bevásároltunk. Hazadobott, ettem jó kis salit, majd nem sokkal később végre valahára nyomattunk egy hang-os beszélgetést Vivivel. Szombaton jön végre, ha minden igaz, és őszintén mondom, ez egyfajta babona volt, hogy beszélnünk kell előtte. Igaz baromság az egész, fél év alatt csigatempóban váltottunk kommunikációs eszközöket, de mit sem számít mikor olyan jól elvagyunk. Decembertől február végéig csak e-mailek, aztán onnantól júniusig facebook június óta sms, és most már skype és azon belül is kellett vagy fél óra mire rájöttünk hogy még webkameránk is van. Szóval furák vagyunk mi Vivik, maradjunk annyiban, de én imádom magunkat! :D
Aztán egyszer csak hirtelen a semmiből el kellett kezdenem öltözni, mert mennünk "kellett". Várt ránk a kedd esti kötelező program mégpedig a Northbeach. Komolyan mondom imádom azt a helyet! Még mindig nem tudok vele betelni hogy szól a zene, mi a homokban tipegünk, körülöttünk pedig az öböl. Egyszerűen olyan kis tökéletes! Bepattantunk Janeth kis Jettajaba öten. Ugyanis nálunk volt gyülekező. A csaj nagyon jó és biztonságos sofőr, de olyan mehetnéke volt, hogy őrült módon vezetett. Láttuk pont Adrit hazabringázni. Üvöltettük a zenét, ablak lehúzva. Nagyon Good Feeling volt ez is. Leértünk, a hely még elég üreskés volt, de mi már kértük is az első kört. Ez is olyan kis mókás-szeánszos. Nem az van hogy mindenki vesz amit akar hanem szépen mindenki áll egy kört. Nem egy nagy kiadás amúgy, tekintve hogy éppen azért a kedd a mi napunk ott mivel akció van RumKóla 1 dollcsiért. Szóval olcsón lehet mulatni, és nem híg a cucc így sem. Tisztességgel öntik a rumot abba a kis pohárkába. Pillanatokon belül fenomenális hangulatba jött mindenki, én ugye eleve fáradt voltam mint a fene, alig ettem valamit, így hatott az alkohol.
Azthiszem agyilag "sosem" voltam gyerek. Legalábbis tizenegy éves koromtól biztosan tudom, hogy az eszem a helyén volt. Azt sem lehet mondani hogy bármilyen formában is most "hirtelen" kellett felnőnöm, felelősség eddig is volt rajtam és önállóság is szükségeltetett. Miben más és új mégis ez az egész? A teljes magányban. Ez egy újjászületés. Mikor minden teljesen az elejéről indul, és te dönthetsz ezúttal, ki hogyan lásson téged. Én nem adok mást, csak kevesebbet. Kevesebb betekintést. Hiába vannak az embereim távol, hiába lenne szükségem egy társra /akármilyen tekintetben, barát, szülő vagy párkapcsolat/ itt én nem kívánok ebbe jobban belemenni, ugyanis minden amire szükségem van az otthon megvan, szépen kereken. És pont ez is a baj. Hogy minden megvan, de oly távol. A lelki, érzelmi életem itt abszolút nullán van. Ezért is vagyok képtelen jobb betekintést mutatni a felszín alá, mert nincs ott most éppen semmi. Van a felszín és az eldobozolt tartalom.
Otthon sokszor fogalmazódott meg bennem az, hogy igazából mire jó ez az egész élet. Megszületünk van egy gyerekkorunk csupa-csupa szabállyal és tiltással. Jön az iskola, ami kötelező, börtön jelleggel nehezedik több mint egy évtizedünkre, még több szabály, tiltás és keret, de megjelennek az elvárások és terhet tesznek ránk. Majd a felnőtt élet, mikor már magunkat szabályozzuk, de rengeteg a felelősség és kötelezettség. Dolgozunk, általában nem azt amit szeretünk csinálni, időnk háromnegyed része erről szól. Majd idősek leszünk, kiszolgáltatottak, nehezebben kezelhetők és egyszerűen csak fonnyadtak. Majd meghalunk. A tartalom változó, kinek mi jut. Igazából egy a vége. Ezt most nem akarom jobban levezetni, tényleg nem. Csak gondoltam érzékeltetem, hogy mennyire nem hiányoznak jelenleg az ekkora gondolatok, mikor már a létezésünket vonom kétségbe, hogy mire jó az egész.
Nem vagyok az a dolgos, ambiciózus, tökéletességre törekvő ember. Nekem a munka egy muszáj dolog, egészen addig a pontig, amíg nem azt csinálom amit szeretek. De ha azt KÉNE csinálnom amit szeretek, elmúlna a varázs, és olyan típus vagyok, nevezzük lázadó típusnak, hogy ami már kell, vagy kötelező azt már csak azért sem akarom. Szóval nem ölöm ki a szépséget azokból a dolgokból amiket szeretek, azzal hogy kötelezővé teszem. Tekintve hogy ezek kreatív dolgok, ha rám nehezedik a nyomás már más színben fest minden. És valahogy leblokkolok, elszáll az ihlet. Nem mindig. Ez is egy olyan dolog amit még meg kell tanulnom kezelni.
A lényeg, hogy annyi nehéz gondolatom volt már életemben, és annyi időm agyalni. Mikor még a pénzváltóban ültem naphosszat és bámulgattam ki az üvegen, mindenki jött-ment én meg be voltam zárva az üvegkalitkámba és járt az agyam, mindenen. Néha olyan fáradtan mentem haza, pedig semmit nem csináltam, csak gondolkoztam. És ide bevágok egy részletet amit egy barátnőmnek írtam levélben:
"Ha most belegondolok, hogy ha nem léptem volna ekkorát, lehet hogy otthon ülnék egy másik pénzváltóban és én váltogatnék a világ minden tájáról érkezőknek valutát. De helyette felváltottam ÉN a forintot euróra két hónapra, aztán azt dollárra fél évre. Nem mindegy a pult melyik felén állsz. Sosem volt mindegy. És ha így nézem, igen elégedett lehetek. Bennem is megvan a hiányérzet, vágyom a kreativitásra, alkotásra. De ez már több mint ahonnan indultam."
Itt nem fognak el gyászos gondolatok a létezéssel kapcsolatban, nincsenek miértjeim. És ez egyfelől jó. Mert erre volt szükségem régóta. És szeretném ezt az időt kihasználni, mert úgy gondolom rámfér. Szóval továbbra is mondom, az életem itt jól fest és az is, és ahogy itt Amerikában szokás; tilos gondolkodni. Igen, nem tudok nektek olyan hihetetlen bensőséges bejegyzéseket rittyenteni, igazán sajnálom. Sajnálom mert szeretek írni, szeretek kifejteni. Amúgy hozzátartozik az is hogy a kezdeti nehézségek teljesen leblokkoltak, nem tudtam egyszerűen hol is áll a fejem. Panaszkodni pedig nem akartam. Aztán tegyük hozzá a kis netes malőrt is majd egy hónapra. A bejegyzéseket kicsit furcsán és talán monotonon fogalmaztam, bevallom néha nem volt nagy kedvem hozzá, mikor már sok gyűlt egybe. Ilyenkor pedig már az érzelmek cseppet sem férnek bele, örülök ha kész. Imádok írni, tényleg imádok, de sajnos néha nagyon fáradt vagyok pláne agyilag. Ez szerintem nem meglepő. Egész álló nap egy másik nyelvet használok, figyelek, fülelek, óhajokat teljesítek, vagy csak simán ha elmegyek egy boltba venni egy csomag sonkát, matekozok fejben hogy akkor mi mennyibe kerül és hogy az drága-e. Egyfolytában zsibbadok. Oké, a maga módján így igenis használom az agyam, de egyébre nincs már sem kapacitás sem kedv.
Az utóbbi két nap valójában olyanfajta volt megint, ami miatt igazából jöttem, amit reméltem hogy kapok. Nem a melóra gondolva persze. :)
Kedden csodák csodájára olyan műszakot kaptam ami engedett alukálni sokáig. Ennek ellenére kukorékoltam, és már lógtam is a neten. Egyszerre beszéltem több mindenkivel és ilyenkor igazán felmegy a pumpám hogy le kell rázni mindenkit mert ugyebár bocsi srácok, de meló van. A lantot négy óra munka után le is tettem, 8. napom lévén azt mondhatom ennyi éppen bőven elég is volt. Minél kevesebb, annál lassabban telik. A műszakvezető beszerzett nekünk egy kis ebédet, mégpedig megint pizzát. ;) Hát igen. Aztán mikor még kettő körül rám hozták a frászt, miszerint benn kéne maradnom este 10-ig /csak plusz 7 órát végülis/ na ott elgurult a gyógyszerem és dúltam fúltam. Az egyik idióta nem jött be időre és nem volt elérhető. Aztán elérték fél óra múlva. Pont időben jött, le tudtam lépni háromkor. Kezdődött is a skype-party. Majd csengettek, meghozták végre Gergő várva várt laptopját. Két óra múlva meg is jelent az uraság, akit előtte sms-ben megkértem egy fuvarra a boltba, tekintve hogy hulla üzemmódban voltam már rendesen. Nehéz dolgok kellettek és nem akartam cipelni. Elmentünk hát a FoodLion nevű szupermarketbe és néma csendben, bevásároltunk. Hazadobott, ettem jó kis salit, majd nem sokkal később végre valahára nyomattunk egy hang-os beszélgetést Vivivel. Szombaton jön végre, ha minden igaz, és őszintén mondom, ez egyfajta babona volt, hogy beszélnünk kell előtte. Igaz baromság az egész, fél év alatt csigatempóban váltottunk kommunikációs eszközöket, de mit sem számít mikor olyan jól elvagyunk. Decembertől február végéig csak e-mailek, aztán onnantól júniusig facebook június óta sms, és most már skype és azon belül is kellett vagy fél óra mire rájöttünk hogy még webkameránk is van. Szóval furák vagyunk mi Vivik, maradjunk annyiban, de én imádom magunkat! :D
Aztán egyszer csak hirtelen a semmiből el kellett kezdenem öltözni, mert mennünk "kellett". Várt ránk a kedd esti kötelező program mégpedig a Northbeach. Komolyan mondom imádom azt a helyet! Még mindig nem tudok vele betelni hogy szól a zene, mi a homokban tipegünk, körülöttünk pedig az öböl. Egyszerűen olyan kis tökéletes! Bepattantunk Janeth kis Jettajaba öten. Ugyanis nálunk volt gyülekező. A csaj nagyon jó és biztonságos sofőr, de olyan mehetnéke volt, hogy őrült módon vezetett. Láttuk pont Adrit hazabringázni. Üvöltettük a zenét, ablak lehúzva. Nagyon Good Feeling volt ez is. Leértünk, a hely még elég üreskés volt, de mi már kértük is az első kört. Ez is olyan kis mókás-szeánszos. Nem az van hogy mindenki vesz amit akar hanem szépen mindenki áll egy kört. Nem egy nagy kiadás amúgy, tekintve hogy éppen azért a kedd a mi napunk ott mivel akció van RumKóla 1 dollcsiért. Szóval olcsón lehet mulatni, és nem híg a cucc így sem. Tisztességgel öntik a rumot abba a kis pohárkába. Pillanatokon belül fenomenális hangulatba jött mindenki, én ugye eleve fáradt voltam mint a fene, alig ettem valamit, így hatott az alkohol.
itt még csak kezdődött a buli kinn a homokon ;)
kis csipetcsapat
(Kati, Anthony, Én, Olvia
Janeth, Elysia)
az én mexikói csodacsajom!
valami nagyon vicces volt :D
Anthony és jómagam
Olyan szinten hogy a végén fogtam magam tök egyedül, bementem a benti részbe egyenesen a színpad elé, első sorban táncikáltam egymagam, vagyis voltak sokan csak nem azok közül akikkel mentem. Egyszercsak a semmiből ottermette egy csaj, elkezdett velem táncolni, majd a mellemre nyomta a fejét és elkezte rázni, aztán megint táncolt kicsit és eltűnt a tömegben. Később újra megjelent, de csak táncikált ott mellettem. Hát vannak ilyen érdekes esetek is. Az utolsó számig ott voltam, majd megkerestem a többieket. Hazafelé még kötelező jelleggel kellett egy fotó a gitáros gyerekkel, mert hát miért is ne. Természetesen az a fotó homály lett, de majd legközelebb hátha jobban sikerül:D
a gitáros tejcsokival
Hazafelé bementünk a szokásos Wawa-körre, élelemért. Nekem kellett egy incsifincsi tonhalas wrap, múlt héten leltem rá és beleszerettem. Hát ezúttal sem csalódtam. Hazajöttünk, és mindenki itt aludt, avagy Janeth és Anthony is. Tiszta kolesz, én mondom! Jó kis társaság ez! Beszélgettünk még egy háromnegyed órát, ettem még salit is. Nem volt jó ötlet, de kívántam. Ahh annyit nevettünk annyira jó volt. Végezetül mindenki kidőlt. Janeth ráadásul nyitásra ment, volt vagy másfél-két órája aludni. Nekem megint szerencsém volt a beosztással, megint csak 11-re mentem. Reggel mikor Adri ment melóba felkeltem, igazából nem voltam valami fényesen.
De negyed 11kor sem mikor keltem. Kimerültem így a 9. napra. Bementem dolgozni, bár nagyon nem volt kedv elhihetitek. Olyan kettő körül jött is egy kissebbfajta ájulási inger, mikor nyújtottam egy jegeskávét és egy pillanatra eltűnt a kép és úgy szorítottam rá a pohárra hogy ki ne zuhanjon a kezemből a lötty egyenesen a kocsi és az ablak közé. Ott már eléggé kivoltam. Három előtt beállt a sor is persze, miért ne. Cseppet ideges lettem. De leléptem viszonylag időben. Itthon benyomtam egy salit, mellé egy fájdalomcsillapítót, mert a fejfájás megtámadott munka közben, nem is túl finoman.
Estefelé mikor hazaért Kati és Janeth szépen bevágódtunk a medencébe. Csak mi voltunk ott, és nagyon élveztük. Labdáztunk, ugráltuk, sztoriztunk, nevettünk Adri is csatlakozott. Tanították egymást fejestugrani, a víz pedig isteni meleg volt.. Majd szembetaláltuk magunkat az eddigi legszebb naplementével amit itt valaha láttam. Mesegyönyörű volt! Ezután zuhany, erkélyen dumcsi. Aztán most írtam. De gyerekek olyan de olyan készen vagyok, mint a mateklecke. Ez volt a 9. napom zsinórban, tegnap még aztam is egy pofont a ...-nak ezzel a bulival, de mindent megért. Szóval igen, erre szoktam ezt mondani, ez az a fáradtság amitől érzem hogy fiatal vagyok!!!
Estefelé mikor hazaért Kati és Janeth szépen bevágódtunk a medencébe. Csak mi voltunk ott, és nagyon élveztük. Labdáztunk, ugráltuk, sztoriztunk, nevettünk Adri is csatlakozott. Tanították egymást fejestugrani, a víz pedig isteni meleg volt.. Majd szembetaláltuk magunkat az eddigi legszebb naplementével amit itt valaha láttam. Mesegyönyörű volt! Ezután zuhany, erkélyen dumcsi. Aztán most írtam. De gyerekek olyan de olyan készen vagyok, mint a mateklecke. Ez volt a 9. napom zsinórban, tegnap még aztam is egy pofont a ...-nak ezzel a bulival, de mindent megért. Szóval igen, erre szoktam ezt mondani, ez az a fáradtság amitől érzem hogy fiatal vagyok!!!
küldök nektek szeretettel egy számot ami nekem a "hivatalos" Northbeach zeném lett;
most bepattannék a kocsimba, maxra venném a hangerőt, lehúznám az ablakot és száguldanék, AKÁRHOL!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése