Ideje búcsút mondani...

Első körben szeretném közölni, hogy az utazós blogok mind készen vannak, csak várakozó pozícióba helyeztem őket. Tegnap egész nap rajtuk dolgoztam, de a reptér végül keresztbetett, nem tudom feltölteni a képeket, így pedig nem szeretném közzétenni. Mind el van mentve vázlatként és ahogy otthon lesz szusszanásnyi idom, feltöltöm a képeket és láthatóvá teszek mindent. Szerettem volna viszont egy utolsó bejegyzést még amerikai földről. 

Itt dekkolok hát a JFK-n és pár óra múlva már úton leszek Moszkvába. Nem érzek éppen semmit. Kicsit kezd a gyomrom fura lenni, de még semmi egyéb. Nincsenek nagy gondolataim, még nem fojtogat sírás. Teljesen mindegy mit szeretnék, haza KELL menni. Eljött az idő  Tegnap este kicsit már voltak szomorúbb gondolataim, elfogott a nosztalgia és elkezdődött bennem az értékelés. Fél évet töltöttem itt, anélkül hogy elhagytam volna az országot egy percre is. Országon belül jártam megannyi helyen, éltem át megannyi élményt, jót és rosszat egyaránt. Az igazság az, hogy tudom hogy ahogy felszáll majd a gép elöntenek az érzések és kb kiugranék a gépből, nem fogok akarni elmenni.
Éppen egy hónapja ilyenkor, Philadelphiában ültünk Vivivel, és LosAngelesbe készülődtünk. A repülőm szinte ugyanabban az időben indul mint a gépünk egy hónapja. De merőben más a helyzet. Most a létező legkeletebbre megyek, akkor a legnyugatabbra menetem. Akkor a melegbe, most a hidegbe. Akkor nyaralni, most pedig haza. Haza.

Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim, hiányzik a kocsim és hiányzik Magyarország és hiányzik Európa. Hiányzik kicsit az otthoni életformám. Hogy kevésbé kiszolgáltatott az ember, nyelvileg, környezetileg, munkailag és a személyekkel kapcsolatban. Otthon tudom hol a helyem, ki vagyok, itt még mindig nem igazán döbbentem rá és ezt talán pontosan azért van, mert itt nem vagyok senki.

Látom elszállni a repülőket, látom ahogy emberek becsekkolnak, húzkodják a bőröndjüket  Mindenkinek megvan a maga története és azt hiszem én büszke vagyok a sajátomra. Amerika immáron már nem egy álom, nem egy vágy csupán, nem egy átmenet hanem az életem része. Ha valaki idejön hozzám és kérdez valamit, tudok segíteni, illetve képben vagyok, akár el is tudok beszélgetni  Számomra már nem idegen és új dolog hogy NewYorkban vagyok, voltam. Nekem már nem azt jelenti Amerika mint azoknak akik sosem jártak itt. Éltem itt, a része voltam. Tételezzük fel hogy kerek 80 évesen fogok meghalni. Ha ez így lesz, és mondjuk többet nem térek már ide vissza lakni, életem 1/160 részét itt éltem le. Hülye adat, de így igaz. Most nyugodt vagyok. Nem érzek sem kitörő büszkeséget, sem azt hogy lemaradtam valamiről  Értékeltem át dolgokat, szőttem új terveket. Ez a fél év annyit adott és vett el ami tán egy életre is elegendő  Annyi de annyi iszonyatos napom volt, mikor a pokolba kívántam Amerikát, mikor a legnagyobb vágyam az volt hogy hazamenjek. Ha a nyaralás nem tartotta volna bennem a lelket, talán hazamentem volna október közepén. Nem mondanám hogy kudarc lett volna, mert nem maradtam volna le semmiről  Csak egy kis őszről  egy költözésről  egy hurrikánról és sok munkáról. Tulajdonképpen örülök hogy végigcsináltam az egészet. A történetem Amerikával még úgysem tért véget, ezért nincs is miért nekiállni gyászolni bármit is. A lehetőség ugyanígy előttem van, ha vizumot kapok, itt leszek jövőre is. Itt kell lennem. Van még itt dolgom. És megint nem lesz könnyű  de könnyebb lesz mint otthon szenvedni. Holnap ilyenkor már otthon leszek, talán éppen fodrásznál ülök. Van jó néhány dolog ami miatt jó hazamenni. Be lehet ülni egy fodrász keze alá nem egy vagyonért, ugyanezt megteheted egy fogorvossal, ehetsz jókat, jobbakat mint itt. 

Itt ülök a megannyi csomagommal, fél évvel a négy táskámban. Már maga az ha a laptopomra nézek, márpedig máshogy nem tudok írni  na már ez egy külön köteg emléket hoz elő  Nem azért ami benne van, hanem hogy hogy és miért jutottam hozzá, mi miért történt Rájöttem hogy szeretem a gyors búcsút. Jobb az mikor csak megtörténik és fel sem fogod hogy az jelentette a végét. Úgy hagytam ott az itteni első otthonomat, majd tegnapelőtt a másikat. A Dunkint, a főnököm  az óceánt, NewYorkot, a magyar csajszikat. Nem adtam magamnak időt, vagyis a szituáció nem hagyott nekem időt arra hogy bármi is fájjon. Ez nem olyan mint mikor csak elköltözöl egy másik városba. Itt egy konkrét kontinensről költözök el. 

Tényleg nem tudom mit érzek most. Egyelőre aggódok a csomagjaim miatt, és már csekkolnék be. Túl elfoglalt vagyok most a "gyászhoz", de tudom, tényleg tudom hogy egyik pillanatról a másikra majd levesz a lábamról. Minden hónap másról szólt, minden hónapban más történt, és tényleg az volt, hogy mikor már azt hittem nem jöhet semmi mozgalmas, történt valami, valami amitől az egész fél évem folyamatosan élt.
"Mindig van egy pont ahol az út ketté válik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer újra össze futnak. Ahogy távolodunk az úton a másik egyre kisebbnek tűnik  de nem baj, egymásnak vagyunk teremtve. A végén ott fog állni. Csak hogy a végén egy dolog lesz: BEÁLL A ROHADT TÉL."

Ez egy idézet egy kedvelt filmről amiről már meséltem. Nos, tán nem érezni annyira idevágónak, de a szavakban az a szép, hogy úgy lehet őket csavarni ahogy akarjuk. Nekem nem szerelmi jelentése van, nálam a másik fél maga Amerika, én mennyire igaz. Beáll a rohadt tél. Menni kell, nincs mese. Annyi mindent írnék még, de valahogy nem megy. Most nem. Majd otthonról kiöntöm a szívemet  addigra már tudom mit érzek. Négy-öt óra múlva felülök egy Moszkvába tartó gépre, és idén véget ér minden ami Amerika. Tessék, valahogy most sem megy, nem megy a hosszú búcsú. 

Egyszerűen csak annyit tudok mondni; Viszlát!

http://www.youtube.com/watch?v=1lOoIgGFy24

Óceánom, jövőre találkozunk!