2012. július 19., csütörtök

Philadelphia, Baltimore & Az évtized találkozása

Képtelen voltam ezt az egészet röviden megírni, így aki akar még most hátráljon meg. ;) 
/képek feltöltése egy későbbi időpontban folytatódik ugyanis a gépem megőrült és nem lehet kijelölni és feltölteni őket, rejtélyes.../

Bevezető;
Kell egy kis rizsa, mert így lesz kerek az egész.
Minden egy hideg, depressziós, novemberi napon kezdődött... tudom, baromi drámai, de igaz. Igazából még egy kicsit előbbről is indul a történet. Ősszel cseppet búbánatos idők jártak rám, olyannyira, hogy a nemrégiben említett létezés-megkérdőjelezés még egy lightos kis dolog ahhoz képest. Volt két játékos, ÉN és a VILÁG. Vesztettem a párbajban. Kerestem a lehetőségeket arra hogyan szakadhatnék ki a nagy magyarországi valóságomból, ahol minden szürke volt, és semmi sem alakult jól egy ideje. Amerika nekem mindig a "menekülési terv" elején szerepelt, de ide kijutni nem olyan könnyű - mint tudjuk. Így esett a választásom még évekkel ezelőtt arra hogy aupair leszek. Európában semmiképpen nem vállaltam volna, CSAK Amerika miatt. El is kezdtem olvasgatni blogokat. Aztán egy időre alábbhagyott ez az egész, mindig elnapoltam valami miatt, pedig regisztráltam is már. Tavaly ősszel megint elővettem a témát és megint nézegettem blogokat. Mindenképp olyat kerestem ami LosAngelesből vagy Californiából íródik, mert nem találtam olyat soha és szerettem volna tudni valamit az ottani életről, mert én bizony oda AKARTAM kerülni, türelemmel, várakozással, akárhogy. Szóval helyszínek szerint kattintottam csak rá blogokra. Találtam is ősszel egyetlen egy szerencsést, aki megnyerte magának LosAngelest. Ő volt az első ember akinek ott helyben, ahogy elolvastam a blogját azonnal írtam, hogy megtudjam hogy csinálta, mi a titka, melyik ügynökség stb. Azonnal válaszolt, emlékszem ott ujjongtam hogy e-mailem jött, egyenesen LA-ből. Na lelombozódtam mert nem volt egy könnyű küldetés továbbra sem. Nézelődtem tovább, majd ráakadtam egy ilyen című blogra hogy Vivi Amerikában. Chicago volt megadva helynek, ami egyáltalán nem érdekelt. Nem akartam megnézni. Aztán mivel a "saját" nevem virított ott, és én még nem olvastam előtte Vivien nevű aupairtől blogot, úgy döntöttem egye fene. Elkezdtem olvasni az elejétől, még egész friss blog volt. Megszerettem az írásmódot és hogy ennyire részletes, nem csak felületes. Majd rátaláltam a németországi blogjára és elolvastam az utolsó megható kis bejegyzéseket. Akkor éreztem azt, hogy nekem ennek a lánynak írnom kell. Pont ugyanolyan lelkiállapotban voltam és megértettem miről is ír. Kaptam is a választ. Két és fél hónapon keresztül masszívan e-maileztünk, de imádtam azt az időszakot. Időközben elkezdődött január elején az Amerika és München projektem. München össze is jött, írtam is neki, hiszen előző évben ott volt ő aupair és pont az hozott végülis minket össze, a német blogja. Volt nagy rácsodálkozás és öröm. A két hónap alatt míg kint éltem megismerkedtem az ottani magyar barátnőivel és a szívembe is zártam őket. Bearanyozták a kinttartózkodásom néhány napra, órára, sajnos nem tudtunk sokszor összefutni. Mikor már biztos volt hogy megkaptam ezt az állást, csak akkor tálaltam a dolgot mindenestül. Közben már facebookra tettük a kommunikációt. Ott ért is minket a meglepetés, nem is kicsi. Pont azok az srácok akik által kaptam a melót közös ismerőseink voltak. Kiderült hogy nemhogy tök közel fogunk egymáshoz lakni, de olyanok lesznek a környezetemben, akik ismerik Vivit. Ez ilyen igazi "null százalék esély" dolog, de velünk megtörtént. Aztán mikor érkeztem NewYorkba, oda is beszervezte nekem az ottani magyar barátnőjét Biankát, így a pár órás otttartózkodásom sem volt magányos és eseménytelen. Mi pedig még továbbra sem találkoztunk. Aztán én lejöttem ide, kiderült hogy ez a hely "Mucsaröcsöge", avagy az Isten háta mögött még kettővel. Leközlekedni még egy olyan nagy városból mint Philadelphia sem könnyű menet. Aztán úgy volt hogy júniusban sort kerítünk a nagy találkozásra. Mint már olvastátok oly sokszor, nem jött össze és csalódott is voltam. Én pedig megjártam már Philadelphiát is, mégsem láttuk egymást. És ő sem tudott lejönni, ugyanis a kocsija szervizben volt, pont akkor végig! Túléltük. Nem örültünk. Aztán ez a hétvége is sztornírozódni látszott. De előcsaptam öt perc alatt a B tervet és így jutottunk el addig, hogy ezt a történetet most elmesélhetem nektek. Szóval tessék a legnagyobb örömmel venni írásomat, ugyanis ez szívből-lélekből íródik.

Pénteknél maradtunk le. A sztori ott folytatódik, hogy hazajöttem, megvolt A TERV ami még meg is valósulhatott. Buszjegyet foglaltam, lementem a medencéhez és elégedetten relaxáltam egyet. Semmi para, semmi izgalom; megyek Phillybe. Péntek este még semmi nem volt bennem. Szerintem fel sem fogtam. Szombaton szépen elmentem dolgozni reggel, már iszonyat zavart voltam. Délben mint őrült ki letépte láncát vágattam ki az üzletből, egyenesen a boltba, vettem hajfestéket. Utána átsétáltam a likőr sztórba, volt egy küldetés; vegyek boricskát. No ez úgy nézett ki, hogy bambultam mint az őrült, de semmi Európaira nem akadtam. Pláne nem magyarra. Egri Bikavér, meg a Tokaji? Még sem annyira világi szinten elterjedtek... Jön a kis négus hapsi, kérdi segíthet-e. Jaja tesó, dobj meg egy európai borral. Vörössel. Jön-megy, semmi. Jön egy másik nő segíteni, semmi, jön egy harmadik, semmi. Mondtam is hogy ez már szinte sértő, mert nálunk meg lehet kapni amcsi bort is. Majd találtunk nagynehezen valami Francia szellőt a polcon. Egykét olcsóbb és általam keresett fogás. Lekaptam egy Bordeux Merlotot perkáltam és mentem vissza a Dunkinba buszjegyet nyomtatni. Otthon villámsebességgel ettem, hajat festettem, bepakoltam a kis gurulósomat és készenlétben voltam. Láttam hogy épp készülődnek elmenni Janethék így naná hogy megkérdeztem eldobna-e, úgyis arra ment. Halál kényelmesen elautókáztam így a dugóban velük, ugyanis jó korán indultam, eleve busszal mentem volna a buszhoz. Előtte még volt egy stopom a banknál. Beváltottam a kis csekkem, majd elgörgettem a bőröndöm a buszpályaudvarra. Vártam készségesen a kis buszom, aztán útrakeltem. A busz meglepetésemre teljesen kényelmes és jó állapotú volt. Hipp-hopp bealudtam. Közben néha egy-egy sms beficcent hol Adrinak helyzetjelentettem, hol Vivinek.





Már közel jártam megláttam Wilmington "felhőkarcolóit". Aztán vettük az irányt a belvárosba, forródrót sms-ben Vivivel. A busz bevitt "gettóba", kicsit lepukkant környék, csak fekete emberek és kosz mindenütt. A busz megállt az út közepén, helló emberek, tessék leszállni, ez Wilmington. Körülnéztem, Vivi sehol. Na bementem a vészhelyzet esetére megbeszélt váróterembe, ment az üzenet, itt vagyok. Egyszercsak az üvegajtón megjelent egy hús-vér, igazi két lábon járó Vivi! Na szaladtam is a kis bőrönddel, nagyölelés és hát csókolom, ezt is megéltük! Ahogy fogalmaztunk; egy Isten háta mögötti Wilmingtonban találkoztunk először hét és fél hónap ismeretség után! Azthiszem sosem felejtem el! Sétáltunk a kocsihoz, közben el is kezdtük a végeláthatatlan beszélgetést. Két ember, aki még nem is találkozott, egyszer beszélt "élőben" azt is interneten és mintha mindig is ezt csináltuk volna, mintha csak simán régen találkoztunk volna utoljára. Nem, messze nem voltunk már idegenek, de akkor is lehetett volna egy kis zavarban levés vagy valami, de semmi!
A kocsi felé menet figyelmes lettem egy sorompós hídra, azonnal tudtam mizu van, ez egy felnyílós híd. Szaladtunk is és megcsodáltuk, még a táskámat is otthagytam a kocsinál nagy rohanásomban.


Bepattantunk a hiperszuper hybrid Toyotába, elkezdtük megkeresni az Orange street-et, ami túl közel is volt. Elvileg egy olasz kajáldát kellett volna megtaláljunk. Végül arra jutottunk, ugyanoda visszaparkolunk és gyalog derítjük fel a terepet. Nekiindultunk a városnak, ami inkább hasonlított egy számítógépes játék díszletének. Minden zárva, egykét ember és autó lézengett csak, de zsaruk azok voltak. Kis séta után találtunk egy nyitva is lévő szimpatikus helyet. Drága volt. Kifordultunk, vissza a csirkés gyorsétteremhez. Az meg zárva megint. Na arra jutottunk, hogy marad a meki vagy bármi, amit majd útközben találunk! És ekkor megpillantottunk egy pizzázót. Kicsit tanácskoztunk, bementünk, leültünk. Mehet a menet. Rendeltünk, ment a kőkemény sztorizás és program egyeztetés. A percek úgy repültek mint a sicc, közben megettük az igen finom és igen kicsinyke kis pizzánkat. Mikor kijöttünk már besötétedett és hirtelen még tetszett is a város. Sötétben minden nagyváros szép, úgyhogy nem újdonság. Münchent is egy estén szerettem meg. Madártávlatból. No útra keltünk a kocsihoz. Mikor odaértünk meglepi fogadott, tüzijáték volt! Hát baromira megtiszteltetve éreztem magunkat. A nagy találkozás örömére negyed órás tüzijátékot kapunk? Ejjj! Igazából fogalmam sincs minek volt tüzijáték, de nagyon menő volt. A folyó szépen tükrözte, mi valami hajófeljárón álltunk és fotóztunk.






Ezután még megpróbáltunk wifit fogni, nem nagy sikerrel, végül bepattantunk a Priusba és suhantunk! Nem s akárhogy. Zene be, ablak le! Nagyon szuper volt, olyan jó érzés hogy el sem tudom mondani! GPS megmondta hol van az arra és elnavigált minket WestChesterbe ahová menni terveztünk bulizni. Kocsit leparkoltuk egy parkolóházban, a csomagomból előcsaptam partyfelszerelésem, Vivi rajzolt egy szolid sminket magának, én meg átöltöztem a kocsiban és úgyszint make up időt tartottam. És itt időközben előkaptam a gurulósomból a kis csomagot, amit egyenesen, vagyis inkább kacskaringósan hoztam Münchenből. Vivi barátnői küldték neki szeretettel, egy kis édesség és egy képeslap. Tőlem pedig egy hűtőmágnes figyelt be. A csomag nem kis utat tett ám meg velem, míg eljutott a címzettig. Kb 10.000km volt már azokban a csokikban, gumicukrokban. München-Meiling-Budapest-Bécs-Düsseldorf-NewYork-OceanCity-RehobothBeach-Wilmington-Philadelphia. Ez a röpke táv amit megtettem a kis tasakkal, és hát nem vállaltam garanciát, tekintve hogy csokik voltak benne. :) De azthiszem az öröm pillanata felbecssülhetetlen volt. Megint olyan igazi MasterCard élmény!
Letipegtünk a Más nevű helyre, igazán nem volt messze. Ott felmentünk a nyitott felső szintre, kértünk egy kör bambit, és ment a beszélgetés tovább. Asztalt cseréltünk, ahová csatlakozott két fekete pasas és egy fehérebb. Megint nem sikerült megtippelni hová valósiak vagyunk. Opciók; orosz, német, svéd. Ennyi jutott. Már megszoktam személy szerint. No a srácok jól kifaggattak minket, minek miért hogyan meddig merre, majd szépen átültek egy másik asztalhoz mikor megérkeztek nőnemű barátaik. Jajdejó! Egy ideig még elücsörögtünk, majd útra keltünk táncolós hely bevételére. Neveket nem tudok. Az első hely hasonlított arra ahol NewYorkban is voltam, tetszett, a zene kicsit más műfaj volt mint amihez szokva vagyok. Elrázogattunk rá, aztán megnéztük a másik helyet is. Na ott aztán még olyanabb zene és hozzá még olyanabb tömeg. Vissza indultunk az elsőbe, ücsörögtünk még egyet az egyik üzlet vagy kapu lépcsőjén. Az első helyen még ellötyögtünk zárásig, ami Pennsylvania államban kettőkor történik. Na hát nekem az az egy óra is sokat számított. Mint örömben mint fáradtságban. Azért korán keltem, dolgoztam, sok izgalom és inger, 15 a talpam alatt és szóval igen, akármennyire is éreztem jól magam, mert bizony szupi volt, de elfáradtam a végére rendesen! Vicces volt amúgy, mert csupa fekete emberke rázta a popót, volt "kihívás" is, mikor az egyik táncolt, majd a másik túltáncolta, végül együtt táncoltak. Tök jó volt, mint a filmekben, komolyan!







Zárás előtt kicsivel, elindultunk a kocsihoz, nem mondhatnám hogy fáztam, hiába volt hajnal kettő, dög meleg volt! Kocsiba be, autópályára fel, suhanás hazafelé. Meg akartunk állni egy Wawanál, de nem igazán jött szembe egy sem. Nekem ez az éjszakai kocsikázás nagyon de nagyon bejött, mondtam is, hogy ettől tökre otthon érzem magam, avagy azt érzem Magyarországon vagyok. Hazaértünk, leparkoltük a kocsit, kiköltöztem belőle és szembetaláltam magam Vivi otthonával. Nem teljesen így képzeltem. Bementünk, én bámultam jobbra, balra, tiszta babaház. Lementünk az ő lakosztályába, és hát hiába is nem használja ki, de nagyon menő ám, azt meg kell jegyezzem. Mutogatott pár ereklyét, megágyazott nekem és nem sokkal később álomra szenderültünk. Első alkalom hogy nem "otthon" aludtam és meg kell valljam, nagyon élveztem. Az ágy százszor kényelmesebb volt, mint itt a sajátom.
Na és a reggel! Nem terveztünk túl korán kelni, pontosan 11-re volt ébresztő állítva. Megvallom nagyon jót aludtam, de hoppá. Felkeltem valami lányhangra. Oké, konstatáltam a helyzetet, nem vagyok otthon, illetve beazonosítottam hogy akkor ez biztos Grace lesz, Vivi "gyereke". Meglepődtem, de visszaaludtam. Később újra felkeltem, ezúttal nyávogásra. Huhh, megint, hol is vagyok? Ja igen itt, és itt van macska is. De vajon hol voltak az állatok az éjszaka, kutya is van elvileg... miért nem evett meg éjjel? Oké, visszaaludtam. Ezután megmondom őszintén, nem számoltam a kiscsaj még hányszor jött le, és "keltet fel" különböző módokon. Volt "diszkófény", trappogás, ajtócsapkodás, hangos megjegyzések, miszerint még alszunk /akkor miért nem fogod be és mész fel?/ és ehhez hasonló cifraságok. No én azthittem Vivi édesdeden végigaludta eme hadműveleteket, de nem. Én már 11 előtt feladtam az alvást, takaró alatt, telefonon nézelődtem neten. Mikor mindketten publikusan is felkeltünk, megosztottuk egymással tapasztalatainkat. Igen, a kiscsaj már igen kíváncsi lehetett rám, mert nem bírt magával. Vivi felment a fürdőbe, addig én felkészültem a találkozásra. Felmentem mosdóba, na itt szembe is találkoztam a jámbor blökivel. Azthiszem szimpi voltam neki. Gyorsan leosontam mikor végeztem. Vivi is végzett, nem sokkal később megjelent őfelsége Grace és hihetetlen sebességgel és fontossággal kicserélte Vivi szemetesében a zacskót, amit amúgy nem szokott, de ezúttal élethalál kérdése volt. Nem tért magához a nevem hallatán. Mi az hogy ebből kettő is van egy rakáson? :D Hát van ez így... Kicsit tette-vette magát a kiscsaj aztán felment. Nem, igazatok van, nem tudok elfogulatlanul hozzájuk állni. Felmentem a fürdőbe, utána még egyszer szembejött Grace, aztán hipp-hopp elhagytuk a házat. Kocsiba pattantunk, elküldtük a good bye üzenetet anyukának, aki mind ezidáig a harmadikon csücsült. Láttuk még Grace-t integetni az ablakból. És itt kezdődött is a galiba. Miért megyünk kocsival, trallala. No én csak azt sajnáltam az egészben, hogy Vivinél igencsak felment a pumpa és a kedve kicsit elkenődött. Az egész út smsekről és idegességről szólt, egy idő után részemről is. Megérkeztünk a célállomásra, az orosz-bolthoz. Megreggeliztünk a mellette lévő Dunkinban ami részemről kicsit komikus. Vivit bevezettem a fánkok és hashbrowns-ok rejtelmébe, mert azt ezidáig nem próbálta még Dunkinban. Jóllakottan átsétáltunk a NetCoastMarket-be, bevetettük magunkat a friss zöldségek-gyümölcsök és európai fuvallatú dolgok közé. Vettem barackot, MILKAcsokit, Nutellát, zsemlét, kindercsokit éééssss éééééééssssss most kapaszkodjatok meg! Túró rudit! Bezonyám! Szóval üzenem minden kedves ismerősömnek aki túrórudival próbált "hazacsalogatni" hogy sajnos nem nyertetek! :D Hihetetlen de igaz, magyar betűkkel állt a finomságon hogy ez bizony az aminek látszik! Volt natúr, barackos és epres is! Vettem egyet egyet mindből, sőt még Adrinak is, mert ez volt az egyetlen kívánsága, hogy ha találok, vigyem. baromi drága volt, de nem hagyhattam ki! Igen, én szinte csak édességet vettem, ezére mentem. Volt megint, Karaj, Pick szalámi és Vegeta. Jó kis bolt ez, azért na!




















Elégedetten távoztunk, elfogyasztottuk az itteni viszonylatban vett éves rudimennyiséget és továbbálltunk. Irány Philadelphia Downtown! Mentünk számomra is ismerős helyeken, utakon, láttam a kis üzbég éttermet ahol múltkor ettünk, a hidat amin átjöttünk és úgy egyébként is a felhőkarcolókat. Eddig jutottam legutóbb. No egy benzinkút szerű helyen próbáltam beszerezni  elemet a fényképezőgépembe, de halott ügy volt. Ezután bementünk a sűrűjébe. Sosem autókáztam még felhőkarcolók között, hát már ezen is túlvagyok. Kerestünk valami olcsó parkolót, de nem volt sok remény. Végül találtunk egyet, de eléggé nem volt bizalomgerjesztő. A kocsit a bejáratnál kell hagyni, KOCSIKULCCSAL együtt, kapsz egy papírkát és ennyi, helló, lesz ami lesz. Nos utólagos engedelemmel megvallom, jobban féltettem a kocsit mint mutattam. Gondoltam hogy nem lesz baj, de tény, furcsa hely volt.  Végre kiszállhattunk és nekiindulhattunk a Citynek. Pontosan tudtam mit várjak Phillytől. Ami nagyszabású dolgokat illette. Hagytam magam vezetni, egyetlen különkívánsággal, egyik vagy másik folyót lessük meg. Pancsiztam egy szökőkútban aztán lesétáltunk a Benjamin Franklin Parkway-en, ahol az összes ország zászlója megtalálható. Vajon melyiket kerestük fel??? Neeeem, nem Zimbabwe... Oookos, Magyarország. Előkelő helyet foglal el közel a Philadelphia Museum of Art-hoz. Útközben összefutottunk Rodinnal, mily meglepő, éppen gondolkodott. Najó, nem ő, de a fickó aki nála szokott. Gondolkodtam egyet én is, aztán folytattuk utunkat.








Elérkeztünk a hírös Rocky szoborhoz, amivel nem lehet nem hagyományosan pózolni! Őszintén tetszett a fickó. Kerestük a tenyérlenyomatát is, amit nem találtunk. Meleg volt és fáradtak voltunk illetve egy illemhely is kerestetett. Bementünk a múzeumba, amit akár nagyon szívesen meg is néztem volna, azt hittük vasárnap ingyen van, de magyar szokáshoz hasonlóan minde hónap első vasárnapján van ez csak így. Na mindegy, keressünk mosdót, meg talán egy vízárusító helyet. Nem könnyű feladat! Vizet nem is árultak. Ám, mielőtt még bementünk volna a múzeumba, készíttettünk néhány sztárfotót magunkról a város panorámájában. A fickó igen profi volt, és kattogtatott rendesen szép számmal. Mondtam Vivinek, adjunk neki egy dollcsit, mégiscsak jófej. Ám mikor végzett "benyújtotta a számlát" dobjuk meg egy ötössel. Azt hittem rosszul hallok! Na apukám, míg engem látsz ezt buktad. Vivi zavartan nézett, csapta elő az egy dollárt, én a másikat, aztán közöltem hogy ennyi. Urasága erősködött volna tovább, majd ráförmedtem és hirtelen elég volt a két dollcsi is. Érdekes. Ha valamit rómában megtanultam az a NO! No karkötő, No rózsa, No pénzkérés a semmiért. No no no. Már nem vagyok szívbajos.





Lementünk megint Rockyhoz kerestünk mellette alatta mögötte, de tenyér sehol. Oké feladtuk Vettünk egy üveg vizet, ami se nem volt hideg, se nem volt "finom" de legalább jó drága. Leültünk egy padra, szieszta volt. Láttunk mókust, egy kutya kergette fel a fára. Pont mikor le akartam fotózni... Vivin láttam ugyan hogy kedv nem sok van lemenni a folyóhoz, de nem hagyhattam ki. Tudom, olyan helyen mászkálni ahol már ezerszer voltál, és nem is a szíved csücske biztos uncsi lehet, pláne dög melegben, szomjasan fáradtan. Hősiesen lesétált velem, majd mindkettőnket meglepi fogadott. Szerintem iszonyat jó kis részen voltunk. Erről tényleg annyit mondok, beszéljenek a képek! És még végül a Rocky tenyérlenyomatot is megtaláltam, ami amúgy talplenyomat volt! :D









Visszaindultunk volt még egy csomó napirendi pont. Először is elköltöttünk egy fenséges teadélutánt a Subwayben, málnás és mézes teácskákkal, hatalmas poharakból. A Starbucksnál loptuk a netet, majd elmentünk a LOVE jelhez. Persze valaminek azért fel kellett legyen "állványozva" de ezúttal csak kicsiben, néhány jelzőbója és kötélke. Eztán elsétáltunk A Szabadság Harangig. Hát jó, ezt is láttam. Megnéztük közelebbről is az Independence Hall-t aholis annak idején aláírták a függetlenségi nyilatkozatot és az alkotmányt. Ejha! Magát a nyilatkozatot Washingtonban nézhettem volna meg, ha befáradtam volna a megfelelő múzeumba. Nem fáradtam be. Majd legközelebb...

























Elindultunk felderíteni egy különleges fagyizót vagy nem is tudom minek nevezzem. Az működési elve hogy te adagolod az általad választott fagyikat majd azt teszel rá amit akarsz. Magvak, gyümölcsök, csokikák, kekszek... aztán lemérik súlyra, fizeted és eheted! Hát valami eszméletlen volt!!! Baromi jó ötlet és tökéletes kivitelezés! Köszi Vivi, ez nyerő program volt!
Ezután a kocsit kerestük és találtuk meg, szerencsére sértetlenül és ott ahol hagytuk. Szépen hazaindultunk még egy kicsit át a városon. Hosszú idő után előjött megint a kocsikázós rosszullétem amit a májusi baleset okozott. Nem Vivi hibája, hanem a dugóé és az előttünk lévő vadbaromé. Odahaza leparkoltunk, bementünk, és már jött is a vihar. A kiscsaj rettenet nagy budipucolásban volt, jelentette hogy vettek nekünk reggelire bagelt és még pár szó. Én nem igazán értem amit beszél, nagyon laza, nagyon amcsi. 13 éves... Lementünk, Vivi vett egy zuhanyt, én addig gépeztem. Ettünk ittunk. Francia vörösbor, Haribo, csokiroló. Volt aztán ott jó élet. Mentek még az utolsó nagy sztorik, képmutogatások. És persze a mi képeink nézegetése. Teljesen elégedettek voltunk. Elég sokáig ment ez a menet, aztán alvásra kényszerültünk. Korán kellett kelni. Az éjjel semmi különleges nem történt, nem is keltem fel semmire. Édesdeden alukáltam és azt álmondtam hogy Vivivel utazgattam valami SanFranciscos naplemente valami lépcsőkön maradt csak meg.
Reggel összepakolásztam, kómáztam, reggeli gyanánt betoltam az egyik szezámos bagelt, Vivi közben tette hétfő reggeli teendőit, csomagolta az elemózsiát Gracenek. Grace is megjelent, időközben anyuka is, bemutatkoztunk, ő is szólt valamit az egyforma nevünkre aztán el is tűnt.
Elhagytuk a babaházat, és a "Lilaakác köz"-t. A búcsú nem volt sem könnyes, sem hosszú, de igencsak jelentős. Ők továbbáltak Princeton felé, én meg Phillybe zakatoltam. Elindult a vontatott, hosszú hazatérés. Megérkeztem a városba, csekkoltam a buszpályaudvart, megérdeklődtem hogy minden rendben van-e. Átöltöztem a budiban, nyáriasabb gúnyába. Ezután az immáron már ismert útvonalon célbavettem a Starbucks-t és semmit nem vettem, csak leültem netezni a telefonomon. Nagynehezen nethez is jutottam, és kezdődött a pár órás Skypeolás. Miért? Miért nem nézelődtem a városban? Miért ültem egy kávézóban a klíma alatt és beszélgettem? Egyrész baromi meleg volt már reggel, másrészt volt nálam egy kissebbfajta gurulósbőrönd, harmedrészt azért menő bejelentkezni SZÓBAN is Philadelphiából. Mindezt ingyen. Elkapott az éhség, átbandukoltam a Subwaybe, berendeltem az imádott tonhalas szendvicset az előtte való nap megismert teákkal. És egy kis makadámdiós süti is beficcent. szóval egy komplett menü. Limitált példányú Phillies-es poharat választottam, gondoltam jó emlék lesz. Eszegetten a felhőkarcolókat nézegetve, aztán útnak eredtem visszafelé. Még egy gyors "telefon", aztán mentem még egy kört az egyik megkedvelt részen, majd a buszhoz. Az másik kívánságom a folyón kívül nem netudom milyen nevű épület, ahol ha a közepén állsz, ellátsz a város mind a négy irányába. Tök menő. Egy bácsi hegedülgetett ott előző nap, és ha valami meghatott és megfogott, akkor az az a pillanat volt!
Sorbanálltam a buszhoz, kényelmesen helyetfoglaltam, kínai pajtás pedig mellém csücsült. nem volt baj a fiúval, csak néha rám akart zuhanni a feje alvás közben. Bámultam amíg lehetett a város távolodó képét, aztán bal oldalamon a Delaware folyót. Stadinot, repülőt mindent. Philly immáron el volt hagyva. Azért nem csüggedtem, mert izgalommal vártam a két órás pihenőt Baltimoreban. Az út jó volt, wifi a buson és konektor, kényelem és jóidő. Elvileg Baltimore belvárosába kellett volna érkezzek, de nem így történt. Én dactól fűtötten és kiváncsian a gurulósomoat vonszolva rohantam a magas épületek irányába. Felüljáróra fel, híd alá le. Az a hely pontosan úgy festett, mint amikre drága édesanyám megjegyezte hogy nem kéne mászkálnom. El egy majd még egy stadion mellett. át egy parkolón. Feka faznotól útbaigazítás, merre is van már végre a kikötő??? Közben nagyon de nagyon szorított az idő. Néztem az órát, elszórtan fotóztam, megtaláltam a kikötöt... Semmi különleges. Pár kép, aztán még nagyon rohanás ugyanezen az útvonalon visszafelé, dombnak fel, legalább 50fokban, bőrönddel és benne a csokikkal. Fájó lábbal és kevés ihatóval. Nem viccelek a hajamról csöpögött az izzadság. Lehetett volna annyi eszem, hoyg felkössem a hajam, de annyira rohantam hogy csak utólag jutott eszembe. Már majdnem elájultam, de tényleg kicsit sötétült már el a kép, mikor megérkeztem a buszhoz. Vettem az automatából egy vizet, és egy szuszra meg is ittam. Alig ültem le, már felszállás volt. Hát megkaptam a leglerobbantabb buszt, amit csak lehet. se wifi, se konektor és valami csöpögött a fejem felett lévő csomagtérből. Átültem, ott meg a nap tűzött, visszaültem ott lefagytam. Aludni nem tudtam, maradt a zenehallgatás. Kicsit elbóbiskoltam mégis, épp a BayBridgenél keltem fel, azona hídon amin Washingtonba is mentünk. Nagyon jól néz ki! Egyszer megálltunk pihenőre Doverbe, aztán ezer év múlva megérkeztünk OceanCitybe. Na, de hol a busz Rehobothra? Hát nem ott. Megkérdeztem egy lányt és szerencsére pont oda ment ahová nekem kellett, mert ő legalább tudta hová kell mennem nem úgy mint én. Felszálltunk egy buszra, majd egy másikra amivel egy finom 40 percet mentünk végig a városon, ami amúgy nagyon jól festett sötétben. Leszálltam elköszöntem a csajtól kicsit összebarátkoztunk az úton. Vártam egy órát a hazabuszomra. Elfogyasztottam a széttrancsírozott barackjaimat és vártam. A másik buszon már nagyon kínlódtam. Még 40 perc azzal. Aztán Rehobothon újabb 20 perc várakozás arra a buszra ami lakáshoz visz. Tehát egy kis matek. Reggel hat órási kelés, autózás, vonatozás, 6(!!!) db különböző buszra átszállás és hajnal negyed egyre már otthon is voltam. Bevágtam az Adri által nekem hagyott cézársalit, közben a barátnője elkezdett odahaza szülni és ennek örültünk az éjszaka közepén. Vettem egy hosszú-hosszú zuhanyt, aztán úgy ahogy voltam kidőltem. Kész vége!


Utószó:
A sztori lezárult...
De! Az élet megy tovább. Határozott terveink között szerepel egy őszi NewYork-i szülinapozás és nem mellékes az októberi nagy utunk is, amire immáron lefoglaltunk már minden repjegyet, így a nyugatot együtt vesszük be, az már fix!
Hihetetlen dolog hogy a bejegyzés elején leírtak után itt tartunk. Találkoztunk és minden formában ismerjük végre egymást. Nem ért csalódás sem Vivivel sem a városával kapcsolatban. Azthiszem köszönhetek a nemlétező aupair életemben egy csudajó barátot, akivel nagyon sok közös dolog, de elsősorban Amerika hozott össze. S bár neki nem szíve csücske eme kontinensnyi ország, nekem Ő valahogy ide tartozik. Itt "várt" engem, itt találkoztunk. Sokszor magányos kis itteni életem nagyonis tartalmas része ő, interneten keresztül ugyan, de mégis közelebbinek érzem. Olyan jól éreztem magam, hogy akár egy egész hetet is eltöltöttem volna nála, talán ő sem bánta volna. Hihetetlen hogy a sors hogy képes embereket egymás útjába sodorni és hogy képes ilyen szintű összefüggéseket alkotni. Azthiszem jó páros voltunk mi, Miss Vivien Pennsylvania és Miss Vivien Delaware. Ha azt vesszük figyelembe, hogy minden a nevünk alapján indult ki, akkor igenis nem semmi a történetünk!

Eme bejegyzés összes gondolata és megemlékezése úgy íródott, hogy bár az ő posztja ugyanebben a témában már két napja ott fityeg a blogjában, egyetlen árva szót sem olvastam el. Meglepetésnek szánom magamnak, és az enyémet neki. Nem kívántam meghatározódni az általa használt szavakban. Nem azért mert én vagyok a menőbb, hanem mert szerettem volna neki megadni azt, hogy kap egy az én fejemből íródott alkotást. Hogy neki is élmény legyen ez a post!

 hogy elolvashassátok a másik szemszögből is a történetet:

4 megjegyzés:

  1. Szia Vivi. Már vártam a bejegyzést és nagyon örültem neki, hogy végre a te szemszögedből is olvashattam. A képeket hiányolom, de tudom, hogy később csatolni fogod.
    Vivit én is az au pairkedés során ,,ismertem,, meg és mikor írtad, hogy már már regisztráltál is hogy au pair légy - de végül mindig közbeszólt az élet...teljesen mintha az én sztorimat láttam volna:) Én is, miután ráakadtam Vivi blogjára lelkesen írtam neki anno és jelnetkeztem az ügynökségnél,ámde a regisztrációt félbehagytam. A különbség az, hogy én azóta is ott tartok, ahol akkor voltam, sehol:) szóval nem mentem Munchenbe vagy USA-ba...vagy ilyesmi....de a lényeg, hogy Vivit igy ismertem meg és valóban milyen elképesztő a sors, hiszen mindennek van oka. Én otthon Magyarországpn ,,várom,, Vivi találkozóját, bár én Szlovákiai vagyok és egy ideig azt hittem, hogy majd a nagy USA-ban fogunk összefutni, tekintettel arra, hogy pár hónap mulva jön haza nem hinném, hogy most már ez teljesül:) mindenestre örülök a bejegyzésednek és egyébként az egész blognak. Nagyon jól írsz, mélyreható és tisztán fogalmazol, tetszik. Szép hetet kívánok és kitartást a munkához:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Hencsi!

      Először is köszönöm a kedves szavakat és a jókívánságokat!
      Ahogy így leírtad tényleg hasonló a történeted az enyémhez, valóban annyi különbséggel, hogy nem vagy még itt. Vivi úgy gondolom már egy kulcsfigura a aupair-világban, mondjuk úgy hogy "híres". Elképesztő milyen szinten segítőkész mindenkivel, megvallom őszintén, akármennyire is szeretnék én is ilyen lenni, nekem nem megy. Én figyelmetlenebb vagyok sajnos. Tudom hogy sokmindenkinek aki Amerikába akar jönni az egyetlen út az aupairkedés és senkit nem beszélnék le róla. Hatalmas híd ez ide, sok lehetőséget ad és ahány ember, annyiféleképpen éli meg. Én mára már azt tudom mondni hogy örülök neki, hogy nem jött össze, örülök hogy a sors nekem másik hidat szánt ide. Kemény világ ez is, akármennyire is nem tűnik ki a blogomból. De mellette mindent igyekszek 100%-osan kihasználni és sokszor ezekben a percekben egy nagy nyaralásnak érzem az egészet.
      Remélem összejön neked is a nagy találkozás és amennyiben vágysz még ide, ahhoz is nagyon sok sikert kívánok!

      Törlés
  2. Szia Vivi Delawer :)! Vivi Philadelphia ajánlására olvastam eme bejegyzés, és kérlek fogadd őszinte rajongásom, mind szóhasználatilag, mind előadásilag. Ha kevésbé szofisztikáltan akarom megfogalmazni, akkor magyarosan csak annyit írok, hogy ez bizony (k)durva jó bejegyzés volt. :D Őfelsége milyenségét ecsetelve azt hittem lefordulok az ágyamról nevetésemben :D Szóval szuper volt! :D És az egész bejegyzés, tényleg köszönöm! :D
    Szereztél egy újabb állandó olvasót! :D
    Hmm.. bírom ezeket a Viviket! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Kriszti!
      Hű, nagyon köszönök minden szót, igen szégyenlősen tudom fogadni a dicsérő szavakat.
      Természetesen minden egyes olvasónak tiszta szívből örülök, ugyanis nem csak "muszájból" írok, nekem szívem-lelkem az írás. Nagy löketet ad egy-egy ilyen pozitív visszajelzés.
      Nagyon tetszett ez az utolsó mondat! :D
      Hát, jah, mi Vivik tudunk valamit. Hehe

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...