Ez volt az extrák napja, mikor már csak kiegészítettük azt, ami amúgy is oly jó. Reggelizni indulunk megint az orosz pékségbe, mikoris Adri telefonált, hogy keleten hurrikán készülődik és legyünk erre figyelemmel. Repülésileg meg mindenhogy. Nem is tudom ekkor még annyira nem vettük komolyan. Nekem nem volt még fuvarom haza, mert senki sem volt oly kedves hogy ráérjen. Sebaj, induljon izgalommal a nap...
Elbuszoztunk a GoldenGate hídig és szépen rákanyarodtunk a lábacskáinkkal és elkezdtünk rajta sétálni. Nem is tudom, ez is ilyen leírhatatlan fajta érzés volt. Sütött a nap, gyönyörű időnk volt, alattunk egyszer csak megláttuk hogy DELFINEK és FÓKÁK úszkálnak. Ugrándoztak, fel-fel bukkantak, kicsi, nagy, több vagy csak magában. Olyan felemelő érzés. Olyan élőlények amiket leginkább könyvben vagy tévében látsz, nagyritkán akváriumokban. És tessék, élő egyenes adásban, a természetes közegükben. És nem egy és nem is tíz, hanem rengeteg !! A városra és az Alcatrazra tökéletes rálátás volt, pláne hogy az idő is kedvezett. Végigsétáltunk az egészen, tisztességgel. És vissza. Amúgy, hogy olyan "ÉN" legyen a dolog, természetesen még a híd is fel volt állványozva, de nem volt zavaró, csak annyiban hogy épp a kellős közepét piszkálták. Tapiztuk az elemeket, mintha nem is tudom, aranyból lettek volna, tekintettünk az egészre. Visszafelé kicsit fújt a szél már, de pulcsiban így is tökéletes volt minden. Hát, nem nagyon hittük el, de átmentünk a GoldenGate hídon!
Ezután újra buszra ültünk, teszem hozzá ekkor már lejárt a 3 napos bérletünk, de a kutya sem figyelte. A következő állomás a Dolores Park volt. Hogy miért is pontosan? Mert kitaláltam hogy szeretnék elmenni az egyik kedvenc filmem az Édes November helyszíneire és Vivinek is megtetszett ez az ötlet, neki az anyukája szereti nagyon a filmet, így nekiindultunk. A Dolores Park egy suli mellett található, pálmák, gyönyörű zöld fű, játszótér, nagyon gazdag résznek hatott. Elállt újból a lélegzetünk. Nem terveztünk ide jönni, de hálát adtunk az égnek hogy erre sodort. Megtaláltuk a film utolsó jelenetének a helyszínét a szomorú pillanatok pontos helyét. Nem volt egy nagy látványosság, de nekem annál többet jelentett.
Innen átbuszoztunk a film másik helyszínére avagy a főszereplő Sara(Charlize Theron) házához. Csak egy ház, tudom, de különleges. A városra is gyönyörű volt a rálátás, szóval igazából ez is megérte, de tényleg! Ezúttal tartottuk az "olasz" napunkat, pizzára gondoltunk, és hát hogy, hogynem pont volt ott a háztól nem messze egy olasz étterem, ahová be is tértünk, és hátsó szögből rálátással a házra, meg is ebédeltünk. Vivi egy pizzát rendelt, én pedig csak egy sima mozzarella tálat, de esküszöm istenien esett!!! Egy csepp Olaszország. Útközben nem kaptunk valami fényes híreket, már, Vivinek törölték a buszát Phillybol NewYorkba, Sandy, a hurrikán miatt. Én is aggódtam, fogalmam sem volt még hogy hogy jutok haza. Nem voltunk a legjobb passzban sajnos.
Mégis úgy döntöttünk beteljesítjük az utolsó tervet, lemegyünk az óceánpartra és megnézzük a naplementét, az óceán felett. Jó hosszút buszoztunk, végül odaértünk. Hosszú, széles homokos sáv és a csodaszép óceán. Olyan tökéletes képeket tudtam volna lőni, de otthon maradt a memóriakártyám, ismét, megint naplementézés napon. Így kiéltem magam Vivi gépén, rám bízta a dolgot.
Nem ez nem csak egy egyszerű naplemente volt. Nem csak egy ugyanolyan nap mint a többi. Ez volt az utolsó, ez volt az a pillanat mikor az álom maga tért nyugovóra, mikor a természet egyszerűen elbúcsúztatott számodra valamit amit két kézzel kínált neked előtte Ez nem csak homok volt és napsugár, nem csak színek az égen, nem csak hullámok. Ez valami sokkal bensőbbségesebb volt. És nem csak csend. Hanem egy élet minden hangja. Fájt viszlátot mondani. Két hét, fél hónap az életünkből Egy hatalmas közös kaland, ami előtte egy évvel még elképzelve sem volt. Nem is ismertük egymást. Most meg ott ültünk egymás mellett és csak mondtuk az emlékeinket. Amik közösek voltak és örökké összekötnek.
Közben a kutyák szaladgáltak a labdákért, az emberek kocogtak, sétáltak vagy csak simán ücsörögtek mint mi. Nem volt igazán sietős senkinek. California, örökké szeretni fogunk!
Az este rendeltünk még shuttle-t, összepakoltunk utoljára, menetkészre, képeket cseréltünk. Utoljára hajtottuk álomra a fejünket a nyugati parton. Az atom kényelmes matracon, egy mostanra már nem is annyira idegen pasas szobájában, megszokva a fűszagot... :) Szép is az élet.
Másnap reggel a házigazdi hamar lelécelt melóba, mi pedig lecuccoltunk, mert már hamar jött is a kisbusz. Utoljára magunkra húztuk a bejárati ajtót. SanFrancisco-i életünk is immáron véget ért. A cuccunkat leadtuk szépen, felszálltunk a repcsire, egymás mellé ültünk. Vivi az ablaknál. Láttuk a GoldenGate hidat felülről és a város jó részét. A BayBridge-t is. Ezzel kipipáltuk a 4. várost is madártávlatból Ekkor nem volt bennem para a repülés miatt, fene se tudja miért. Pedig tudtuk hogy otthon már vár ránk a hurrikán, legalábbis az előszele vagy valami hasonló. Szinte az egész úton nosztalgiáztuk, és örültünk magunknak hogy mekkora jók vagyunk, megcsináltuk amit annyira szerettünk volna. Ez már visszafordíthatatlan. Egyszerűen megtörtént. :)
Denverben leszálltunk, nekem ott jött a felmentő telefonálás, fuvarügyileg, mint azt már ismertettem, illetve Vivi is ott próbálta az életét menteni. Perceken múlt már minden. Hirtelen sötétedett be, mentünk vissza a jövő felé. Phillyben normálisan leszálltunk, nem volt semmi extra.
Felvettük a csomagjainkat és igazából rohantunk kétfelé, elrebegtünk egy rövid kis búcsút és hogy akkor majd Európában találkozunk. Ahhoz képest hogy arról volt szó hogy a reptéren éjszakázunk igencsak siettünk. Engem várt Elysia, a megmentőm, Vivi pedig pattant a vonatra. Így és itt ért véget a nyugati parti kalandunk. Két, 22 éves Vivi bevette a vadnyugatot, ahogy ígértük!!! :)
Egyszerűen szavak nélkül.
VálaszTörlés<3