Hát hali...
Visszatértem kalandos kis utamról és a nagy regélés előtt egy kis helyzetjelentéssel szolgálnék, avagy, megválaszolnám a kérdést; hogy vagy? Hogy is vagyok... lássuk. Éppen kavarog a gyomrom, nem tudom elsirjam magam vagy csak nevessek egy nagyot. Hatalmas feszültség van bennem. Szivem szerint csak beszélgetnék és beszélgetnék. Mesélnék és képeket mutogatnék. Szóban, tettekben. Ennek ellenére éppen a következőt csinálom; pizsiben ülök a kis fotelomban, egyedül, itthon, laptop a kezemben, néha elbambulok a zöld fal felé, iszogatom az iceteam, ettem popcornt és csak gondolkodok. Most akkor mi van? Hová lett minden? Hová lett a két hét folyamatos zakatolás? Meg sem álltunk és sosem voltam egyedül. Olyan ez, mint mikor rálépsz a fékre, de a kocsi tovább csúszik még. Bevégezted a dolgod, de az érzések továbbra is kavarognak benned, igazából már nem vagy ott, ahol voltál, de nem is érzed magad itt ahol vagy.
Tulajdonképpen az életem többé sosem lesz olyan, mint amilyen ez előtt a nyaralás előtt volt. Nyilvánvaló, persze, tudom.
Icipicit megtorpantam most itt a nagyvilágban, nem tudom a mi a következő lépés. Ekkora álmot valóraváltani! Ezzel keltem, ezzel feküdtem az elmúlt fél évben, és életem számos napján ábrándoztam róla.
Két lábbal maradtam a földön, egyáltalán nem érzem hogy elvitt volna a hév, egyszerűencsak felfogni sem birom hirtelen az egészet. Tegnap ilyenkor még SanFranciscoban ücsörögtem "otthon" egy gyönyörű naplemente után, pakolásztam a bőröndöm. A világ másik felén. Még innen is oly messze van, nemhogy még Magyarországról. Három óra időeltolódás, teljesen más időjárás és úgy egyébként is, egészen más minden. Tegnap még arra volt a legnagyobb gondom hogy belefér-e még az időbe egy TwinPeeks vagy sem. Egy hete pedig a GrandCanyonról épp hazafelé tartottunk, ami most olyan távolinak tűnik, mintha már egy hónapja lett volna. Már most tudom hogy nem lesz egyszerű mindezt blogba foglalni. Már most kusza és távoli sok minden. :) Két hét, avagy fél hónap. Ennyit egyhuzamban még sosem utaztam, nyaraltam vagy akármi. Annyira szuper emberekkel voltam körülvéve, és annyi mindenkit ismertem meg, három nyelven beszéltem, volt hogy tiz percen belül. Városok, repterek, ágyak, fürdőszobák, autók, buszok, hegyek, völgyek, éjszakák, nappalok, klubbok, éttermek, óceánpartok, öblök, hidak, panorámák, emberek, állatok, bőröndök, fürdőruhák, gettók, luxus, hőség, kabát, nyelvek, rasszok, magassarkúk, sportcipők, félelem, magabiztosság.
Hogy mi-mit takar? Mind el fogom árulni.
Bő két hét múlva elhagyom ezt az országot, hazamegyek. Úgyérzem mintha ezer éve volnék itt, pedig csak fél éve. Őszintén szólva hétfőtől motivációmentesen fogok dolgozni, nem fog nagyon meghatni hány órám van és mi történik azokban az órákban. Persze "hálás" vagyok a munkámnak hogy ekkora teret engedett és szinte minden vágyam valóra tudtam váltani ebben a kis időben. Nem mennék ebbe jobban bele, még nincs itt a búcsú ideje. Egyelőre itt vagyok, élek és virulok, rengeteg élménnyel gazdagodva. Vár rám még egy NewYorki kaland, aminek a megkoronázása a repülőre pattanás és hazaröppenés lesz. Őszintén szólva, eddig imádtam repülni, de most kicsit elegem van belőle. A hazajövetel a nyugati partról is kicsit átment káoszba, ugyanis egy kis hadititkot elejtek; éppen hurrikánriadó van, OceanCityt holnap evakuálják, RehobothBeachnek pedig a partmenti házait. Egyelőre minket még nem, de sosem lehet tudni. Valószinüleg nagyobb a füstje mint a lángja, de várjuk ki a végét. Lehet tényleg hurrikán lesz belőle, lehet csak pánikkeltés az egész. Nekünk, Vivivel, az elmúlt két nem nem volt annyira vicces emiatt. Dehát kell egy kis kataszrófa is a gépezetbe, nehogymár két hét dőzsizés büntetlenül maradjon... :)
Na rendezgetem a több száz, avagy több ezer képet, aztán nekiállok a izzigvérig izgalmas kis sztoriknak. Áhh komolyan mondom, el sem hiszem, el sem tudom hinni. Rövidült egy jó nagyot a bakancslistám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése